Tóth Krisztina: A majom szeme | Benedek Szabolcs kritikája
Egy hírhedt kísérlet, egy baljóslatú kor még baljóslatúbb városa, lezárt határok, s mindez polgárháború után. Lehetne a távoli jövő, de inkább a kijózanító jövő. Tóth Krisztina második regénye disztópikus környezetbe helyezett tragédia és dráma emberségünk elvesztéséről. Lehetséges kiutakról és borítékolható zsákutcákról.
Magvető, 338 oldal, 4499 Ft
Szeretnék végre kortárs utópiát olvasni. Olyat, amit átjár a nyugalom és a harmónia. Arról szól, hogy az emberiség kollektíven és egyénileg egyaránt boldog, megvalósult és tartóssá vált a világbéke, se népek, se társadalmi rétegek nem acsarkodnak egymásra, a tudomány megoldotta a legfőbb problémákat, a ráknak és a vírusoknak megvan az ellenszerük, holdrakétákkal közlekedünk, és az ugyancsak lakhatóvá tett Marson töltjük a vakációnkat, a történelem pedig a fukuyamai jóslatoknak megfelelően véget ért, és a megtermelt javakból egyenlő arányban részesülő polgárokat legföljebb az unalom fenyegeti. Avagy ideális esetben az sem, hiszen kreatív energiáit és tudását nem olcsó, szórakoztató kütyük fejlesztésére fordítja, hanem öles léptekkel készül meghódítani az univerzumot, és fölvenni a kapcsolat annak intelligens fajaival.
Hamarjában nem is tudom, léteznek-e ma még efféle utópiák. A jövővel foglalkozó regények és filmek rendre riasztóan sötét képet festenek elénk. Többnyire posztapokaliptikus világról szólnak, amelyben egy szűk elit tartja a kezében a hatalmat és az erőforrások jelentős részét, a társadalom széles rétegei pedig a létezés peremén egyensúlyoznak, törvényen kívüli, vad hordákba tömörülve ölik egymást, miközben a környezetszennyezés pusztító hatásaival is szembe kell nézniük. Ezek az alkotások a nem is annyira távoli jövőben játszódnak. Bár nem is kell túlságosan eltávolodnunk napjaink valóságától ahhoz, hogy ennek a sötét víziónak egyes elemei már a jelenünkben is föllelhetők legyenek, vagy legalábbis megtapasztalhassuk első jeleit. Társadalmi mélyfúrások nélkül is látjuk, érzékeljük, hogy pocsékul állnak a dolgaink. Lassan már a híreket se kell bekapcsolni, elég, ha lemegyünk az utcára, vagy kinézünk az ablakon.
Könnyű volna Tóth Krisztina második regényére rásütni, hogy disztópia. Elvégre a külcsín bizonyos jegyei ennek felelnek meg.
Egy meg nem nevezett – lezárt határokkal körbevett – ország meg nem nevezett városában vagyunk, valahol a nyugati civilizáció peremvidékén, vagy inkább azon is kívül. Polgárháború után, mikor is a politikai berendezkedést egyetlen párt, illetve a kormányzó uralma képviseli, és a településen a pár kiváltságos lakónegyed mellett olyan szektorok vannak, ahová jobb, ha a nem oda tartozók be sem teszik a lábukat. Csakhogy, mint említettem, efféle környezeti elemek már érzékelhetők napjainkban is, így nyugodtan levonhatjuk a következtetést: A majom szeme nem disztópia, hanem a szereplői ismérveit is ideértve nagyon is realista mű. A világnak azt az arcát mutatja fel, amelyik a rosszabbik forgatókönyvekben létezik, ám a legnagyobb esély van rá, hogy ezek megvalósuljanak.
A cím egy hírhedt kísérletre utal: az amerikai idegsebész, Robert Joseph White 1970-ben az egyik majom testére a másik fejét ültette, és bár a szerencsétlen állat a testét nem tudta mozgatni, a fejét igen, és még kilenc napig élt. Ez az eset, valamint a létezésre, illetve a személyiség önazonosságára vonatkozó kérdések annyira megragadják a regény egyik főszereplője, a pszichiáterként dolgozó dr. Kreutzer képzeletét és gondolkodását, hogy a majom fényképét a falon tartja. Egészen a küszöbön álló válásáig, mikor is a többi, ugyancsak a falon függő képpel együtt elcsomagolja, közben pedig bizarr, erőszakos szexuális aktust folytat le a feleségével, Petrával, akivel különösen rossz a kapcsolata. Ahogyan egyik páciensének, Giselle-nek is a férjével. Igaz, ők még nem válnak, ám az elhidegülés már megtörtént. (A majom fényképe a történetben aztán még előkerül.)
