Petercsák Tivadar: A magyar képeslap története | Daniss Győző kritikája
Az eddigi legalaposabb összegzést nyújtja át az olvasónak Petercsák Tivadar a magyar képeslapok tekintetében. Az első egyiptomi laptól kezdve nyomon követjük a fejlődését, gyarapodását, fény- és aranykorát. A sok és változatos forma, ünnepi és humoros képeslap tengeréből háromszázat mutat be ebben a gyönyörűen kivitelezett albumban.
A pompás küllemű kötet szerzője, Petercsák Tivadar tudós ember, az MTA doktora. Évtizedekig kutatta Zemplén néprajzát, az ottani paraszti gazdálkodás, az erdőművelés módját, sajátosságait. És kutatta a képes levelezőlapok világát – ez utóbbit személyes érdeklődésén kívül „hivatalból” is, hiszen hosszú ideig volt a szerencsi Zempléni Múzeum igazgatója. Azé az intézményé, amelynek leghíresebb részlege az immár egymilliónál több darabot számláló képeslevelezőlap-gyűjtemény (az első négyszázezer lapot, magángyűjteményét Petrikovits László szerencsi orvos 1967-ben ajándékozta városának).
Erről a világélvonalba tartozó kulturális kincsről Petercsák Tivadar már korábban is többször írt: könyvet, szaktanulmányt, kiállítási prospektust, folyóirat-, hetilap- és napilapcikkeket. Foglalkoztak persze a témával mások is, tucatnyinál több – leginkább egy-egy várost, tájegységet bemutató – kötet jelent már meg róla, mégis nagyon fontos e munka, mert az eddigi legalaposabb összegzés az erről való tudásunkról.
Kutatója válogatja, hogy ki mit tekint a képes levelezőlap ős előfutárának. E kötet egy négyezer éves egyiptomi ábrázolást idéz föl első nyomnak: azon látszik egy olyan levél, amelyen az íráson kívül egy grafikai elem is felbukkan. Európából csak jóval későbbi példák ismertek, főképpen alkalmi, rajzzal díszített, borítékban elküldött üdvözlőlapocskák, névjegykártyák.
A közvetlen előd a csak szöveget tartalmazó levelezőlap. Erről szólva Petercsák két nevet említ, Heinrich Stephan német birodalmi postamesterét és Emanuel Hermann bécsújhelyi katonai akadémiai professzorét. Előbbi 1865-ben, utóbbi négy évvel később vetette föl, hogy rövidebb és nem bizalmas üzenetek küldésére elegendő lehet egy bármiféle „csomagolás” nélküli nyílt kartonlap, amit a borítékos küldeményeknél – náluk könnyebb lévén – olcsóbban kézbesíthet a posta.
És az évtized végén mind az osztrák, mind a magyar posta forgalomba is hozta első, akkor még „prózai” levelezőlapjait. Nagyon hamar ilyen-olyan ábrák is megjelentek a lapokon. Akár úgy, hogy a küldők maguk rajzoltak a szöveg mellé, akár, hogy a nyomdák eleve rávittek valamiféle, legtöbbször egyszínű grafikát. A „találmány” villámgyorsan népszerű lett. Köszönhetően is, hogy folyvást új meg új formái születtek.
A szerző pontosan adatolja a változásokat. Az egyik oldalon eleinte csak a bélyeg és a címzés szerepelhetett, ábrázolat és szöveg a másik oldalra szorult. Aztán megfeleződött a címzésoldal, annak bal felére is lehetett már írni, így a túloldal teljes egészében a képé, képeké lehetett. A lap küldője esetenként a képre is ráírhatott egy-két sort.
A képes levelezőlapok aranynapjaiban – Petercsák az 1898 és 1913 közötti időszakot tekinti fénykornak – a postai lapok számottevő részét már képek ékítették. De már korábban, a millennium évében is megtörtént egy „nagy tett”: a Magyar Posta harminckét darabos sorozatot adott ki, a lapokon jeles kortárs művészek örökítettek meg néhány kiállításrészletet, nevezetes fővárosi épületet, jellegzetes magyarországi tájat, történelmünk nem egy fontos pillanatát.
