Christian Wolmar: A vasút története | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tényleg megöltek valakit a világ leghíresebb vonatán? Valóban rablók vigyáztak a vasúttársaság vagyonára a transzszibériai vonalon? Florida volt a legszegényebb állam, mielőtt a vasút elért volna a tengerpartig? Christian Wolmar alapos és átfogó könyvében ezer és egy adalék színesíti az elmúlt kétszáz évünk történelmét: a vasút ugyanis gyökeresen megváltoztatta az életünk szinte minden területét. Ma pedig reneszánszát éli.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Úgy is mondhatnám, hogy csecsemőkoromtól kezdve elköteleztem magam a vasút mellett. Pár hónapos voltam ugyanis, amikor már Kolozsvár felé zötykölődtem egy mózeskosárban. A családi elbeszélés szerint amikor a román kalauz meglátott, keresztet vetett, mert ilyen fiatal utasa még nem volt. Én pedig beleszerettem a szuszogó, kattogó, fémszagot árasztó szörnyetegbe. Ez pedig azért volt különleges szerelem, mert az érzelem tárgya nem volt különösebben vonzó.
A hetvenes évek, de főként a nyolcvanas évek román államvasútja kimondottan spártai élménnyel lepte meg nap mint nap. Savanyú műbőr, fakuló fényképek, huzatos kupék, telente pedig csak a szerencsén múlott, hogy végig kabátban kellett-e utazni (ez volt a gyakoribb) vagy valamiért szétfűtötték a kocsit. Ráadásul a gyors is lassú volt, meg körülményes, Szatmárnémeti és Kolozsvár közötti 174 kilométert több mint öt óra alatt tette meg. Persze hol van ez a őskorszaktól, a születés idejétől, amikor Richard Trevithicknek először sikerült egy gőzjárművet sínekre helyezni, majd 1803-ban a walesi kohónál 8 km/h sebességet ért el, vagyis alig volt gyorsabb egy kényelmesen ügető lónál. De ez még mindig jobb volt, mint a három évvel korábbi kísérlet: akkor a jármű egyszerűen lángra kapott.
Ma már a mágnespárnás vonatok (maglev), amelyek lebegnek, vagy inkább úsznak a levegőben már 600 km/h-t is képesek elérni. Legalábbis Kínában ezt állítják az új vonatcsoda kapcsán, amely a Peking és Sanghaj közti 997 kilométert két és fél óra tenné meg (a repülőnek nagyjából három óra kell ehhez). Christian Wolmar 2019-ben megjelent vasúttörténeti könyvében a leggyorsabb vonat címét hivatalosan (vagyis pályán teljesítve és nem csupán papíron) a francia TGV birtokolja: 2007-ben 574-el repesztett, ami új világrekord volt. Az viszont biztos, hogy a meglev szerelvények állnak a legközelebb ahhoz, hogy ezt a felfoghatatlan sebességet átadják a múltnak.
De szeretném máris eloszlatni a félreértéseket: A vasút története nem csupán a sebesség szerelmeseit vagy a tömegközlekedés iránt rajongó olvasókat hozza majd lázba. Ez már a könyv első mondatából kiderül: „Az ipari forradalom összes nagy találmánya közül a vasút gyakorolta a legnagyobb hatást.” Más szavakkal: az emberiség elmúlt kétszáz évének történetét képtelenség megírni, de még csak megérteni is a vasút históriája nélkül. A megjelenése előtt az emberek túlnyomó többsége alig hagyta el a szülőfaluja vagy -városa határait. A vasút gyökeresen átalakította a távolságról és időről alkotott képzetet, bővülése nyomán indultak viharos fejlődésnek a városok. Neki köszönhetjük a profi sportot (bajnokságok), a szakszervezeteket, és azt is, hogy a szerelem immár szó szerint sem ismerhetett határokat. Hirtelen elkezdett zsugorodni a világ.
Persze nem csak előnyökkel járt: a vasút előtt a konfliktusokat az ellátmány bizonytalansága miatt pár nap alatt le kellett zavarni, a vasúti szállítás viszont lehetővé az állóháborút.
