Egy forradalmi élet dimenziói

2022. 08. 04. | Irodalom

 

Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor emlékezete | Balogh Ernő kritikája

 

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját ünnepeljük jövő év január 1-én, így a 2022-2023-as Petőfi-emlékév több olyan eseményt is tartogat, amely a költő személyét és munkásságát hivatott közelebb hozni a mai kor emberéhez. Ezek közül is kiemelkedik a neves irodalomtörténész által szerkesztett kötet, amely a Petőfi-kutatás eddigi eredményeit tárja elénk igen sokszínűen.

Osiris, 644 oldal, 4980 Ft

Petőfi recepcióját, hagyományát, jelenlétét a halála után eltelt több mint másfél évszázadban és a jelenben áttekinteni szinte lehetetlen feladat; a róla szóló írott és verbális ismeretanyag, legyen annak műfaja tanulmány, anekdota, emlékezés, elemzés, mitikus feltételezés, hódoló vers, szatíra, politikai szónoklat vagy publicisztika stb. olyan tömegben árad halálának pillanatától napjainkig, hogy teljes felmérésre vagy számvetésre még gondolni sem lehet” – írja előszavában a tudós szerkesztő, Margócsy István.

A radikális szűkítés valóban elkerülhetetlen. Így tehát a szép küllemű, vaskos kötet „mindössze” a Petőfi életművéről – életéről és művéről – született szakmai értekezésekből, valamint írói-költői esszékből, versekből közöl válogatást. Ami persze önmagában is gigantikus szövegkorpusz. Joggal mond le tehát a monografikus-összefoglaló vállalkozások szemelvényezéséről (mint például Horváth János híres műve, Hatvany Lajos legendás gyűjteménye, Pándi Pál két munkája, Fekete Sándor biográfiája vagy Kerényi Ferenc teljesítményei), rangos listájukat az irodalomjegyzék tartalmazza. Mellőzi továbbá a legutóbbi negyedszázad Petőfi-szakirodalmának fontosabb opuszait is. Végül a kizárások után fennmaradó művek jó részét a szerkesztő keményen lerövidítette. Így „csupán” mintegy hatszáznegyven oldalnyi szöveget kap a reménybeli olvasó.

A kényszerű korlátozásokon belül Margócsy körültekintően szelektált; egy-két kivételtől eltekintve maradandóbb, karakteresebb szöveg megítélésem szerint sem maradt ki, a bekerültek pedig egytől egyig sajátos hangot képviselnek.

Ennek következtében pedig a válogatás kaleidoszkópszerűen, azaz látványosan reprezentálja Petőfi fogadtatástörténetének roppant színességét, az egymást erősítő-cáfoló érvek, szempontok, értékelésbeli árnyalatok kavalkádját.

A nem egészen magától értetődő, ám nagyon jó redaktori döntések sorából Karinthy Frigyes Magyar dolgozat című remek paródiáját vagy Esterházy karcolatát (Petőfi, a légtornász) említhetjük. Kosztolányi Szeptember végén elemzése vagy Márai – részben ugyanerről a költeményről szóló – esszéje (Ihlet és nemzedék) akárhányszori újraolvasás után is megunhatatlan.

Persze, tapasztalatból tudjuk, hogy teljesen igazságos szerkesztés – nincs, eleve nem is nagyon lehet. Ennek jegyében hiányolhatjuk például az összehasonlítható elemzések sorából az előszóban egyébként említett Asbóth János Három nemzedékének megfelelő részletét. A méltányosság kedvéért jegyezzük meg továbbá azt, hogy az a szerkesztési koncepció, mely kirostálta az átfogó műveket, s általában az egy szerzőtől egy mű elvét érvényesítette, fő szemponttá pedig a sokféleséget avatta, éppen a professzionális Petőfi-kutatókat (például Fekete Sándor, Kerényi Ferenc, Martinkó András vagy Pándi Pál) hozta némiképp hátrányos helyzetbe. A szembeszökően hiányzó Kerényi esetében azért közölni lehetett volna a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett A magyar irodalom történetei című kötet Petőfi-fejezetét.

Szellemisége mindenhol jelen van (FOTÓ: hypeandhyper.com)

A föntebbiek is mutatják: a válogatás aggályosan vigyáz arra, hogy elkerülje a hangsúlybeli megkülönböztetéseket. Az apró betűs lapalji jegyzeteket átböngésző – kellően elszánt – érdeklődő azonban mégiscsak kap valami eligazítást a szerzők jelentőségéről: ezekben az annotációkban Margócsy a jelzők minuciózus megválasztásával, az alap-, közép- és felsőfok precízen kidekázott alkalmazásával a szikár tényközlésen túl kirajzol egy hozzávetőleges jelentőségbeli skálát is.

