Csoportkép diktátorokkal

Romsics Ignác: Honmentők/honvesztők | Pető Iván kritikája

A két világháború között nem kevés hatalom összpontosult azon hat meghatározó, és hol puhábban, hol keményebb kézzel kormányzó vezető között, akiknek életrajzát egy kötetben adta közre Romsics Ignác. A történésztől már megszokott tárgyilagos hang pontosan elemzi a katonai sikereket elérő, tekintélyelvű és rendpárti férfiak közös vonásait és a fontos különbségeket is. Mert bármit is gondoljunk róluk, az ő megértésük nélkül nem érthetjük meg Európa történelmét sem.

A két világháború közötti Európában hatalomra került hat férfiú, a román Ion Antonescu, a spanyol Francisco Franco, a magyar Horthy Miklós, a finn Gustaf von Mannerheim, a francia Philippe Pétain és a lengyel Józef Piłsudski életrajzát írta meg Romsics Ignác új könyvében. Piłsudskit nem számítva valamennyien hivatásos katonaként kezdték pályájukat, és jutottak hadseregük hierarchiájában igen magasra. A kivételként említett Piłsudski nem járt ugyan katonaiskolába, de hazája függetlenségéért harcoló forradalmárként (ma terroristának neveznék igen sokan) komoly harci tapasztalatokat szerzett, autodidakta módon tanulta a katonai ismereteket, önmagát katonának tekintette, és tábornoki, marsalli rangját a közvélemény adekvátnak tartotta.

Mindannyiukra áll, hogy jelentős katonai sikereket tudtak felmutatni, hatalomra kerülésük előtti ismertségük, tekintélyük is innen származott. Romsics, nem függetlenül a nézeteikben kimutatható hasonlóságoktól, a katonai múltat tekinti szereplői legkisebb közös többszörösének. Ahogy írja: a 20. század első felében, az 1914 és 1945 közötti harminc évből éppen tíz év telt el az európai országok közötti háborúval, ebből következett, hogy a korszak államvezetői jóval nagyobb számban kerültek ki magas rangú katonatisztek közül, mint békésebb időszakokban.

A képlet azonban másként is felállítható: Európában az első világháború számos járulékos következményének egyikeként, a húszas, máshol a harmincas évek „zavaros időszakában” széles körben nyert teret a rendpártiság.

Az a felfogás, miszerint a szigorúan hierarchikus, tekintélyelvű rend a legalkalmasabb az államirányításra, mert jobb, hatékonyabb, mint a demokrácia sokpárti parlamentarizmusa, a pártok kaotikus rivalizálása, az éles osztályharc teremtette anarchia. Ez a felfogás természetesen „találkozott” azoknak a háborúban tekintélyt szerzett tábornokoknak a nézeteivel, akik meggyőződése szerint a hadseregben bevált és evidensnek tekintett rend, vezénylési módszerek az államélet irányítására is alkalmasak.

Nem véletlen, hogy a könyv által tárgyalt időszak után, a 20. század második felében, már minden valódi háborús tapasztalat nélkül is igen gyakran katonák álltak a rendcsináló puccsok élén. A hivatásos katonákból lett politikusok, államvezetők között természetesen mindezzel együtt is jelentős különbségek mutatkoztak, mint ahogy a korszak más, „civil” diktátorai, autoriter vezetői között is lényegesek az eltérések. A sok tekintetben hasonló államvezetési gyakorlat ismeretében például eleve indokolt megkülönböztetni azokat, akik valamilyen eszme elkötelezettjeként vállaltak szerepet, mindazoktól, akik primer módon pragmatikus, rendpárti alapon álltak.