Azt, hogy a csaták heteken, hónapokon át tartson. Ráadásul a vasút szerepe – bár sokan ezt jósolták – mindmáig nem jelentéktelenedett el. S bár a második világháború után úgy tűnt, hogy végképp háttérbe szorítja az autó és a repülőgép, ma újra reneszánszát éli, hiszen olcsóbb és környezetkímélőbb. A már említett mágnáspárnás szerelvények pedig egészen más távlatokat adhatnak a vasútnak. (Ennek egyelőre a pálya kiépítésének combos költségei szabnak határt.)
Wolmar alapos és gyönyörűen illusztrált könyve az első lépésektől (hamarabb volt nyomtáv, mint mozdony) vezet el a mai reneszánszig, miközben világosan kiderül, hogyan írta át és változtatta meg gyökeresen az életünket az új vívmány. Elmeséli, hogyan épülhetett meg Peruban a tengerszint feletti legmagasabb állomás (4777 m), hogyan nőtt ki a földből Miami és hogyan vált Floridából, a Napfényes Államból (ami a vasút előtt még az USA legszegényebb államának számított) a világ egyik legerősebb gazdasága. És azt is – bármennyire tiltakozik a fantáziánk –, hogy a fennállása alatt bizony egy gyilkosság sem történt az Orient Expresszen.
Viszont az is tény: egy titokzatos halálesetet mégis feljegyeztek, a hidegháború derekán egy amerikai kém kizuhant a szerelvényből. Hát ez is megérne egy regényt…
A Párizsból Konstantinápolyba (Isztambul) tartó luxusvonat ma is fogalom: ezt ki is használják a különféle nosztalgiajáratok, ám ezeknek az eredeti „márkához” már nincs sok közük, figyelmeztet Wolmar. Az igazi 1883 októberében gördült ki a Gare de l’Est pályaudvarról és 82 órával később érte el végcélját, ahol a szultán fogadta az első utasokat. „Az első út egy végtelen parti volt”. A magyar szakaszon például egy komplett cigányzenekar szállt fel, és a román határig húzta a talpalávalót. Az egyetlen kellemetlenséget az jelentette, hogy akkoriban még nem készült el a teljes pálya (csak hat évre rá fejezték be). Ám a kellemetlenségeket feledtették a luxuskörülmények és a kulinária. A legeslegelső menü így festett: osztriga, rombuszhal zöld szósszal, aszpikos vadhús, csirke vadász módra, valamint svédasztalos desszert.
De ugyanilyen érdekes, hogy a vasútnál dolgozni – már az elegáns egyenruha miatt – eleinte igen komoly megbecsülést jelentett. Bár a szigor igencsak katonás (szó szerint!) volt. Ám a barátságtalan, ritkán lakott területekre nem volt könnyű munkaerőt toborozni. Így történhetett meg, hogy az 1916-ban átadott transzszibériai vasútvonal helyi alkalmazottait a Kelet-Szibériában raboskodó elítéltekből verbuválták, mert nem volt kikből válogatni. „Így a vállalat eszközeire vigyázó éjjeli őrök közül sokan eredendően rablás miatt kerültek Szibériába”, a vágányok karbantartását gyilkosok és erőszaktevők végezték, az utasokat nyájasan kiszolgáló kalauzok és jegyárusok pedig korábban súlyos testi sértés miatt kerültek rácsok mögé. De hát a rablóból lesz a legjobb pandúr…
A vasút története minden fejezetében kifejezetten izgalmas és érdekfeszítő adalékokkal teli könyv (Bertók Tibor fordítása), amely esetenként jobban megvilágítja a történelmi események hátterét, mint bármelyik tankönyv. Ám ezeken túl ismerteti és rajzokkal illusztrálja a főbb technikai vívmányokat (a jelzőberendezésektől a hegymenethez elengedhetetlen fogaskerekűig). Talán csak egyetlen dolog bosszantó a magyar verzióval kapcsolatban: a túl színes és nyolcvanas éveket idéző borító egyáltalán nem illik a belül található fekete-fehér fotókhoz és míves illusztrációkhoz. Ám ennek ellenére Wolmar műve elengedhetetlen azok számára, akik szeretnék jobban érteni az elmúlt évszázadok elképesztő fejlődését.
