Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma | Benedek Szabolcs kritikája
A Tanácsköztársaság számos ponton a történések idején, de még ma is értetlenséget szül, és mindmáig keressük a helyét a történelmi események között. Az őszirózsás forradalomról írt sikerkönyve után Hatos Pál ott veszi fel a vonalat, ahol a korábbi mű elejtette. Irodalmi igényességgel mesél a 133 napról és magabiztosan kalauzolja el az olvasót Szamuely páncélvonatára, Stromfeld főhadiszállására vagy a pesti utcára.
Hatos Pál új könyvének címlapján az 1919-es proletárdiktatúra egyik hírhedt figurája, Cserny József, valamint terrorcsapatának néhány tagja látható. Az ismert képen eredetileg se Cserny volt középen, ő a balszélre került, a mellette lévő figurát viszont most kiszínezték, ily módon még inkább föltűnő lett a szokatlanul harsány öltözéke. Ez egyáltalán nem olyan, mint amilyen a köztudatban él: bőrkabát helyett kockás szövetkabát, hosszú, fehér művészsál és autós kesztyű, a forradalmi proletariátusra egyedül a simléderes sapka emlékeztet, ami hasonló ahhoz, mint amilyet Lenin is viselt. Az alak így kicsit olyan, mintha a Csengetett, mylord? egyik epizódjából lépett volna elő. Talán nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, hogy a ruházat a Batthyány-palota gardróbjából származik. Csernyék, vagyis ahogy ők nevezték magukat, a Lenin-fiúk ezt az Oktogonnál lévő épületet sajátították ki főhadiszállás gyanánt, és túl azon, hogy ide hurcolták és itt verték pépessé a reakciósnak bélyegzett foglyaikat, a palota berendezését és kellékeit is a tőlük megszokott gátlástalansággal használták.
A figura megjelenése oly tekintetben is szimbolikus, hogy óhatatlanul is arra utal, ami Hatos könyvéből is kisejlik, miszerint a megvető közhiedelemmel ellentétben a Tanácsköztársaság korántsem afféle lumpenprolik által gerjesztett „patkányforradalom” volt, hanem az adott történelmi szituáción túl művelt és olvasott emberek kreálmánya (a szerzővel itt olvashat interjút). Nem véletlen, hogy az akkor már hosszú évek óta az eljövendő szociális forradalom igézetében élő, a dualizmus dekadens politikai játszmáitól megcsömörlött értelmiség java egy időre a kommün mellé állt.
Számosan gondolták úgy, hogy most olyasmi fog megvalósulni, amiről korábban ők maguk is olvastak, vagy akár írtak is.
Aztán ahogy a dolgok más irányt vettek, sokan azok közül is kénytelenek voltak tudomásul venni a valóság és az idea közötti szakadék áthidalhatatlanságát, akik korábban saját elképzeléseik megvalósulását vélték fölfedezni a tanácskormány egyes szociális, illetve a kommunizálásra vonatkozó intézkedéseiben.
A Tanácsköztársaság története sajátos zárványa a magyar történelemnek. Megkockáztatom, hogy annak egyik, világtörténelmi léptékben nézve is legkülönlegesebb epizódja. Számos ponton akkor is, ma is értetlenséget szül, mindmáig keressük a helyét. Azt, hogy mennyire egyedi történetről van szó, jól jelzi például, hogy az államszocializmus idején magától értetődő lett volna, hogy dicső előképként tekintsenek a Tanácsköztársaságra, ám mivel annak a Szovjetunióba menekült vezetőit Sztálin likvidáltatta, korántsem volt egyértelmű a viszonyulás. Az ötvenedik évforduló idején kezdték fölvállalni 1919 örökségét, ám ezt követően is voltak zökkenők, például a Kun Béláról készült életrajzot is betiltották.
A rendszerváltás után pedig visszatérni látszott az a két világháború közötti törekvés, amely egybemossa a kommünt az őszirózsás forradalommal (utóbbinak politikai kurzusoktól függően ugyancsak keressük a helyét). Most pedig, száz év múltán még mindig vannak olyan faktorok a történetben, amelyek nem préselhetők bele a fekete-fehér sablonokba. Mindjárt abban se egyszerű dűlőre jutni – ahogy arra Hatos is rámutat –, hogy mennyire illenek bele a kommün eseményei a forradalmak sémájába. A kortársak akként tekintettek rá, miközben markánsan látszott már akkor is, hogy a forradalmak idején általános szabadságérzet helyett diktatúra következik.
Két és fél évvel ezelőtt jelent meg Hatos Pál sikerkönyve a Károlyi-féle népköztársaságról (Az elátkozott köztársaság). Alaposan megindokolt személyes érdeklődés okán vettem kézbe ezt a mostani kötetet is: korábban két regényt írtam a Tanácsköztársaságról, nem mellesleg pedig olyan városban nőttem föl, ahol annak idején büszkén mondogatták nekünk az iskolában, hogy nálunk nem 133, hanem 134 napig tartott ki a kommün. Hogy ez miként jött ki, nem tudom, mindenesetre a kétarcú fogadtatást itt is jelzi, hogy ennek ellenére a tanácsköztársasági emlékmű a város szélén kapott helyet.