A lapokon hamarosan fotók is megjelentek. Korszakos mozzanat volt ez. Ahogy a kötet is summázza: „az utazás, nyaralás alkalmával küldött képeslapok az otthon maradottak számára is lehetővé tették a világ egy részletének megismerését olyan korban, amikor még kevés embernek adatott lehetősége, hogy a szaktudást igénylő fényképezőgéppel örökítse meg élményeit”.
Feltűntek a lapokon más témák is: népélet, közösségi események, művészeti alkotások, közlekedési eszközök, találmányok, növények, állatok, sorolni lehetne a végtelenségig. Voltak humoros lapok és politikai, választási meg reklámcélúak. Világi és vallási ünnepek megemlékezései, családi, baráti üdvözletek és szerelmesektől szerelmeseknek szóló üzenetek. És akadt néhány különlegesség is. A különféle tartalmak, mondandók megjelenítésére nemcsak fényképet, grafikát vonultattak fel a lapkiadók. Némelyik küldeményre szerelmi vallomásként préselt virágszirmot, egy leányarc köré valóságos hajkoronát, a Mikszáth Kálmánt ábrázoló rajzra kabátformára vágott textildarabot ragasztottak. Néha változtattak a lap alakján, körbevágták egy söröskorsó sziluettje vagy – mint napjainkban – a Balaton partvonala mentén. Némelyik lapot sorsjegynek használhatta a címzett, vagy megnézhette magát a kartonra ragasztott vékonyka tükörben. Akadt képeslap, amely lemezjátszó korongjára téve népszerű dallamokat hallatott.
A lapok anyaga sem volt okvetlenül papír. Nyomtattak, festettek képeket vékony bőrre, falemezre, vagy fémlapocskára, ez utóbbiakat dombornyomással is „érdekesíthették”. Egy különleges példány hivatalnokforma emberszereplőjének aktatáskájából többképes leporellót lehetett előhúzni. A „vastagabb” lapokat legtöbbször borítékban, vagy lapos dobozkában adhatták csak postára, és nyilvánvalóan – amint a szerző nem felejti el említeni – a közönséges lapoknál drágábban.
Az aranykor végeztével a kínálatbővítés ellenére is – nem utolsósorban pedig a fotózás elterjedése, majd a számítógép, az okostelefon megjelenése okán – csökkent a képes levelezőlapok iránti érdeklődés.
Kivétel – egyértelműen politikai okok miatt – az első, később és kisebb részben a második világháború időszaka volt. A szerző példák seregével mutatja be, hogy akkor már nem az addigi rövid kirándulási, nyaralási távollétek, hanem a családok huzamosabb szétszakítottsága követelte meg a lehetőleg gyakori üzenetváltást. Az üzenetek azonban a cenzúra miatt nemigen lehettek őszinték: a szülő, a házastárs, a jövendőbeli csak nyílt lapon, képeslapon írhatott a frontra, és a mundérba kényszerített férfi is csak ugyanilyen megszorításokkal tudathatta hogylétéről az otthoniakat.
Száz esztendő lanyhuló érdeklődése ellenére a műfaj nem halt ki. Volt és van egy másik élete is. A megérkező lapokat nagyon sokan megőrizték, dobozokban, albumokban dédelgették. Cserélgettek is egymás között, néha pedig „saját használatra” vásároltak tetszetős, érdekes példányokat. Kedvtelésükből klubok, szakújságok születtek, kincseiket a nagyközönségnek is bemutatták. Budapesten már 1900-ban nemzetközi kiállítást rendeztek tizenhét képeslap szerelmes anyagából. Mindez ma is sokak szenvedélye. A kötet nem egy százezres magángyűjteményt és jó néhány intézményi kollekciót sorol fel, utóbbiak közül – a szerencsit követve – a Pannonhalmi Bencés Főapátság hatszázezer példányos anyaga a legnagyobb. Megnőtt a lapok értéke a kutatók szemében is. Legfőképpen a helytörténet búvárlóit érdeklik a hagyományos írott forrásokat érdemben kiegészíteni tudó, sőt mással nem pótolható illusztrációlehetőségeket kínáló lapok.
Petercsák Tivadar a szövegeihez háromszáznál több pompás „képeslapcseppet” merített a szerencsi képeslaptengerből. Kár, hogy nem merít(het)ett belőle még legalább százat.
PETERCSÁK TIVADAR legutóbbi művei: A fertálymesterség; Várak és múzeumok; A közbirtokosság.
