Demokrata a diktatúra trónusán

Végső István: Garbai Sándor a Tanácsköztársaságról és a zsidóságról | Révész Sándor kritikája

Lehet-e demokrata a proletárdiktatúra első embere? Lehet-e demokrata egy antiszemita? Bizony, hogy lehet. Ilyen volt Garbai Sándor, az 1919-es proletárdiktatúra Kormányzótanácsának elnöke. Akik egyáltalán tudnak róla valamit, bizonyára úgy vélik, azért hallunk róla olyan keveset, azért nem érdekel ő senkit., mert jelentéktelen bábfigura volt. Csak azért viselhette a legmagasabb tisztséget a Tanácsköztársaság idején, mert ő volt „a szép, református magyar ember a zsidók között”.

Valójában azért merítették Garbai Sándort, Forradalmi Kormányzótanács elnökét a feledésbe, mert mindenkinek kényelmetlen volt. Életében is, halálában is. A proletárdiktatúrát megtagadta, az emigrációban mindenkivel összeveszett, minden fontos elvtársát legyalázta – Kunfi Zsigmondtól Garami Ernőn át Szakasits Árpádig. A nem antiszemiták nem szerették, mert zsidózott. Az antiszemiták sem szerették, mert, noha zsidózott, minden zsidóellenes intézkedést, diszkriminációt élesen elítélt.

Az emigráció sem jött be neki. Sem Pozsonyban, sem Bécsben, sem Párizsban nem találta igazán a helyét. A háború után mindenképpen haza akart jönni Párizsból, miközben mindent megtett azért, hogy ne jöhessen haza.

Az életrajza megírására készülő szociáldemokrata történész, Perneki Mihály kérésére 1945 és 1947 között sok-sok hosszú levélben megírta az emlékiratait. Több mint ezer gépelt oldalnyi felbecsülhetetlen értékű történelmi forrás ez attól, aki a legközelebbről követhette az 1918–19-es forradalmak történéseit. Ezt az anyagot történészek eddig alig hasznosították. Kevesen és keveset idéztek belőle, és akkor is tendenciózusan.

Az életrajz kéziratban maradt, Garbai nem került haza. 1947. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 30. évfordulóján halt meg Párizsban. A rendszerváltás előtt leplezni kellett, hogy a Tanácsköztársaság első embere szinte semmivel sem értett egyet abból, ami abban a „dicsőséges 133 napban” történt: szovjetellenes, kommunistaellenes nézeteket képviselt, 1919 hőseit gyalázta, ráadásul még a nyilas Virradatnak is írt olvasói levelet a párizsi Gestapo követelésére.

A rendszerváltás után pedig a Tanácsköztársaság valósága iránt igen csekély érdeklődés mutatkozott. Garbai nem illett bele semmilyen koncepcióba. Most végre ennek az évtizedek óta alig érintett becses emlékiratnak legalább az ötöde – mégpedig, úgy tűnik, a legnagyobb érdeklődésre számot tartható része – megjelent Végső István válogatásában, az ő magvas és informatív bevezető tanulmányával.

Garbai jó nagy utat tett meg, mire 1919-ben „képbe került”. 1879-ben született egy kiskunsági református parasztcsaládba. Hat elemit végzett. Gyerekkorától napszámoskodott, aztán 15 éves korában feljött a millennium lázában égő és építkező Budapestre, ahol kőművessegédként robotolt. Pillanatok alatt beépült a munkásmozgalomba. Született szónoki tehetség volt, a gyűléseken magával ragadta az embereket, így gyorsan a középpontba került. Autodidakta módon képezte, s hamarosan vezető mozgalmi funkciókban találta magát. Huszonkét évesen már az MSZDP vezetőségi tagja, huszonnégy éves korától az építőmunkások szakszervezetének, a MÉMOSZ-nak és a Munkásbiztosító Intézetnek az elnöke, később az Országos Munkásbiztosító Pénztárban is ő lesz az elnök, és a hat elemijével szerkeszti az Építőmunkás című szaklapot. A választójogért vívott harc emblematikus frontembere volt.

Az 1918-as forradalom után az Országos Lakásügyi Tanács elnöke lett miniszteri hatáskörrel. Nem vitás, hogy „díszgójként” került a Kormányzótanács élére, ahol Kun Béla vitte a prímet, de azért mégis azon szociáldemokraták közé tartozott, akiknek volt valamilyen hatásuk a dolgok menetére. Addigi mozgalmi pályája során határozott, olykor kifejezetten erőszakos vezetőnek bizonyult, nem volt egy tutyi-mutyi báb.

Garbai a revizionista vonalat követte, mint az MSZDP, amelybe belenőtt. A polgári demokratikus reformok végigvitelének és továbbvitelének útján látta elérhetőnek a szocializmust. „A kommunista politikai és forradalmi koncepció szöges ellentétben áll azzal a pragmatikus elképzeléssel, melyet a szociáldemokrata párt akkor és mindenkoron magáévá tett. A tudományos és fejlődéses szocializmus nem egyeztethető össze az állami erőszakkal felépített bolsevizmussal.” Nem volt boldog attól, ami 1919. március 21-én történt, csak úgy látta, miként párttársai többsége, hogy nem történhet más, mert az októberi forradalom vezetői tehetetlennek bizonyultak, az antant pedig nem állt melléjük.

