Berta Ádám: Magamat rajzolom középre | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Lehetne egy újabb regény a nyolcvanas évekről, nosztalgiázós, sírva-mulatós, de Berta Ádám műve nem áll be a sorba. Az emlékeken átüt egy szegedi értelmiségi család széthullása, amely a legvidámabb történetforgácsokat is átitatja, és más hangsúlyt ad mindennek. Szabálytalan és olvasmányos, torokszorító és ironikus.
Ezt én is pont így csináltam. Ha sikerült megtölteni egy kazettát a rádióból felvett számokkal (a Poptarisznya magnósoknak szóló blokkja, illetve Komjáthy György csak fiataloknak szóló műsora volt a tuti), akkor ugyanúgy betörtem az alján lévő fület, hogy még véletlenül se vegyek föl rá valami mást. Pláne ha olyan „műsoros” kazetta volt, amiért fizettem is, hogy felvegyenek rá valamit, általában teljes albumot. Alapi Gergely is hasonlóan védi a nyolcvanas évek derekán a Falco III. kazettáját, amit az Ifjú Sági lemezboltban vettek fel neki hatvan forintért.
Ő a főszereplője Berta Ádám Magamat rajzolom középre című új regényének, amely hasonló emlékek egész tárháza. Nemrég Annie Ernaux rendhagyó és fontos regénye (Évek) beszélt arról, hogyan mossa el az idő az eltűnő nemzedékekkel együtt a szavajárásukat, szokásaikat, szemléletüket. Mintha a már letett vizsga után párologna el belőlünk lassan az a tudás, amelyek azt a csalóka érzést keltették bennünk, hogy érteni kezdtük a bonyolult világot (a regényről itt olvashat bővebben). A már felnőtt és világot járó Alapi is próbálja összegyűjteni, s valahogy átmenekíteni mindenhonnan érkező, szórt emlékeit.
Persze ez már a „szerkesztett” élet, hiszen a gyermek- és kamaszkor, az egyetemista évek emléktöredékei már sajátos zeneműként csendülnek fel. Hiszen „két pillanat között hosszú évek telnek el, csak utólag ezt jól össze tudjuk vágni”, egyes motívumok újra és újra felbukkannak, ritmust adnak az emlékezés szimfóniájának, máshol két távolinak hitt foszlány fonódik össze szokatlan harmóniaként. És a töredékek között kirajzolódik a szegedi értelmiségi család zaklatott élete a Kádár-korban, a gyorsan és semmiségek miatt is haragra lobbanó apa (faterosz), és a dühét folyton tompítani vágyó, tőle lassan távolodó anya (muterosz), illetve Gergely, akin elég sokszor csattan az ostor.
A másik szálon a már felnőtt Gergelyt látjuk az utazásai során, különféle szerelmi kapcsolatokban, innen néz vissza a közelmúltba és a gyermekkorába. A felvillanó emlékek esetlegessége nem zavaró, mert az elbeszélő gördülékenyen és igen plasztikusan mesél, és az anekdotázás könnyedségén mindig átüt a dráma, hiszen az apa és anya közti hirtelen fellobbanó veszekedések gyakran vezetnek tettlegességhez, olykor még a kés is előkerül. A fenyegetettségnek ez az érzete pedig a legártatlanabb emléknek is gellert ad, mert sosem tudni, hogy miért és milyen mértékű büntetés jár: akár két perces késés vagy a fürdőszobai dugót tartó lánc elszakítása is elvezethet a veréshez. Azt viszont nem nagyon tudtam megfejteni, hogy az elbeszélés olykor miért vált át egyes szám első személyből egyes szám harmadik személybe: ezen újabb kori emlékek főszereplője Talp (Alapi beceneve).
Az emlékek áradása sok szempontból Garaczi László vallomásfolyamának első két kötetére (Mintha élnél és Pompásan buszozunk) emlékeztetett. Annyi különbséggel, hogy ott a nyelv erősebb, itt meg a szöveg mögötti dráma: a család fokozatos széthullása, az emberi viszonyok kiüresedése, amelyet csak úgy-ahogy fed el a nosztalgia. A regény címe is a válásra utal, az elbeszélőnek ekkor, a bírósági eljárás keretében kell egy „szakértőnél” lerajzolnia a családot, hogy ebből következtessenek a köztük lévő viszonyokra. Csakhogy Gergely kínosan ügyel rá, hogy mindenkit – amolyan betyárbecsületből – egyformára és szimmetrikusra rajzoljon, hogy ne adjon semmiféle támpontot az idegen tekintetnek. Ráadásul mindez remekül rímel a regényt átszövő indiános emlékekre. Egyszerre lesz torokszorító és ironikus a jelenet – Berta remek arányérzékkel vegyíti a kettőt, így végig megmarad az emlékezés tétje és könnyedsége is.
A Magamat rajzolom középre lehetne egy újabb emlékezős, nosztalgiázós regény, amely alapjában véve a nyolcvanas éveket eleveníti fel, és könnyedén illeszkedhetne abba a sorba, amely Benedek Szabolcs regényétől (A kvarcóra hét dallama) Grecsó Krisztiánnak szintén Szegeden játszó művéig (Vera) tart. De valahogy mégsem illeszkedik: szilánkosabb és szabálytalanabb, kerüli az elbeszélés bevett receptjeit. Mintha egy olyan a retro rádió szólna, amely tesz a slágerekre, az agyonjátszott dallamokra. Egyszerűen más zene érdekli.
Ezért lehet megosztó: lesz olyan, aki majd nem tudja hova tenni a se füle, se farka történetet, megint más pedig élvezettel rakosgatja ki magában a puzzle darabjait, vagy egyszerűen csak hagyja magát sodorni a történetszilánkok hátán a saját gyerekkoráig. Hogy újra megmerítkezzen a szocializmus sivár és boldog egyenkultúrájában, amely a kempingasztaloktól a diplomatatáskákig ívelt. S talán még a régi kazettákat is előkotorja a fiókok mélyéből.
BERTA ÁDÁM korábbi művei: A kígyó feje; Nem attól vizes a hal; A haramiák.
