Lol Tolhurst: Cured | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Van, akinek a borongós, van, akinek a bohókás Cure jelenti a brit zenekar igazi arcát, az viszont biztos, hogy a nyolcvanas éveket nehéz lenne elképzelni nélkülük. Az együttes egykori dobosa és alapító tagja a Cure születését, az első bulikat, kudarcokat és sikereket, illetve egy életre szóló barátság történetét meséli el a visszaemlékezésében.
A nyolcvanas években nem volt könnyű megkülönböztetni a darkosokat és a depesmodosokat. Mindenki talpig feketében járt, még a verőfényes nyári napokon is, és csak apró jelek (például a vastagon kihúzott szem, a sápadtra sminkelt arc) árulta el, hogy valaki a The Cure által fémjelzett gothic rock híveit gyarapítja-e, vagy a tőle fényévekre eső szintipopért rajong. S bár elég éles szakadék húzódott a két tábor között, akadtak olyanok is (köztük én), akik mindkét zenekart szerették. Már azért sem volt könnyű az átjárás, mert mindkét csapat „teljes embert”, vagyis rajongót kívánt: életérzést, viseletet, szemléletmódot. A Cure ráadásul valami egészen újat képviselt akkoriban zenében is, megjelenésben is, a videoklipek hangulatában is. (Ez még az MTV nagy korszaka, amikor egy-egy klip zenekarokat emel fel, vagy taszít az érdektelenségbe.)
A zenekar egyik alapítója, a dobos Lol Tolhurst szinte fájóan őszinte könyvében meséli el, hogy miként is született meg a fél világot megváltoztató stílus, illetve ezzel párhuzamosa, hogyan jutott a pokolra, majd mászott ki belőle. Már az elején leszögezi, hogy a Cured (kb. ’meggyógyult’ – a szójáték egyszerre utal a zenekarra és az ő felépülésére is) az ő verziója, az ő igazsága, az ő emléktára. Vagyis könnyen lehet, hogy a könyvben szereplő eseményeket mások részben vagy teljesen egészen másként hallották.
Az ős-Cure (a régi csapatból már csak Robert Smith, a frontember maradt) története ez, hiszen Tolhurst nem sokkal a 89-es Disintegration című album után került ki a csapatból. A zenekarvezető Robert tette ki a szűrét az akkor már kezelhetetlen alkoholizmusa miatt – nem is nagyon tehetett másként, hiszen egyetlen tag sem volt hajlandó turnézni a dobossal. Ám a könyv szerencsére sokkal több ennél: egyrészt egy nem akármilyen barátság sztorija (kisgyermek koruktól ismerték egymást Roberttel), másrészt a függőség és a belőle való kilábalás megható története, illetve ott van benne a gyermekkori, a hatvanas-hetvenes évek Angliájának palaszürke korszaka is.
Az ország helyzete akkoriban olyan volt, mintha csak egy riportot olvasnánk valamelyik magyar zsákfaluról. „Szinte lehetetlen volt állást találni, mindenki segélyen élt, az elektromos áram pedig ki volt porciózva.” Itt cseperednek fel az együttes tagjai, akik természetesen lázadni kívánnak, de úgy, hogy ne tartozzanak se a kiégett hippik, se az agyatlan szkinhedek közé. Ők egészen más úton kívántak elindulni, amely sok repülő söröskorsóval, értetlenkedő reakcióval és némi bunyóval volt kikövezve.
Nem akármilyen pillanat a „megalakulásé”. Tizenhárom évesek, amikor az akkor már zenélgető Robert megkérdi a gyermekkori barátját, hogy játszik-e valamin. „Persze, dobolok”, vágja rá azonnal Lol, majd azonnal elrohan a könyvtárba, hogy kikölcsönözze a kezdőknek írt könyvet, mert még életében nem játszott a hangszeren. Otthon párnákat csapkod, aztán másnap beülnek az iskola próbatermébe. Ez az első alkalom, amikor ők hárman (a két barát kiegészülve Michael Dempsey-vel) együtt zenélnek.
Már szinte megvan a végleges név (Easy Cure – ezt húzzák ki a kalapból, s ebből lesz egy kis beavatkozással a szikárabb The Cure), de a frontember posztján még mindig elég nagy a jövés-menés, amikor Robert végre meghozza a legfontosabb döntést: ő lesz a csapat végleges énekese. „Ez volt talán a legbátrabb dolog, amit valaha láttam”, rögzíti a történelmi pillanatot Tolhurst. Bár tudja, hogy Robertet igazából erre szánta az ég. De épp oly emlékezetesek az első tétova lépések is: az első, még katasztrófába torkoló bulik (főleg, ha nem tudják felidézni a helyzetet megmentő sláger refrénjét), a nélkülözés (a bokáig érő esőkabátban járó Robert veheti fel a zenekar egyetlen bőrdzsekijét), és Tolhurst első részegsége is (tizenhárom évesen). Aztán persze csak elindul a szekér is, jön az első, majd nem sokkal később fel is bontott lemezszerződés, az első turnék, amikor a dobos lehugyozza Billy Idol cipőjét.
A Cured nagy érdeme, hogy szinte regényként olvastatja magát: három tinédzser kalandjait meséli el a nem túl sokat ígérő angol vidéken, ahonnan elindultak a világhírnév felé. Majd oldalról oldalra komorodik el a kép, ahogy a doboson úrrá lesz a függőség, ami végül a szakításhoz és a dicstelen perhez vezet a zenekarral szemben. Teljesen átérezzük, amikor leírja, miként veszítette el legjobb barátját és második családját. Ám az élet azért még e tekintetben is tartogatott némi meglepetést…
Tolhurst visszaemlékezése egyszerre ötvözi a legendás bandák keletkezéstörténetének megszokott elemeit egy nem mindennapi barátság szívfájdító és felemelő részleteivel, miközben kíméletlen őszinteséggel vall a saját gyarlóságáról és pokoljárásáról. A könyv egyszerre szól hát a rajongóknak, számos adalékkal és történettel színezve a dalok és albumok hátterét, de a zenekart alig ismerő laikusnak is remek olvasnivaló korrajza, vicces-fájdalmas sztorijai és gördülékeny stílusa miatt (Lotterfeld Boholy fordítása). Ahogy az alcím is mondja: igazi mese ez két képzeletbeli fiúról, akik meghódították a világot.