A párhuzamos életrajzok egyik nagy erénye, hogy függetlenül az olvasónak a tekintélyelvű, autokratikus, diktatórikus berendezkedésről, vezetési módszerekről, a demokrácia ilyen-olyan korlátozásáról vagy egyenesen felszámolásáról alkotott véleményétől, világosan mutatja, hogy a hat szereplő között, a felszíni hasonlóság ellenére valójában milyen lényegi különbségek mutatkoznak. Az összehasonlításban érdekesek, de másodlagosak a származás, a valláshoz való viszony, a magánélet eltérései, az igazán fontos, hogy a katonai teljesítményükben egyaránt elismert, bár a tetteik léptékében eléggé eltérő jelentőségű férfiak a maguk vállalta országvezetői szerepben hogyan cselekedtek. Volt, akiből diktátor lett, más autokratikus berendezkedést honosított meg, megint más korlátozottan demokratikus, a fennálló viszonyok megőrzését garantáló rendszerben kapott meghatározó szerepet. És olyanok is akadtak, akik képesek voltak a hatalomról lemondani, amikor szembesültek azzal, hogy nézeteiket vagy személyüket nem támogatják.

A hat vezető mindegyike nacionalista volt, szinte természetesen antikommunista és szovjetellenes. Ennek hevességében nem mutatkozott érdemi különbség a Szovjetunióval területi konfliktusban álló lengyel, finn, illetve román vezető és a többiek között. Horthyt nem számítva, minimum kritikusan viszonyultak a korruptnak tartott parlamentarizmushoz, többségük el is vetette azt. Konzervatív, antikapitalista alapon egy részük a hagyományos értékek megjelenítőjeként mitizálta a családot, a falut, a vidéket, szemben a sokszor szabadkőművesnek nevezett liberális politikai kultúrával, az ugyancsak ellenségnek tekintett munkásmozgalmak bázisát is adó nagyvárosokkal. Többségük a negatív jelenségek hordozóinak, az országukat sújtó bajok okozóinak tekintette a zsidókat, de az antiszemitizmusuk gyakorlati következményeiben érdemi különbségek mutatkoztak. Piłsudskit megkülönböztette a többiektől, hogy ifjabb korában az orosz anarchistákkal rokonszenvezett, Marx és Engels műveit olvasta, baloldali rendszerkritikája sok elemében beilleszthető volt a konzervatívba forduló nézetei közé.

Mindannyian nemzetük megmentőjeként léptek fel, még azok is, akik posztjukat a hitleri birodalom alárendeltjeként látták el.

Piłsudskit nem számítva, aki nem élte meg a második világháborút, az öt másik országvezető igyekezett modus vivendit találni Hitlerrel, a nézetek egy részének hasonlósága ennek teret is adott, de a könyvből világosan kitetszik, hogy ki-ki másként teremtett magának mozgásteret, és másként állt ellen a német nyomás egy részének. Ebből az aspektusból a könyv szereplői között a választóvonalak máshol húzódnak, mint amikor például a korlátozott demokráciától a nyílt diktatúráig tartó skálán helyezzük el őket.

Összehasonlíthatók az államvezetők olyasmiben is, hogy azok, akik polgárháborút vívtak, miként viselkedtek ebben a helyzetben, például hogyan viszonyultak a védtelen civilekkel szembeni megtorlásokhoz. Jelentős az államvezetők közötti különbség abban is, hogy aktívan, katonai erővel mennyiben támogatták Hitler háborúját a Szovjetunió ellen, és abban is, hogy mennyiben engedtek a „zsidókérdés” végső „megoldására” irányuló német nyomásnak. A skála az utóbbi ügyben is igen tagolt, amit tovább árnyal a zsidónak minősülők szerepe és számaránya az adott országban. Antonescu a háború első felében náci nyomás nélkül is kezdeményezett tömeggyilkosságokat, Horthy, mint ismert, passzívan vette tudomásul a vidéki zsidóság kiirtását, míg Mannerheim, Pétain és Franco megtagadta a zsidók megsemmisítését.