Hatos ott veszi föl a fonalat, ahol az előző könyve végén letette. Nemcsak olyan értelemben, hogy a sztori egy zanzásított előzményfelmondás után a kommunista hatalomátvétellel folytatódik, hanem újra a már ismert, forrásokkal bőségesen alátámasztott alapossággal, aprólékos leírásokkal és lendületes olvasmányossággal találkozunk. Engem csak a terjengős, olykor oldalakon átívelő bekezdések zavartak egy picit, az embernek nagy levegőt kell vennie, mielőtt egy ilyenbe belekezd, de végtére is fölfogható stílusjegyként. Az érem másik oldala, hogy akkora svunggal vannak megírva, hogy észre se lehet venni, mert lélegzet-visszafojtva olvasunk. A vagány nyelvezetbe pedig olyan update kifejezések simulnak bele maguktól értetődően, mint a death metal és a koronavírus. Nem mellesleg költői képekkel is találkozhatunk, mint amikor például a szerző úgy fogalmaz, hogy „a mozi akkoriban még néma világa érdekes kakukktojásként került a proletárdiktatúra fészkébe”.
Hatos Pálnak amúgy se esik nehezére az irodalmi típusú szövegépítés. A Tanácsköztársaság kulcsfiguráinak alakját is úgy festi fel elénk, mintha regényt olvasnánk: életrajzi tények szikár felsorolása helyett különféle szkeccsekből világlik ki valós személyiségük. Az olyan momentumokból, mint hogy Lukács György térdnadrágban, harisnyában és turistacipőben ment a frontra, vagy hogy Pogány József betiltotta a Nyugatot, miután Fenyő Miksa azt írta a Nemzeti Színházra oktrojált, Napóleonról szóló drámájáról, hogy „bizonytalan kézzel összetákolt, minden érdekesség nélkül való, suta”. Túl azon, hogy szerzője megkapó részletességgel vezet végig bennünket nemcsak a kommün hónapjain, hanem azok hátterét is bemutatja, ezek a plasztikus részek teszik igazán letehetetlenné a könyvet. Látjuk az üzletek előtt kígyózó sorokban a minél szerényebbnek mutatkozni igyekvő, már-már álruhás úriasszonyokat, azon pedig képtelenség nem elmosolyodni, hogy a Gellért Szállóban az volt a szabály, hogy aki nem elvtársnak szólította a másikat, az két koronát fizetett.
Az értékelés változásából fakadó bizonytalanságok ellenére viszonylag sokat tudtunk eddig is a Tanácsköztársaságról.
Ismertük eseménytörténetét a rejtélyes Károlyi-lemondástól a Cserny és Szamuely fémjelezte vörösterroron át a sikeres északi hadjáratig, majd az összeomlásig. Láttunk képeket a május 1-jén vörös lepelbe öltöztetett Budapestről, és az is tudható volt, hogy a kétségtelenül meglévő szociális vívmányok ellenére a kommün bukásának egyik oka a tömegbázis hiánya: az elvtársak a nagybetűs Nép nevében kormányoztak, miközben pont a népet hagyták ki a legfontosabb dolgokból. A proletárdiktatúra vezetői úgy próbálták a világ proletárjait egyesülésre bírni, hogy alapvetően városi emberek lévén a vidékről igen kevés ismerettel bírtak – ott nem is tudott a rendszer megszilárdulni –, de képtelennek bizonyultak a munkásságot is megszólítani. Utóbbi kábé annyit észlelt ennek a 133 napnak az ideológiájából, hogy a hangzatos szólamokon túl kevesebbet kell dolgozni.
Hatos Pál könyvének további erénye, hogy a kommün történetének ismert legókockáit egy markáns és jól körüljárható építménybe helyezi el. Összefüggéseket mutat meg, nem mellesleg pedig mélységeiben árnyalja és tárja föl azokat a részleteket, amelyek fölött eddig hajlamos volt elsiklani a figyelem, holott nem egyszer bennük rejtőzhettek a mozgatórugók. És miközben nem kerüli ki egyes következtetések kimondását, olyan tablót fest erről a 133 napról, amelyen a nagyívű történések mellett a mindennapok is látszanak. Függetlenül attól, hogy a szovjetházon, Szamuely páncélvonatán, Stromfeld főhadiszállásán, vagy a pesti utcán és a kiskunsági tanyavidéken időzik-e épp el a tekintetünk.
HATOS PÁL legutóbbi művei: Az elátkozott köztársaság; Szabadkőművesből református püspök
