Kollár-Klemencz László: Öreg Banda | Benedek Szabolcs kritikája
Egy közepesen vaskos családregény minden famíliából kitüremkedik, pláne ha valaki évszázadokon keresztül, négy generáción át követi a családtagok sorsát. Így járt el a zenész Kollár-Klemencz László is, aki két novelláskötet után jelentkezett nagyobb lélegzetű művel. A regény ívét az élet és halál örökké visszatérő körforgása, illetve az Öreg Bandaként emlegetett zenekar adja.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
A Duna–Tisza köze számomra is ismerős terep. Egyrészt felmenőim mindkét ága erről a vidékről származott. Másrészt az élet csavarjainak köszönhetően magam is laktam egy évet arrafelé, konkrétan a Kollár-Klemencz László első regényében is többször emlegetett Inárcs nevű faluban. Elevenen él hát emlékeimben ez a délibábos vidék, ahol legföljebb a szél szeszélyei szerint vándorló homokbuckák és a ritka nyárfaligetek tartóztatják föl a messzeségbe révedő tekintetet. Nem véletlen, hogy egy időben úgy emlegették, hogy a magyar sivatag.
A homokos talajban nehezen kapaszkodnak meg a növények, a gazdának pedig vért kell izzadnia ahhoz, hogy termőre fogja a leginkább szőlőből és almából álló gyümölcsöst meg a veteményt. Ha nyaranta tornyosulnak is a horizonton viharfelhők, végül jobbára csak dörgés meg szél érkezik. A hőség éjjelente is alig csillapodik, a bogarak ellenben rajzanak, ijesztő koppantásokkal köszönnek be a futrinkák az ablakon. Aztán ha ősszel mégis jönnek az esők, tavaszig föl nem száradó sártengerré változtatják a tanyák és a gémeskutak között botorkáló utakat.
Mindmáig ez az ország egyik leggyérebben lakott területe. A sík vidéken, a bokrok és a facsoportok között nem is lehetett hova bújni a tatár és a török elől. A kipusztított és elmenekült lakosság helyére a 18. század folyamán bevándorlók jöttek. Például svábok. Közöttük a Kaldenecker család ősei, akik „az 1720-as években érkeztek meg Svábföldről Dunaharasztiba, hogy aztán az elkövetkező évszázadokban ezen a környéken éljenek Soroksártól Újhartyánig”. Mindezt a dalszerzőként és előadóként is ismert Kollár-Klemencz László új könyvének fülszövegéből tudjuk, aki két novelláskötet után most regénnyel jelentkezett. A Kaldeneckerek – ez már nem a fülszövegből, hanem magából a könyvből derül ki – egyébként egy nagyobbacska gazdaság eladása révén költöztek Újhartyánba. Közben azonban a pénz annyira elinflálódott, hogy mindössze egy faluszéli házra futotta belőle.
A közhelyes megállapítás szerint egy regény mindenkiben benne van. Amit azzal egészíthetünk ki, hogy egy közepesen vaskos családregény pedig minden famíliából kitüremkedik. Elvégre melyik családban ne lett volna a szokványos dolgokon kívül (úgy is mint születés, házasság, elválás, költözés, gyarapodás, veszteség, halál) tragédia, botrány, elhallgatás, félreértés, szerencse és szerencsétlenség, ki nem mondott és váratlanul fölfedezett titok?
Pláne úgy, ha évszázadokon keresztül követjük a családtagok sorsát. Kollár-Klemencz a pár soros végjegyzetben nem is titkolja – amit a könyvbemutatón is elmondott –, hogy a Kaldeneckerek családregényének megírásakor saját felmenői és azok környezetében élők mindennapjainak eseményeiből merített. „A történeteknek gyerekkori emlékek, családi anekdoták, legendák, fikciók és dokumentumok adják az alapját.” A hangsúly azonban nem csupán az eredeten és a forrásokon van. Hanem a történeteken is.
Kollár-Klemencz László első regénye ugyanis javarészt önállóan is elbeszélhető sztorikból áll. Ezek némelyike olyan leágazás, amely nem is föltétlen kapcsolódik a regény kulcsfiguráihoz. Ám az egyáltalán nem baj, ha ide-oda röpdös az írói fantázia, akár az alföldi szélben a fehérre száradt homok. A történetek sora onnan kezdődik, ameddig általában visszatekinteni képes a családi emlékezet: a nagyszüleinkről még viszonylag pontosan tudjuk, kik voltak, a dédszüleinkről már kevésbé, ükapánk és ükanyánk esetében pedig már csak a legendákra és a félig igaz, félig kitalált sztorikra hagyatkozhatunk.
