Nino Haratisvili: A nyolcadik élet | Ács Ferenc ajánlója
A nyolcadik élet pont olyan, amit a megjelenése is sugall: eposzi nagyregény, amely időnként beszakítja az asztalt. A 20. század Grúziáját látjuk, a történelmi viharokat csak ideig-óráig csillapító szerelmeket, egy család négygenerációs, ide-oda indázó történetét, és a nyelvünkön érezzük a csokoládé rejtélyes ízét, amely hol megédesíti, hol megmérgezi a szereplők életét. Nagysikerű, szövevényes mű Tolsztoj nyomdokain.
Európa, 967 oldal, 5999 Ft
Manapság, amikor már az elbeszélésméretű szövegeket regényeknek nevezzük, úgy tűnhet, hogy az eposzi méretű (valódi) nagyregények kora lejárt. Talán hiányzik az írókból a tolsztoji vagy balzaci véna és kitartás, hogy számos szereplőt mozgatva, évtizedeket átölelve, ráérősen bontsák ki a történeteiket. Az olvasókból pedig a türelem, hogy több napra, akár hetekre elmerüljenek egy-egy világban, amely sok tekintetben nagyon hasonlít az övékére. Hiszen egy nagyregénynek a lélegzete, a hömpölygése is más, amit legfeljebb csak imitálni tud a kisebb méretű szöveg. Arról nem is beszélve, hogy a modern próza és irodalomelméletek egy időben még arról is meg akartak győzni minket, hogy a nagyívű történetek kora végleg lejárt.
Szerencsére a Grúziában született, németül és az anyanyelvén is író Nino Haratisvili nem akar tudni ezen elméletekről, és az a hit vezérli, hogy az eposzi történetek valójában időtlenek és kortalanok. A nyolcadik élet így lehetett igazi siker: Németországban már négyszázezer felé araszol az eladott példányok száma, Hollandiában pedig már átlépte kilencvenezret. De nem csupán a közönség körében népszerű a több mint húsz nyelvre lefordított regény, hanem a kritikusok is igen elismerően fogadták. Ennek köszönhető a rangos Bertolt Brecht-díj, a Schiller-emlékdíj, illetve az is, hogy ott volt a Nemzetközi Booker-díj döntősei között.
A történet 2006-ban veszi kezdetét, pontosabban innen pillant vissza családja életére a narrátor, aki Brilkának, a tizenkét éves unokahúgának eleveníti fel a família több generációra visszatekintő sorsdöntő eseményeit.
Jó posztmodern gesztussal többször is jelzi, hogy szemben a klasszikus, 19. századi elődeivel ő nem mindentudó. Bár elég sok részletet ismer, időnként belelát a szereplői gondolatvilágába, nem hallgatja el a kétségeit sem: „Mert félek. Mert nem tudom, hogy jogosult vagyok-e arra, amit itt próbálok, azaz neked ezt a történetet elmesélni, s képes leszek-e rá, Brilka.” Azt is jelzi, amikor a képzelete segítségével tölti ki a hiányzó réseket, amikor megtorpan, amikor bizonytalanná válik, ám ettől az elbeszélés csak még személyesebb, még gördülékenyebb lesz.
Titokzatos és közeli világ
A 20. század elejére repülünk vissza Grúziába, amely időszak ezen a tájékon regénybe illően zavaros volt: parasztlázadások, forradalmak, a cári korszak hanyatlása, II. Miklós és családja kivégzése, a bolsevikok felemelkedése, polgárháború, majd a kommunizmus, sztálinizmus esztelen évei, évtizedei, és ráadásként két világháború. Sokáig úgy tűnik, hogy a csokoládégyáros családfő gondtalan életét, aki a bécsi és párizsi eleganciát és ízeket honosítja meg a nemrég nyitott kisvárosi cukrászdájában, semmi sem veszélyezteti. Talán csak a saját becsvágya. Titkos összetevőkkel ízesített forró csokoládéja (a receptet csak a lányának árulja el) ugyanis egyszerre okoz a kábítószerhez fogható függőséget, és épp emiatt nem akármilyen veszélyt is. Ez a függőség vezet el első felesége halálához, és édesíti meg vagy olykor írja át drámaian néhány szereplő életét.
A többit meg elvégzi a történelem, a sors és a szeszélyes szerelem (vagy annak hiánya), ami ide-oda dobálja a szereplőket.
Egyik lánya, Sztaszia a Fehér Gárda tagjából a Vörös Hadsereg főhadnagyává átvedlő férfihez köti az életét, csodaszép húga, Krisztine pedig a Cseka, a KGB elődjének egyik fontos emberéhez, aki képes biztosítani neki azt a luxust, amelyhez gyerekkorában szokott, és amelyet az államosítás pillanatok alatt elvett tőle. Csakhogy A nyolcadik élet minden, csak nem lányregény. Ebben a világban mindennek ára van, amelyet a szereplők meg is fizetnek. Gyorsan, kíméletlenül. „A kísértetek világa ébredt fel egy pillanatra, a hold zöldesen elsápadt, a hó, a jégcsapok a kertben elolvadtak és a pezsgőben felrobbantak a buborékok”. Miközben mindenre rávetül az ország nagy szülöttjének, az acélembernek, a legfőbb vezetőnek az árnyéka.
Az árnyéka mindenre rávetül
Amikor az az érzet suhanna át rajtunk, hogy Haratisvili engedményt tesz a giccsnek, máris arcul csap a valóság rideg józansága. Sztaszia házassága csakhamar kihűl, a számító Krisztine csalárdsága pedig akkor torkollik drámai végkifejletbe, amikor épp rálelne a szerelem ízére. És ez még csak a regény első két könyve! Haratisvili mesélőkedve páratlan módon áradó, mégis gondosan szőtt szöveget eredményez (Fekete Ágnes fordítása), amely jól használja fel a történelmi hátteret, és eleven, emlékezetes tablót fest a korabeli Tbilisziről és Szentpétervárról. Csak azért nem írom azt, hogy letehetetlen könyv, mert tekintélyes súlya miatt időnként igenis le kell tenni.
A nyolcadik élet nagyon hamar beszippantja az olvasóját, mert a szereplői eleven és összetett lények, a történetek duzzadnak az élet nedveitől, s mivel átgondoltan építkezik, nem papírízűek a fordulatok. A nagy szeretettel, ám kellő éleslátással ábrázolt Grúzia pedig úgy egzotikus, hogy közben nagyon is ismerős. „Ahogy én látom, a népünk igazán életvidám is tud lenni, ha akar (nem csak tragédiáktól sújtottan mélabús). Mert országunkban a dolgok hárítása révén túl könnyen megy a felejtés. A kapott, fájó sebek nyalogatása, a hibák másra testálása dívik hagyományosan, figyelmen kívül hagyva a jogtalanul elszenvedett sérelmeket, az elnyomást és a veszteségeket.” A tatár származású Guzel Jahina (akinek regényeiről itt és itt olvashat bővebben) mellett a grúz Nino Haratisvili nevét is érdemes tehát megjegyezni, ha klasszikus ízű és igényű, remek mai prózát akarunk olvasni Oroszországról. Tolsztoj és Turgenyev nyomdokain.
