Kavagucsi Tosikadzu Mielőtt a kávé kihűl | Miklós Gábor esszéje
Kaptam az alkalmon, hogy megismerkedjek egy kortárs japán regénnyel. Pedig az én korosztályom már inkább keresi a non fictiont, és nekem is erős ajánlás kellett ahhoz, hogy belekezdjek az elolvasásába. De vonzott a feltételezett egzotikum. A mágikus realizmus ígérete. Ám Tosigadzu regénye az újrakiadás alkalmával is nehezen találja meg az olvasóit.
Mindig izgatott a Távol-Kelet. Amikor lehetőség kínálkozott – kaptam az alkalmon, odamentem. Nem utaztam be persze a távoli Ázsiát, de elmondhatom, jártam ott, megkóstoltam – nemcsak a konyháját. Legalább huszonöt éve Japánban is voltam. Megcsodáltam a technikai csodáit, művészete elragadtatott, ettem az ételeikből. Sok minden izgatott, elsősorban a japánok világméretű felzárkózási sikere, a villámgyors fejlődés, amellyel utolérték és megelőzték a Nyugat országait, miközben megőrizték a maguk egyedi kultúráját.
Rövid utazás volt ez, nyilván felületes az akkor bennem lerakódott ítélet is. Úgy éreztem, a japánok nem boldogok sikeres világukban. Beszélgettem később erről több, az országot nálam sokkal jobban ismerő utazóval, sőt szakértővel is. Barátom állította: tévedek. Ám nem tudtak eltántorítani az akkor beszerezett meggyőződésemtől. Zárt és hierarchikus világ kisugárzását érzékeltem azóta is onnan. Erős törekvést az európai-amerikai kultúra és divat tökéletes elsajátítására, miközben mániákusan tartják a régi szokások, vallások, a tovább élő kasztrendszer hagyományait, amelyeket értékként élnek meg. Ezt csak megerősítette néhány beszélgetés olyanokkal, akik az elmúlt évtizedekben japán cégeknél vállaltak munkát, japán főnökök alárendeltségében kellett dolgozniuk. Ettől függetlenül továbbra is szeretném felfejteni magamnak a japán titkokat, sajátosságokat. Ezért kezdtem bele ebbe a regénybe.
Ráadásul a fülszöveg rögtön berántja az olvasót a kiválasztott helyszínbe és a történetbe. Sőt megígéri, hogy egy mágikus realista regénnyel lesz dolga. Ez újabb kihívás, és rögtön eszembe jutott Ujj Mészáros Károly pazar filmje a Liza, a rókatündér, amelyet szerintem tökéletesen leír ez a kategória. A fogalmat Gabriel García Márquez Száz év magányával kapcsolatban kezdték használni, aztán születtek más jó és kevésbé sikerült könyvek is, amelyeket betettek ezen dossziéba.
Egy internetes bejegyzés Mihail Bulgakov Mester és Margaritáját is ide sorolta. A könyvben az 1920-as évek szovjet életében megjelenik maga az ördög és kísérete. A szócikk szerzője azért sorolhatta ide a könyvet, mert a nagyon is valóságos hősök életébe beavatkozik a túlvilági hatalom. Én ezt a fantasztikus orosz könyvet inkább egy másik, a sültrealista polcra raknám. Az ábrázolt szovjet világ valósága Bulgakov számára rémisztő rontás volt. A csúcsán pedig ott ült az ő életének zsinegét is rángató valódi főördög, I. V. Sztálin. Hozzá képest a regényhős sátán igazi puhány.
Valós és varázslatos események torlódnak a mágikus realistaként kategorizált művekben egymásra, az időnek nincs különösebb jelentősége, az emberek nem úgy halnak meg, mint kellene. Ez jó. Szerintem mindenki, aki mesén nevelkedett (és ki az, aki nem?) bízik a csodákban. Várja a rendkívüli eseményeket, a lottóötöst, vagy hogy előreveszik a koronavírust semlegesítő oltássorban, az utcán szembe jön vele a rajongott sztár, és rámosolyog. Annyira emberi ez. Őseink ezzel kezdték a művészetet: zsákmányukat barlangrajzokkal, bűvös versikékkel idézték meg, és imádsággal terelték el a rontást és a rút betegséget. Élünk az anyagi világban és közben csodáktól, szellemektől várjuk el, hogy ez a ragacsos lét elviselhető legyen. Tehát éljen a mese és a varázs!
A Mielőtt a kávé kihűl egy nagyvárosi alagsori kávézóban játszódik, ahol – kizárólag törzsvendégek számára – alkalmi időutazásra kínálnak lehetőséget. Van egy szék, amelyet általában elfoglal egy fehér ruhás kísértet. Néha azonban kimegy a mosdóba. Kár, hogy nem kap magyarázatot az olvasó arra, hogy mit csinálhat egy kísértet a vécén. Az időutazó elfoglalhatja a helyét az asztálnál, kap egy kávét, és addig lehet a múltban/jövőben, amíg az ki nem hűl. Ennyi ideje van rá, hogy tisztázza a rendezetlen ügyeket, tartozásokat, a ki nem mondott érzelmeket valakivel. Valakivel, aki már járt valaha a Funiculi Funicula kávémérésben.
Négy fejezetből áll a könyv, és négy történetet találunk benne, de a szereplők felbukkannak az összes epizódban, a kávézó és személyzete voltaképpen a könyv főszereplője. A történetek egy szerelmespár, egy házaspár, két nővér és egy anya és leánya viszonyáról, ki nem mondott problémáiról szólnak.
Ezek a konfliktusok, esetek nem kizárólag a japán környezethez kapcsolódnak, de több színes elem is betekintést enged a hagyományos japán életmódba.
Például, az egyik főszereplő nehezen tanult meg írni-olvasni, csak a hiragana ábécéig jutott el, és száznál alig több kandzsit (kínai írásjelet) ismer. Nehezére esik, hogy írásban kifejezze magát, hogy levelet írjon a feleségének. A két nővér szülei pedig egy hagyományos japán fogadót vezetnek. A többi érzelmi probléma azonban – beleértve az említett szereplőkét – eléggé globális. Talán japán jellegzetességnek számít a szégyen, a kötelesség, és a megszégyenítésnek való kitettség felbukkanása. De azt hiszem, ezek a kapcsolati bonyodalmak minden kultúrában megjelennek.
És miért találhatja meg nehezen az olvasóit? Talán mert sok benne az indokolatlan ismétlés, a szereplők ruházatának, megjelenésének túlságosan részletezett leírása. A szöveget nehéz irodalmi igényűnek mondani. Az időutazás szabályzatát is számtalanul megismétli a szerző, ahogy a kísértet leírása is többször felbukkan. Manapság rengeteg hasonló regény jelenik meg, a könyvesboltokban több külön halom ígér romantikus, érzelmes, szerelmes, esetleg varázslatos olvasnivalót. Sokan vannak, akik hasonló olvasmányban keresnek lelki könnyebbséget, esetleg gyorsan emészthető bölcsességet, vagy pszichológiai tanácsot konfliktusaik megoldására.
A fülszövegből megtudjuk, hogy a szerző elsősorban színházi ember, ezt a regényt egy színműből írta át. Magyarra angolból fordították le (Béresi Csilla munkája) a kávézó történetét, de nem gondolom, hogy a közvetítő nyelv használata miatt sokat veszített volna az olvasó.