Ezeket gyűjtötte csokorba, majd rendezte regénnyé Kollár-Klemencz, a 19. század végéig, illetve négy generációra visszamenően. A nagyepikai ívet egyrészről a családtagok változása, élet és halál örökké visszatérő körforgása adja. Másrészről meg az Öreg Bandaként emlegetett zenekar, amelynek generációról generációra cserélődnek a tagjai (a gyerekek a szülőktől örökli a hangszert), és amely politikai rendszerektől és társadalmi változásoktól függetlenül végigzenéli a Monarchia utolsó időszakával kezdődő évtizedeket, nagyjából a huszadik század kétharmadáig. A jobbára sváb zenészekből álló együttes Újhartyánból kiindulva a Duna-Tisza közének kisebb-nagyobb településein, családi eseményeken és falunapokon szolgáltatja a talpalávalót. Ami nem mellesleg fontos bevételi forrást, sőt megélhetést jelent a családoknak is.
„Nekik nincs holnap, csak éppen az van, ami most történik” – jelenti ki a mindentudó elbeszélő a könyv elején, arra utalva, hogy a magyar sivatag homokdűnéi között főként a jelen számít.
Vagyis az, hogy milyen lesz a termés, rendes legény-e az, aki a jánynak udvarol, hogyan lehet a közeli Pesten a legjobban piacolni, és mikor lesz a keresztelő. A hétköznapok menetében a háború és a forradalom is elsősorban véres úri murinak tűnik, amibe az egyszerű köznépet is belerángatják, ám ha annak tagjai szerencsével vagy rafinériával hazakeverednek, szándékaik szerint ugyanott folytatják, ahol a történelem kényszerűségei okán ideig-óráig félbe kellett hagyniuk a dolgaik intézését. Már persze amennyire ez lehetséges.
Mert hát a világ a Duna eme különösen lomha szakasza mentén is kifejezésre juttatja akaratát: a zsidókat elviszik, a sváb fiatalok közül páran belépnek az SS-be, az idősebbek a Volksbundba, jönnek a katonaszökevényeket lágerekbe hurcoló vonatok, aztán meg már május elsején kell fújnia az Öreg Bandának a fújnivalót. És hát olyankor, amikor a fegyverek ropognak, nem is lehet a hangszerekhez nyúlni: ha az életet menteni kell, nem szabad másfelé irányítani a figyelmet.
Hiába telnek az évtizedek, a hétköznapok menetére az állandóság érvényes. Akkor is, ha időről időre a regény sűrűn cserélődő szereplői kimondva-kimondatlanul mégis változást akarnak. (Szerencsére, mint minden rendes családregényben, van a végén leszármazási táblázat, így követni tudjuk, ki kinek a kije.) Vagy ha ők nem is mindig, akkor meg jönnek olyanok, akik példának okáért a svábokat lefasisztázva próbálják kibillenteni helyükről az évszázados dolgokat. Egy villanásnyira Dinnyés Lajos és idősebb Antall József is fölbukkan, nekik köszönhetik az újhartyániak, hogy megúszták a kitelepítést.
Mindez nem mellesleg azt is szimbolizálja, hogy bár a történelem halad a saját járása szerint, közben van, ami örökké változatlan marad.
Az adomák és az anekdoták ellenben az évek számával egyetemben szaporodnak, olyasféle legendáriumot emelve a Kaldeneckerek, a Ménichek és a Hergottok családfája köré, amely hangulatában és szerteágazó, nem egyszer önálló életet élő történetszálaiban olykor a Gion-féle prózauniverzumra emlékeztet. Időben is egybeesik vele, ráadásképpen némi mágikus realizmust itt is kapunk, például amikor az öregasszonyok elmondása szerint a háború kezdetekor a Nap leesik az égről.
Mindehhez az Öreg Banda zenéje adja a polka, a marsch és a waltz ritmusát. Leginkább fúvós hangszerekkel. Hiszen „az igazi trombitásnak a lelkében van a levegő, a lelkéből fúj a szél, s azzal szólaltja meg a hangszerét, olyan, de olyan szél, ami csak nagy napokon jön el, kevés időt marad, és sokáig kell várni, hogy ismét meglátogasson”. Az Öreg Banda azoknak a hétköznapoknak a mikrotörténete, amelyeknek hömpölygését ha képes is ideiglenesen kiterelni a medréből a világ változása, alapjaiban megváltoztatni nemigen tudja.
A Duna–Tisza közén ugyanazzal a konok csökönyösséggel peregnek az évek az idő homokóráján, amivel ennek a könyvnek a szereplői is élik első pillantásra hétköznapinak tűnő, közelebbről nézvést viszont nagyon is magával ragadó életüket. Kollár-Klemencz László regénye olyan, akár egy nosztalgiavonat: döccenőkkel indul, az elején nem látni, hová fog végül befutni, ám amikor a nyílt pályán fölveszi a ritmust, már nemigen lehet kiszállni belőle.
KOLLÁR-KLEMENCZ LÁSZLÓ korábbi művei: Miért távolodnak a dolgok?; A műanyag kerti székek élete.