A regény ívét eleinte – de a későbbiekben is főként – a fenti két figura körül bonyolódó cselekmény rajzolja ki. Azt, hogy épp mikor melyikről van szó, illetve kire esik a fókusz, a narráció is jelzi, hiszen Giselle sztorija egyes szám első személyben szólal meg, míg doktor Kreutzeré egyes szám harmadikban. A párhuzamos cselekményszövés nem ismeretlen, sőt mostanában kimondottan gyakori a prózában, az általánosnak mondható elv ugyanakkor az, hogy a különböző irányból induló szálak a regény vége felé csavarodnak egymásba, illetve akkor válnak láthatóvá az érintkezési pontok. A majom szemében azonban nem erről van szó: míg Gisella történetében az első fejezetektől kezdődően jelen van dr. Kreutzer, addig a pszichiáterében csak a későbbiekben bukkan föl teljes súlyával a páciense, mintegy ezzel is jelezve a másiknak az adott személy mindennapjaiban betöltött szerepét.
Ez a fajta párhuzamos történetvezetés óhatatlanul is magában hordozza annak a lehetőségét, hogy az egyes szálak bizonyos darabjai elkanyarodó indaként önálló történetekbe forduljanak. Olyanokba, amelyek nem feltétlenül a regény fő csapásvonalán vezetnek. Szándékosan lehetőséget és nem veszélyt említettem. Tóth Krisztina könyvében is vannak leágazások, amelyek látszólag a saját életüket élik, és afféle betétként, külön tételként jelennek meg a szövegben. Némelyik simán megáll önálló novellaként vagy tárcaként is. Csakhogy ami egyben buktató, az alkalom is lehet a szereplők arcélének minél pontosabb megrajzolására, a karakterek minél alaposabb letisztázására.
A regény első felében legalábbis az a sejtésünk támad, hogy ezek a legágazások az árnyalatok és a színek mélyítésére szolgálnak – példának okáért Giselle nővérének tragédiája, vagy doktor Kreutzer afférja az anyja takarítónőjével is sokáig ilyennek mutatkozik. A két cselekményszál és a belőlük kibontakozó történet nélkülük is működne, ám ezek hiányában kevesebbet tudnánk a szereplőkről, mint ahogy a motivációikból is föltehetően kevesebbet értenénk. (És még lehet sorolni a hasonló betéteket. Amelyek között, a súlyos ügyek mellett már-már mosolyra késztető apró, ám annál életszerűbb dolgok is fölbukkannak. Mint például az ajándékozások idején többször körbevándorló papír ajándéktasakok esete. Vagy mint amikor az egyik szereplőről azt olvassuk, hogy az a fajta pasas, aki minden reggel tudja, hogy aznap hány fok lesz.)
Csakhogy ami eleinte bolyongásnak tűnik az emberi sorsok útvesztőiben, arról a regény közepe táján kiderül, hogy valójában a mozaikok darabjai.
Addig se beszélhetünk csöndes poroszkálásról, ám A majom szeme a közepe táján kezd igazi vágtába, hogy aztán egyre nagyobb sebességgel röpítse olvasóját szereplői és környezetük eszement tébolyába, a valóságnak az eddig látottaknál is durvább építőkövei közé. Az addigi mellékszálak hirtelen elkezdenek egy irányba tartani, a két fő vonal pedig még inkább egybecsavarodik, és onnantól fogva minden bekezdésnek és mondatnak súlya, tétje lesz. Nem mellesleg az is kiderül, hogy akiket mellékszereplőknek hittünk, ugyancsak központi figurák, az események fontos és megkerülhetetlen alakítói. Mint ahogy az itt-ott elejtett árnyalatgazdagító utalásoknak is meglesz a szerepük.
Innentől fogva válik igazán világossá, hogy miért nem disztópia Tóth Krisztina második regénye. Nem csupán azért nem, mert a posztapokaliptikus díszletek jelentős része akár egy mai történetben is megállná a helyét. Hanem azért sem, mert a romlásba dőlt társadalmi-politikai-gazdasági környezet nem elhanyagolható elem, sőt sok tekintetben a történetet is befolyásolja, azonban mégsem a legmeghatározóbb alkatrésze a regénynek. A majom szeme alapvetően nem egy elpusztított világról, hanem sokkal inkább elpusztított sorsokról és életekről szól. A szereplők a múlt terheit cipelik, és miközben krimibe illő rejtélyekkel, valamint azok – nyomozásnak is felfogható – felgöngyölítésével találkozunk, azzal is szembesülnünk kell, hogy az álarcok mögött szörnyek rejtőznek.
Tóth Krisztina a regény kibontakozásával párhuzamosan lassan, de érzékelhető fokozatossággal helyezi ránk az önmagából kiforduló emberi lét súlyát.
Egyúttal arra is magyarázatot ad, hogy miért képes magát a bolygó legértelmesebbjének tekintő faj környezetét és önmagát is elpusztítani. A majom szeme disztópikus környezetbe helyezett tragédia és dráma emberségünk elvesztéséről, majd a kétségbeesett kísérletről arra, hogy értelmet találjunk életünk fullasztó céltalansága mögött. „Durva!”, mondhatnánk teljes joggal a hírhedt fejátültetéses majomkísérletre. Tóth Krisztina második könyvéből azonban az is kiderül, hogy az ember ennél sokkal súlyosabb tettekre is képes. Még akkor is, ha a regény végére pár dolog úgy-ahogy a helyére kerül. Mármint oda, ahol egy olyan világban lenniük kell, amelyben az a természetes, hogy mindenki boldogtalanul él.