A szerző által kiválasztott hat személy akár reprezentatív mintának is tekinthető, hiszen az első világháború után, a 20. század első felében államvezetőként szerephez jutó hivatásos katonák sora valóban hosszú. A hatokon kívül említhető például Primo de Rivera, a húszas években tábornokból lett miniszterelnökként diktátorkodó spanyol vezető (nem összetévesztendő ügyvéd fiával, José Antonio Primo de Riverával, a Falange, a spanyol fasiszta párt megalapítójával). Paul von Hindenburg, aki közel tíz évig köztársasági elnökként állt a weimari Németország élén és hozzájárult Hitler rendszerének kezdeti legitimálásához. Mustafa Kemal Atatürk, a modern Törökország megteremtője, vagy Vidkun Quisling, aki meggyőződéses norvég náciként, szemben Pétainnal, feltétel nélküli szimpla báb lett, olyannyira, hogy neve köznevesült, a hazaáruló szinonimájává vált. Köztudott: Gömbös és Szálasi is vezérkari tisztből lett politikus.

A könyv hat szereplőjét, valamint a korszak más tekintélyelvű vezetőit, annak alapján, hogy milyen helyzetben vállaltak politikai szerepet, különféle csoportokba lehet sorolni. Az egyikbe tartoznak azok, akik a világháború utáni új nemzetállam megteremtésében emelkedtek fel, egy másikba azok, akik az államon belüli éles, polgárháborús jellegű megosztottság után a konzervatív, nacionalista jobboldal vezetőiként vették kezükbe a hatalmat. És megkülönböztetendők azok is, akik a náci Németország győzelmei idején, annak támogatottjaként kerültek az állam élére.

A korszak államvezetői között a demokrácia korlátozása, a hit az üdvözítő parancsuralmi berendezkedésben köztudottan nemcsak a hivatásos katonákból lett politikusok normája volt.

Hiszen éppen a legszélsőségesebbek és néhány más, két világháború közötti európai diktátor, így Hitler, Mussolini, Sztálin vagy a portugál Salazar, a lett Ulmanis, az osztrák Dolfuss, a litván Smetona, nem rendelkezett komoly katonai előélettel. Itt említem meg a könyv egyik tévedését, inkább komikussága, mintsem a súlya miatt. Egy felsorolásban szerepelne a függetlenné vált Litvánia első államelnöke, Antanas Smetona családneve. Smetona néhány év kihagyással 1940-ig, a szovjet megszállásig maradt hatalmon. A Smetona név helyett azonban egy elírás következtében tévedésből az említett felsorolásba az ismertebbnek hangzó Smetana név került, a névmutató összeállítója már ezt vette figyelembe, így, keresztnévvel kiegészítve Antanas Smetona helyett a nagy cseh zeneszerző, Bedřich Smetana neve szerepel a listán.

Az egyenként ötven-hatvan oldal terjedelmű életrajzok önálló dolgozatok. Szerkezetük hasonló: a családi és társadalmi háttérrel indulnak a portrék, a gyermekkor, az ifjúság, az iskolák, a felnőtté válás, a katonai karrier – ahol van –, illetve a családalapítás bemutatásával folytatódnak. Meghatározó helyet kap a politikai érdeklődés, szerepvállalás, a világszemlélet, az államvezetési elképzelés kialakulásának érthetővé tétele. Evidensen az is az életrajzok része, hogy miként alakult a csúcsra jutott szereplők sorsa, miután elvesztették hatalmukat. A szerző azzal is az olvasó kedvében jár, hogy egy terjedelmesebb Utószóban külön is bemutatja a hatok azonos és hasonló vonásait, valamint érdemi különbségeiket is. Külön érdeme az írásoknak, hogy kitérnek a szereplők utókor általi, többnyire vitatott emlékezetpolitikai státusára. A könyv találó címe, Honmentők/honvesztők érthető az egyes szereplők közti különbségekre ugyanúgy, mint egyazon ember változó és többféle megítélésére is.

Romsics kitűnő életrajzaival igényes ismeretterjesztő, más műveihez hasonlóan ezúttal is erénye a tárgyilagos hang, a minősítéseket kerülő leíró elemzés.

ROMSICS IGNÁC legutóbbi művei: A trianoni békeszerződés; Nemzet, nemzetiség és állam; Magyar rebellisek.