Papp-Zakor Ilka: Majd ha fagy | Codău Annamária kritikája
Abszurdba hajló humor, erős ízek és agyafúrt írótechnikák jellemzik Papp-Zakor Ilka első regényét, amelyben eljátszunk a gondolattal, hogy mi lesz velünk majd ha fagy. A családregénynek álcázott egyedfejlődési krimiben fontos szerepet kapnak a dinoszauruszok, amelyek eltűnése vészjóslóan rímel az emberi faj aktuális viselkedésére. Fiatal felnőttek a kihalás szélén!

25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
A kolozsvári születésű Papp-Zakor Ilka harmadik kötete, egyben első regénye abszurd-humoros, nem vigasztaló, de nem is túl tragikusra hangolt elképzelése annak, hogy mi lesz velünk „majd ha fagy” – azaz hogyan fog elkezdődni az emberi faj kihalása. Sokféle módszer adott, a más fajokkal történt precedensek ismertek, a kortárs társadalmi-gazdasági berendezkedés is patologikus. Mindez tükröződik a regény műfaji kevertségében: a strukturális megoldások, regiszter- és szólamváltások, és nem utolsósorban a cselekmény ötletes fordulatai mind egy igazán izgalmas recept különleges hozzávalói. Az erős ízek és furfangos írói technikák azonban ahelyett, hogy összeérnének, inkább vetekednek egymással, és így – az olvasóval együtt – csakhamar kiütköznek a fáradtság jelei.
Habár a főszereplő a harmincas éveiben járó Anita, aki egy multicég oroszos részlegén dolgozik, az ő tudata a legkevésbé hozzáférhető a másik fontosabb szereplő, Elvira nagymamáéval együtt. Róluk ugyanis a magabiztosan ítélkező, a jellemalakulás ok-okozatait behatároló E/3-as, gyakran retrospektív, többszöri vágással dolgozó narráció tudósít, míg a három további szereplő esetében a közvetlen szólamaikat is megkapjuk. Anita nagybátyja, Ervin; férje, Norbi; illetve Iván, az orosz kolléga, akivel plátói viszonyba kezdenek, a főszereplőhöz intézett mondanivalója révén (is) nyeri el egyéni vonásait. Utóbbi egyébként a regény legérdektelenebb figurája, aki hazájába visszatérve balesetet szenved, ennek következtében kórházban lábadozva írja modoros-fellengzős e-mailjeit, és az sem biztos, hogy Anita valóban kezdeni akarna vele valamit. Norbi és Ervin alakja azonban sokkal több dimenziót hoz mozgásba.

Norbi ugyanannál a vállalatnál dolgozik, mint Anita, és a pozitív gondolkodásra kényszeresen beállított jelleme tökéletes, épp ezért nem problémátlan produktuma annak a multicéges kultúrának, amelyet Papp-Zakor regénye olyan jóleső malíciózussággal jellemez. Ezek a részek a legszarkasztikusabbak, még az angol kifejezések túladagolása is a kifigurázáshoz járul hozzá. De hamar telítődik a szöveg, mert az E/3-as elbeszélői szólam minden egyes mondata rendkívül frappáns, cinizmussal túlzottan dúsított, bár kétségtelenül nagyon érzékletes: Norbi apja „a fényes jövőről való lemondás kihűlt lábvizében tocsog”; „A konyhát megülő szószos csendbe szétfőtt krumpliként merül egy-egy nehezen kibökött szó.” Kissé sok ez így, lélegzetvételnyi idő sincs arra, hogy a mondatok hatni tudjanak, még úgy sem, hogy közben az elbeszélés fő vonulatát megszakítja Ervin monológja, valamint Norbi és Iván leveleinek idioszinkretizmusa.
Visszakanyarodva a szüzséhez: kiderül, hogy a cég „joviális szörnyszülött”, és az „elfogadás és a felebaráti szeretet értékeit, amelyek eddig a vakbélhez hasonlóan, kötelező és haszontalan tartozékként hagyományozódtak apáról fiúra, csakhamar értelemmel tölti meg”. Továbbá támogatja az alkalmazottak önmegvalósítási terveit, a káros szenvedélyeikről való lemondást, csakhogy akinél ez sikerrel jár, az hirtelen eltűnik, azaz kenyérgalacsinná változva szökdécsel tovább.

