Dennis Villeneuve: Dűne | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Kicsit tartottunk tőle, hogy David Lynch után a kanadai rendezőnek is beletörik a bicskája a sokáig megfilmesíthetetlennek gondolt klasszikusba. És csak vékonyka vigasz volt, hogy Dennis Villeneuve a Szárnyas fejvadász univerzumát is nézhető módon folytatta. Nos, a bicska ép maradt, és a Dűne a filmvásznon is a klasszikusok közé emelkedett. Jöhet a folytatás!
Egyszer már nekifutottak, így a mai sci-fi rajongó már nem is tudja, sírjon-e vagy nevessen. Leginkább persze sírva nevet. Vagy csak csóválja a fejét: hogyan vehették ezt komolyan? Frank Herbert kultregénye, a Dűne a Csillagok háborúja váratlan és elsöprő sikerének köszönhette, hogy szóba került a megfilmesítése. Akkor már az első trilógia harmadik részén (A Jedi visszatér) is túlvoltunk, és a világnak szüksége volt az új reményre, vagyis egy másik űreposzra, amelyben lehetőleg több potenciális folytatás is benne van (ahogy az eredeti regényt is tovább írta a szerző).
Kellett hát George Lucas filmjének berobbanása és kultusza ahhoz, hogy a Dűne sokrétű, bonyolult mitológiájú, szerteágazó, ám igen komplex világát vászonra merjék vinni. Az akkor már neves, de még nem kultikus rendező, David Lynchre hárult a feladat, aki forgatókönyvet írt a regényből, majd maga ült a rendezői székbe. Ám a 137 perces mű (ami a mai változatnál majd negyedórával rövidebb) csúfosan megbukott a mozipénztáraknál. Mai fejjel nézve nem csoda. A digitális trükkök nagy része (például az Altreides-ház pajzsai vívás közben), a kosztümök, de még a kitalált frizurák és a dúsított, bodorított szemöldökök is inkább egy paródia érzetét keltik, semmint egy klasszikus sci-fi regény méltó adaptációját.
A repkedő Harkonnen báró pedig egyenesen groteszk látvány, pedig elvetemültségét még az arcát borító fekélyek is hangsúlyoznák. De alig akad benne olyan színészi teljesítmény, amelyet komolyan lehet venni: Kyle MacLachlan (Paul Altreides szerepében) filmes bemutatkozásával nem repült a sztárok közé, holott egy ütős adaptációval nyilván úgy járt volna, mint Mark Hamill vagy Harrison Ford. A Twin Peaks különleges ügynökének szerepéig kellett várnia, hogy a világ felfigyeljen rá. (Ehhez pedig vélhetően a Dűne forgatása idején szerveződő kapcsolat segítette hozzá, hiszen a tévésorozatot Lynch vitte sikerre.) Az 1984-es adaptációban még Sting is feltűnik (a nárcisztikus Feyd szerepében), ám ő sem hagy maradandó nyomot, beolajozott, izmos testének tán csak a rajongók örülhettek igazán.
Amikor híre ment, hogy az újabb próbálkozást Dennis Villeneuve vezényli majd le, megint kezdhettek reménykedni a regény hívei, hiszen a kanadai rendező már azzal is bizonyított, hogy nem rontotta el a Szárnyas fejvadász folytatását. Bár nem múlta felül az eredetit, azt mégis bebizonyította, hogy van érzéke a költői, lassú (olykor kissé maníros) és filozófikus sci-fihez, és a film persze látványban sem volt utolsó. Csupa olyan erény, amely nélkülözhetetlen egy nézhető és szerethető Dűnéhez.
Már az is okos döntés volt, hogy vállalva a csonkaság veszélyét, két részre bontotta fel a regényt, és nem zsúfolt bele mindent egyetlen filmbe.
Lynch mozija is emiatt lett zsúfolt, kapkodó és ritmus szempontjából rettentően egyenetlen. Abban bízott, hogy az egyre nagyobb sztárokat vonzó film nem bukhat akkorát, hogy ne készüljön el a regény második felének új adaptációja (a folytatásra ma egészen jók az esélyek). Ennek köszönhetően az új Dűne sokkal ráérősebben és finomabb hangsúlyokkal vezet végig az Altreides-ház tragédiáján, és hagyja ott hőseinket a sivatag közepén, az őket befogadó fremenek társaságában. A felkészülés és visszavágás tehát a második részre marad.
További jó hír, hogy – kevesebbet markolva a regény mitológiájából – messze nem lesz olyan emészthetetlen és szájbarágós, mint a korábbi változatban. Igaz, emiatt kicsit le is kell butítani itt-ott az új verziót, hogy a könyvet nem ismerőknek is befogadható legyen a prófécia és a hitvilág. Még így is időnként idegenül, mesterkélten hatnak a költői sorok, ám ez az idegenség már jóval vonzóbb, és feloldást kér, kíváncsiságot kelt, vagyis nem taszítja el a nézőt, mint Lynch filmjében, ahol a filléres képi világ még tovább erodálta a mítosz erejét.
Az új Dűne látványban és színészi játékban viszont lehengerlő. A fűszer lebegése költői, az álmok hihetőek és baljósak, a férgek végre félelmetesek, és Harkonnen báró is méltóságteljesebben ijesztget.
Stellan Skarsgård egyetlen tekintetével többet ér el, mint a korábbi filmben Kenneth McMillan az összes ripacskodásával. És még a fekélyek sem hiányoznak. De ugyanígy minden markánsabb, erőteljesebb, meggyőzőbb: vagyis dűnésebb. A költőiséget a gyönyörűen komponált képek, az aprólékosan kidolgozott látványvilág adja, amely egy pillanatig sem tűnik művinek, olcsó makettnek.
A majd háromórás játékidő ellenére a film egyszer sem ül le (inkább csak megpihen olykor, hogy megalapozza a mitológiát), a jól kibontott feszültség és drámaiság mindig tovább tudja lendíteni az alkotást. Még úgy is, hogy az árulást jóval visszafogottabban tálalja (Lynchnél majdhogynem ez uralja a mű első felét). Az apa halálába pedig képes valódi érzelmeket és megrendülést csempészni: itt tényleg az univerzum egyik legfontosabb házának tragédiáját, és majdnem kihalását látjuk, nem csupán valamilyen olcsó hitszegést, rosszul elsütött fordulatot.
Villeneuve javarészt Magyarországon forgatott (a sivatagi jeleneteket nem számítva, azokat ugyanis Jordániában vették fel) Dűnéje végre a filmvásznon is a klasszikusok közé emeli az 1956-ban megjelent könyvet, és ennél többet nem is nagyon lehetett remélni. Illetve mégis: a sikeren felbuzdulva talán egy nap eljuthatunk a regényciklus, vagyis a hatodik kötet (A Dűne Káptalanház) végéig. Ha Harry Potternek sikerült…
(A DŰNE, amerikai-angol-magyar-kanadai sci-fi, 155 perc. Rendezte: Dennis Villeneuve. Szereplők: Rebecca Ferguson, Timothée Chalamet, Josh Brolin, Javier Bardem.)
