Margaret Atwood: Macskaszem | Kácsor Zsolt kritikája
Két idősíkon párhuzamosan zajló, klasszikus fejlődésregény barátságokról, csalódásokról, nővé és felnőtté érésről a 20. század második felének globalizálódó Kanadájából. Magyar vonatkozású szál is van benne: egy, a tanítványait abuzáló tanár ötvenhatos magyarországi menekült – a regény ennek ellenére remek olvasnivaló.
A könyvborítóra Margaret Atwood neve fölé csali gyanánt ráírták, hogy A szolgálólány meséje szerzőjéről van szó, háhá, gondoltam, engem ezzel nem fognak palira venni, mert szegény szolgálólány meséjét annyira untam, hogy a felénél félbehagytam. Nem úgy a Macskaszemet. A történet igazi történet módjára már az elejétől kezdve beszippant, aminek az az oka, hogy Atwood egyes szám első személyben beszélteti főhősét, Elaine Risley-t, aki húsból és vérből gyúrt figura. Akárcsak a főbb szereplők, a barátnői: Grace, Carol és Cordelia (igen, a párhuzam nem véletlen, ez utóbbi – kissé művészieskedő, ám szerethető írói fogással – valóban shakespeare-i nevet kapott).
A regény szerkezete a folyamatos kettősségre épít szinte minden elemében. A feminista festőművészként elhíresült főhős Torontóban nő fel, ám az ország éppen ellentétes felén, Vancouverben lel otthonra. A történet két idősíkon zajlik: Elaine az 1980-as években egy, a műveiből rendezett retrospektív tárlat megnyitójára utazik vissza Torontóba, ahol felidéződnek benne gyermekkora eseményei. Ugyancsak a kettősség lelhető fel Elaine és Cordelia kapcsolatában is, eltérő társadalmi helyzetükben, kultúrájukban, műveltségükben; a festőnek ráadásul két férje és két gyereke van stb.
A Macskaszem egy ártatlan, naiv és jóravaló gyereklány találkozását meséli el a bűnnel, a cinizmussal és a rosszal: klasszikus beavatástörténet, amelynek megvannak a maga szükségszerű stációi. Elaine az iskolában olyan lányok közé csöppen, akik társadalmilag fölötte állnak. Barátnői otthonában lát először szalvétagyűrűt és lágytojástartót, náluk találkozik először az étkezés előtti ima szokásával, és az ő társaságukban fedezi fel azokat a női pipere-eszközöket, amelyeknek korábban hírét sem hallotta. Abban a hiszemben él, hogy ez a közeg befogadta, ám lassan rá kell döbbennie, hogy barátnői és azok szülei őt, az egyszerűbb sorból származó kislányt megvetik és lenézik.
Példázatos és szimbolikus, hogy a meleg és barátságos családi közegben cseperedő lány ebben a kegyetlen és kíméletlen, barátinak hitt, ám valójában ellenséges közegben egyszer majdnem halálra fagy.
Barátnői egy vélt bűntett megtorlásaként belehajszolják a jeges patakba.
Ez a megrendítő és szakrálisan elragadtatott jelenet a regény egyik kulcsmozzanata. Hiszen a társai által a szeretetlenség jeges vidékére űzött Elaine számára ezután az lesz a legfontosabb kérdés: vajon képes-e fölengedni a megdermedt, megalázott és megnyomorított emberi lélek? Képes-e az ember ezeket a gyermekkorában szerzett sérüléseket kiheverni, és képes-e megbocsátani?
Az elbeszélésnek ezek a kérdések adják meg az igazi súlyát, az összes többi regényes elem – ahogy mondani szokás –: csak hab a tortán. A főhősnek van egy deviáns fiútestvére, aki zseni, és van egy deviáns barátnője (Cordelia), aki viszont bolond. Az elbeszélő egy kétgyermekes, jól szituált körülmények között élő családanya, aki második házasságában él, voltaképpen elégedetten és boldogan, de a gyermekkorban rögzült szorongásoktól soha meg nem szabadultan.
El tudom képzelni, hogy Atwood azt hitte: néhol fel kell dobni ezt az egyszerűnek tűnő, átlagos asszonyi életet egy kis kalanddal – de nem kellett volna. A nővé, felnőtté és festővé válás sokszoros szorításában élő, folyamatosan szorongó, megfelelni akaró, megalázott kislány lassú „megérése” és „beavatása” olyan plasztikusan bomlik ki előttünk, hogy ezt a mély lelki drámát és igaz emberi sorsot érzésem szerint fölösleges volt felcicomázni devianciával. Ilyen „cicoma” az 1956-os forradalmár alakja, aki egzotikusan hangzó szlovák neve ellenére magyarországi menekült. Ő az egyetlen hiteltelen figura ebben a regényben, pedig róla megtudjuk azt is, hogy „már lőtt fejbe embert”. Ezt az adalékot vélhetően azért volt fontos hangsúlyozni, hogy a saját tanítványait abuzáló tanár alakja az olvasó szemében még ellenszenvesebb legyen.
Úgy érzem, mintha Margaret Atwood azért csempészte volna bele a történetbe ezeket a „regényesnek” gondolt fordulatokat, hogy főhősének meséjét még izgalmasabbá, feszültebbé tegye – de talán fölösleges volt. Hiszen Elaine Risley élettörténete a maga átlagosságában is igazi, súlyos és emberi, tehát: drámai. Micsoda harcot vív ez a főhős a saját női mivoltának megértésével, elfogadásával és elfogadtatásával! Milyen egyszerűen és mesterien ábrázolja Atwood a feminista közösség hatását a főhős identitására! Milyen tapintatosan és kifejezően jelzi szolidaritását a társadalmi értelemben elnyomott női nemmel, s ugyanakkor milyen szellemesen figurázza ki azt a túlzásba vitt feminizmust, ami Elaine szemében idővel önmaga paródiájává válik!
S mindezt voltaképpen a legegyszerűbbnek tűnő történetmeséléssel: tessék, kedves olvasó, itt áll előtted egy Elaine Risley nevű, kétgyermekes középosztálybeli nő, aki íme, visszatér egykori szenvedéstörténete helyszínére, hogy pontot tegyen egy barátság, egy trauma és egy élethosszig tartó dráma végére. S mivel igazi nőről van szó, a dráma kiteljesedésének csúcsán is kínosan ügyel arra, hogy az a ruha, amit visel, színében és anyagában passzoljon a történethez.
Csak gratulálhatunk: passzol remekül.
MARGARET ATWOOD legutóbbi művei: Az ehető nő; Testamentumok; MaddAddam
