Háy János: Szavalóverseny | Ács Ferenc kritikája
Van, aki nem nyugszik, mert nem nyugodhat. Alig ült el a Kik vagytok ti? körüli „botrány”, Háy János megint provokál: most a klasszikus versműfajokon gúnyolódik a Szavalóverseny című pamfletjében. Ráadásul még igaza is van. Hát ki fog ezek után komoly arccal klasszikusokat olvasni? Milyen jövő vár így ránk?
Európa, 199 oldal, 3999 Ft
Emlékszem, hogyne emlékeznék az iskolai szavalóversenyekre. Egy ilyenen még én magam is elindultam, a suli díszterme tele volt szorongó szülőkkel, akik azon izgultak, hogy a csemete nehogy belesüljön az otthon betanult költeménybe. És emlékszem, hogyne emlékeznék a sok koravén versenyzőre – köztük magamra –, akik korukhoz, érzelemvilágukhoz, érettségükhöz alig passzoló sorokat dörögtek el a színpadon. (Kevesen próbáltak meg gyereknek vagy kamasznak maradni a vers kiválasztásában.) Jött a sok slágervers, pátosz és nemzethalál, kiégett szerelem és számos rettentő dörgedelem Istenhez és a sorshoz.
El tudnak képzelni egy reflektorfénybe tolt kamaszt, aki ezt rivallja: „Fülembe forró ólmot öntsetek, / Legyek az új, az énekes Vazul”? Nos, ilyen volt a szavalóverseny és ilyen volt a magyar irodalom oktatása is: sok feszengés, sok év- és szótagszám, kevés lazaság és valódi olvasmányélmény. Ezért is jött jól Háy János sajátos története a „kötelező magyar irodalomról”, amely valóban a címben feltett kérdést próbálta megválaszolni: kik vagytok ti, kikkel nap mint nap találkozunk az iskolapadokban.
Az idézőjelek többszörösen fontosak, mert ez az „irodalomtörténeti” „tankönyv” valójában nem irodalomtörténet és nem is tankönyv.
Vagyis egy olyan iskolában lehetne „szemléltető segédanyag”, amely az olvasás elemi élménye felől közelít a kötelezőkhöz, és amely elég laza ahhoz, hogy ne kőbe vésett szentenciakánt tekintsen minden elemzői mondatra, hanem mint a saját mesterségét nem középiskolás fokon művelő íróember vitára ingerlő véleményére. Aki esszéként, egy lehetséges párbeszéd egyik feleként olvassa. Ezért is volt szinte logikus a Kik vagytok ti? körül támadt „botrány” és tanári ellenkezés.
A klasszikusoknak sem árt egy kis nevetés (FOTÓ: Székelyhon.ro)
Azért beszéltünk erről ilyen hosszan, mert eme könyvnek a leágazása (erre erősít rá a borító is) a Szavalóverseny, amely még inkább ráerősít a korábbi munkát is fűtő (ön)iróniára és lazaságra, sőt: ez maga a lazaság és irónia! Ekként kell értelmezni az alcímet is: Kisegítőkönyv íróknak és olvasóknak. De most szólok, ezt egy pillanatig sem szabad komolyan venni, mert ebből a könyvecskéből csak azt tanulhatja meg bárki, hogy miként kell kötelezőket írni, melyeket kötelező jelleggel olvas majd el az erre kényszerített delikvens. A valódi segítség tehát abban áll, ha – miután jól kiröhögtük magunkat az egyes versműfajokat karikírozó szövegeken, a konzervatívabbak fel is háborodhatnak – semmit nem fogadunk meg a Szavalóverseny sajátos „tanácsaiból”.
Ez már a felütésekben is nyilvánvaló. Így kezdődik a slágerversről felállított diagnózis: „A slágervers olyan, hogy már most hatással van rám, pedig még meg sem írtam, vagy ha netán megírtam, még el se olvastam”. A népi líráról meg így: „A népi líra azzal indul, hogy a költő, aki itt egyébként versalany is, megérkezik abba a faluba, ahonnét származik, és mindjárt látja, hogy a határban kaszál az apja (ha kijön a ritmus, akkor édesapám)”. Ugyanígy megkapja a magáét a gyermekverstől a közéleti költeményeken át az őszi líra is. A csupa gúnnyal átitatott „elemzéseket” veretes példák követik, így könnyen ellenőrizhetővé válnak az állítások, következtetések. Olykor Háy pedig saját verspéldáival támasztja alá a mondandóját, ilyen például a Népdal: „Kisfiam, / szarul nézel ki. / Hogy nézzen ki, / édesanyám, / akinek halva van / a babája.”
Kritikus olvasót teremt (FOTÓ: nemzetiszinhaz.hu)
Akkor a Szavalóverseny nem más, mint magaslati gúnyolódás a klasszikusokon és a leendő klasszikusokon? Voltaképpen igen. Egy-egy megállapítása annyira rögzült, hogy félő, soha nem fogok már vérkomolyan olvasni sem tájleíró költeményt, sem gondolati lírát. De épp ez a kötet lényege: kritikus olvasót teremt, aki a szavalóversenyek hátsó soraiban ül, és vigyorog a sok őszintétlen olvasaton. Viszont az is tudja, hogy semmiféle irónia nem képes eltompítani a valódi értékeket, tehát a jó tájleíró költemény és jó gondolati líra, no pláne a szerelmes vers cseppet sem veszít a maga érvényességéből, legfeljebb – a beavatottak tudásával felvértezve – jobban fogjuk látni a sorokat tartó traverzeket, a fogásokat és toposzokat, a vers olykor szemet szúró, olykor láthatatlan alkatrészeit.
Ha rajtam állna, Karinthy paródiával kezdeném a magyar irodalom oktatását. Talán Örkény egyperceseivel folytatnám, és nem riadnék vissza Rejtőtől sem, hiszen a szórakoztató irodalom nélkül a „magasat” sem lehet értelmezni.
És mielőtt belefognánk Vörösmarty, Ady vagy József Attila vonatkozó műveibe, bizony előbb Háy „elemzéseit” adnám fel házinak. A nevetés ugyanis – mondjon bárki bármit – jobban konzervál bármilyen kánonnál. Hiszen nem véletlenül tanácsolják a jobb szakácskönyvek, hogy az édes ételekbe ajánlatos csipetnyi sót szórni (és fordítva: a sósakba kis cukrot), hogy jobban kiadja az ízeket. Nos, a Szavalóverseny pont erre jó: felerősíti a klasszikus aromákat, úgy dicséri a bevált és időtlen recepteket, hogy közben lerántja a leplet az elkészítés piszkos trükkjeiről.
HÁY JÁNOS legutóbbi művei: Mamikám; A cégvezető; Ne haragudj, véletlen volt.