Rosszkedvűen elnökölt március 21-én az Új Városháza tanácstermében, ahol a párttagságot tájékoztatták a kommunistákkal való megegyezésről és a proletárdiktatúra bevezetéséről: „amit nem kaptunk meg a demokratikus nyugattól, azt megkíséreljük megkapni a diktatórikus kelettől. (…) Kihirdetjük a proletárdiktatúrát. Új eszközökkel, új módszerekkel kívánunk harcba szállni” Garbai a pártjában centrista volt, de nem integráló, hanem jobbra is, balra is támadó centrista. Jobbra csapott Garami Ernő és a társai felé, akik „gyávák” voltak vállalni a Tanácsköztársaságot, és balra csapott a kommunisták és azon szociáldemokraták felé, akik kommunistábbak akartak lenni a kommunistáknál.

Az emigrációban is a centristák vezetőjeként kezdte, aztán Bécsben is, Pozsonyban is sikerült mindenkivel összevesznie, így teljesen elszigetelődött, miközben ő képviselte legkövetkezetesebben a demokratikus, a reformista úthoz ragaszkodó szociáldemokráciát. Ennek képviseletében nehéz volt mindazt megmagyarázni, amit 1919-ben tett, de megpróbálta azokban a terjedelmes és drámai 1945–1947-es levelekben. Egyszerre próbálkozott ezzel és a hazatéréssel is.

De hogyan is engedhette volna haza őt a két munkáspárt a kommunistaellenes és szovjetellenes koncepciójával? Őt, aki az MSZDP akkori vezéréről, Szakasits Árpádról leginkább csak köztörvényes bűnözőként beszélt. Azt is meg kellett volna magyaráznia, hogyan került az olvasói levele 1943-ban a nyilasok lapjába, a Virradatba. Nos, úgy került oda, hogy a lap azt a hamis hírt közölte, hogy őt a német hatóságok Párizsban kommunista üzelmek, irathamisítás és fekete kereskedelem vádjával letartóztatták. Garbait behívatták a Gestapóra, hogy cáfolja meg ezt a hazugságot. Megtette, megírta a Virradatnak, hogy az általuk közölt hírből semmi sem igaz, mint ahogy nem is volt az. Kommunista sem volt, és az ellenállásban sem vett részt a megszállt Párizsban.

Nem csupán politikai vezetőként volt sikertelen az emigrációban. Bécsben vendéglőt nyitott, de belebukott. Tönkrement, nyomorgott. Párizsban kicsit jobb dolga volt, bár ott is folytonosan pénzszűkében élt a családjával. Nem tudta feldolgozni és drámaian túlkompenzálta, hogy mindenki díszgójként kezelte, mint aki nem a saját érdemei alapján, hanem nem-zsidó voltának köszönhetően érte el, amit elért. Nehéz volt együttélni olyasféle bemondásokkal, hogy „azért Garbai a Kormányzótanács elnöke, hogy legyen, aki sábeszkor aláír”.

Garbai kialakított magának egy (nem túl eredeti) elméletet arról, hogy az erőszakos zsidók monopolizálják a munkásmozgalmat, mindenhonnan kiszorítják a nem zsidókat, és ezzel tönkre teszik a szociáldemokráciát, lejáratják a munkások ügyét. Ennek a koncepciónak a keretébe igyekezett beletörni, beleszelektálni a tapasztalatait. Sikerült neki. Szépen alátámasztotta a keresztény-nemzeti kurzus propagandáját, miszerint a Tanácsköztársaság a hatalomra éhes zsidóság vircsaftja volt: „A hatalomra jutás volt a fő szempont. (…) Az állam igazgatását az ipari munkásság nevében a zsidó entellektüelek vették át és ők voltak elsősorban a forradalom haszonélvezői. És mindenki ellenforradalmár volt, aki ebbéli jogaikat kétségbe vonta. A zsidóság, főként annak a fiatal eleme, példátlan szívóssággal törekedett a hatalom polcára.”

Azt is megállapítja, hogy „az antiszemitizmusnak a szülőanyja a filoszemitizmus”. És bizony ő egy személyben képviseli a filoszemitát és az antiszemitát. Azt azonban soha nem mulasztotta el, hogy a zsidóellenes diszkriminációt, a zsidók üldözését elítélje. 1945-ben úgy gondolta – és le is írta –, hogy a zsidóknak (ami Garbai számára természetesen egyet jelent a zsidó származásúakkal) többé nyilvánvalóan nem lehet politikai szerepük Magyarországon. Ezért lesz itt őrá szükség. Ilyen kiváló volt az öreg Garbai valóságismerete.