Papp-Zakortól eddig sem volt idegen az abszurd helyzetek generálása, a szövegeket döbbenetes momentumokra élezte ki, majd ezeken nagyvonalúan túllépett: már az Angyalvacsorában jól kiaknázta ennek a módszernek a lehetőségeit. A Majd ha fagynak van egy enyhén krimire hajazó vetülete is, ám a cég által alkalmazott magándetektív sem fog annál pontosabb magyarázatot kínálni a történtekre, mint az elhintett spekuláció, miszerint a „pusztulás időközben az egész régióra kiterjed, bár nem tudni, hogy a sárkányok, a lovagi tornák, egyéb sötét erők, vagy ezek együttese van a dolgok hátterében”.
Annál több magyarázat érkezik azonban a dinoszauruszok, pontosabban Ervinnek – aki maga is „élő kövületként áll a konyhában” – az őslények iránti rajongása felől.
Nem lehet megnyugtatóan eldönteni – és ez izgalmas elbizonytalanító effektusa a műnek –, hogy a férfi valóban elhiszi, hogy látja maga körül a dinoszauruszokat, amelyeket le is fest, vagy csak megjátssza, hogy a fantáziája hatalmasodik el fölötte.
Az Anitához intézett, évek óta tervezett-csiszolt, hatalmas ívű monológja, amelyet nem tud neki elmondani, de a nemzedékek közti kommunikáció sorvadásának tünetét felmutatva mégis fokozatosan az olvasó elé gördül, minden barokkosságával és nehézkességével az egységes világmagyarázathoz legközelebb álló valami ebben a műben. A monológ párhuzamot von a dinoszauruszok eltűnése és az emberi faj aktuális viselkedése között, társadalomkritika is lappang benne, egyúttal előrejelzi a világvégét.

A dinoszauruszos monológ tanulsága szorosan összefügg a családtörténettel, azzal a szociális közeggel, amely az egyeden keresztül a faj fennmaradásának egyik alapfeltétele. Így a regényben kibontakozik egy családtörténet is a maga generációkat meghatározó problémáival, kezdve a korán árván maradt Elvirával, aki életének sok területén lemondásra kényszerült, és szabadsága egyetlen emlékeztetőjeként a görkorcsolyáját tartotta meg. Gyanítható, hogy Ervin dinórajongása menekülési-traumafeldolgozási kísérletként indult, amelynek tanulságait szerette volna unokahúgának is átadni.
„Amikor úgy tettem, mintha élő és élettelen, sőt, ha úgy tetszik, létező és nem létező közt nem lenne feltétlenül áthidalhatatlan szakadék, az időnek pedig nem kellene visszahozhatatlanul egy irányba telnie, azt reméltem, neked segítek. (…) Gyermekként, de főként azután, ami apámmal történt, úgy éreztem, ha elfogadom, hogy a világ kategóriái nem átjárhatatlanok, azzal az én környezetem is jóval otthonosabbá tehető.” Ervinben világalkotó hajlam lakozik, önmagát kvázi teremtő-létrehozóként pozicionálja, aki számára Anita is megformálandó „anyag”: „Olyan kialakulatlan voltál még, olyan izgalmas, hogy mennyi minden lehetett volna belőled.”

Nevelői projektje viszont a gyakorlatban balul sül el, Anita – derül ki az Ervin-féle monológ további részeiből – úgy érzi, hogy nem a szabadságot és az önállóságot kapta nagybátyjától és nagyanyjától, hanem a támpontok nélküli zűrzavart. Ugyanakkor Norbi és Iván leveleiből, abból, hogy elhanyagolja rokonai látogatását, valamint a munkatársaitól való távolságtartásból és a céggel szembeni hűvös-pragmatikus viszonyulásából olyasmi következtethető ki, hogy Anita maga is eltávolítja a támpontokat. Mind a család, mind a vállalat – mint jellem- és életformáló tényező – kötöttségeitől szabadulni igyekszik. De mi történik azután, hogy mindezektől a kötöttségektől megszabadulunk? Ez a regénynek egy másik alapkérdése.
A Majd ha fagy olyan közeget ír le, amelyben a félelem, az értelmetlenség érzése mindennapos.
A plakátokon lévő sárkányok allegorikusan utalnak az ellenségképző aktuálpolitikai diskurzusokra, az ősz hajszálak tépkedése pedig a fiatalságot dicsőítő kulturális attitűdök okozta szorongásokra. Ott a kérdés, hogy mi marad utánunk, miközben egyre kevesebb a kapaszkodó életünk megértéséhez, hiába emlékszünk még a múltra. A regény világa széthullóban van, a vég közeledtét Ervin a dinoszauruszok sorsa és a törzsfejlődés tanulságai miatt látja előre, Anitának pedig a saját érzékelése súgja meg, amikor magánéleti kríziseit követően kezdi illékonynak tapasztalni (vagy képzelni) a körülötte lévő tárgyi világot. Anita és Norbi közös kutyája, Ruszlán megmagyarázhatatlan orrvérzése pedig nem lehet véletlen ebben az összefüggésrendszerben.

A világvégét (vagy csak egyes szereplők világának a végét) jelzi előre az is, hogy káoszba torkollik a regénystruktúra is, egyre abszurdabb mozzanatok bukkannak fel, majd Ervin monológjának tetőpontján elhangzik egy hátborzongató felszólítás Anita mint olyan lény irányába, aki nem teljesítette be sem a hozzá fűzött (családi) reményeket, sem a faj és az evolúció adta lehetőségeket. A regény vége így egyszerre önkiteljesítés, menekülés vagy szabadulás, amiről tanúként Ruszlán tudhat a legtöbbet, de ő megőrzi a titkot.
Mintha Papp-Zakor regénye olykor azt sugallaná, hogy boldognak kell elképzelnünk a kenyérgolyókat.
PAPP-ZAKOR ILKA korábbi művei: Az utolsó állatkert; Angyalvacsora.