A vállalkozás komoly erénye, hogy olyan kutatók mellőzhetetlen tanulmányát is közli, akik alkalmi szereplői a Petőfi-kutatásnak. Szegedy-Maszák Mihály átfogó analízise (Világkép és stílus Petőfi költészetében), Németh G. Béla (Itt van az ősz, itt van újra…), Szörényi László (Szörnyű idő…) és Veres András (Az ítélet) verselemzése egyaránt a kötet emlékezetes, nem fakuló teljesítményei közé tartozik. Nyomós érvek szóltak volna amellett, hogy Szegedy-Maszák szinte alapműnek számító Kis-Kunság-elemzése is helyet kapjon a kötetben – többen szerepelnek két írással a válogatásban.

Az írások sorrendje általában a megjelenés kronológiáját követi, az ettől való eltérés – mint a korszakok élére került versek esetében – általában funkcionális. Nem egészen világos azonban, hogy a kötet vége felé ez az elv miért nem érvényesül (Veres András tanulmánya például 1976-ban jelent meg, az őt követő Kulin Ferencé 2011-ben, Szörényi Lászlóé pedig 1973-ban).

Egyik legismertebb verse egy szófiai utca falán (FOTÓ: eifert.hu)

A szerkesztői bevezető méltán emeli ki, hogy a múlt század második felének kutatásaiban „roppant erős hangsúlyt kapott annak a történeti kérdésnek vizsgálata: milyen külföldi 19. századi szocialisztikus, utópikus szocialista vagy esetleg kommunista eszmék és elképzelések határozhatták meg Petőfi tájékozódását”. Majd a szerző zárójelben, azaz mellékesen megjegyzi: „e téma körül folyt az 1960-1970-es években a legélesebb, s mai szemmel nézve talán legcsekélyebb eredményt hozó irodalmi vita Pándi Pál, Lukácsy Sándor és Fekete Sándor között”.

Ez így nem egészen méltányos. A többfordulós polémia arról zajlott, hogy Petőfi forradalmári világnézete alapkarakterében kapcsolatba hozható-e a babeufi-buonarrotiánus utópista kommunista tanokkal (Lukácsy Sándor), vagy esetleg a korabeli „új-szociális” eszmék tágabb-lazább halmazával rokonítható (Pándi Pál). Fekete Sándor pedig – elutasítva-cáfolva Lukácsy érvelését, jórészt (de nem teljesen) elismerve a Pándi felsorakoztatta analógiák megalapozottságát – mindenekelőtt azt igyekezett komoly apparátussal, új tények-adatok egész sorával megerősíteni, hogy a költő forradalmi nézeteit döntően a jakobinusok ideái alakították.

E vita következtében a korábbiaknál jóval pontosabban, részletgazdagabban értelmezhetjük Petőfi kései lírájának és közszerepléseinek egy igen hangsúlyos területét.

Kétségtelen persze, hogy e polémia hozadékai csak azok számára jelentésteliek és lényegesek, akik ezt az egész kérdéskört az életmű megítélése szempontjából mellőzhetetlennek ítélik. E tekintetben a kötet híven dokumentálja, hogy a szakmai közvélekedés hosszú ideig – Gyulai Páltól Salamon Ferencen, Meltzl Hugón és Ferenczi Zoltánon át Horváth Jánosig – mellőzte vagy enyhébben-keményebben helytelenítette Petőfi forradalmiságát. Majd 1945 után előbb a politikai deklarációk övezetében ez eltúlzott, később aztán a szakszerű kutatásokban végeredményben (szerintünk legalábbis) a jelentőségének megfelelő pozíciót szerzett.

A könyvbeli művek arra vallanak, hogy a revolúciós szerepet kételyekkel övező szólam – a legzordabb időket leszámítva – szinte folyamatosan jelen volt a Petőfi-irodalomban, újabban pedig fel is erősödött. De vélhetően az inga egyszer majd vissza fog lendülni.

Elég beszédes szerkesztői tudatosságra vall az egymás mellé helyezett két Németh László szöveg. Az első 1929-ben keletkezett, s a dicsőítő énekek regiszterében szól alanyáról: „Bányász a költő, s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén…” (Petőfi). Majd jó tíz évvel később, a Kisebbségben hírhedt Petőfi-portréja jórészt visszavonja a korábbi elismerést: „Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek a lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem – ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte.” E kirekesztés a kötet vitathatatlan szellemi mélypontja.

XVI. Lajos francia király kivégzése 1793-ban

A kötet egyik záró darabja Márton László alapjaiban igen tanulságos cikke, mely Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiáját recenzeálja (Félbetört élet teljes rajza). Ennek egyik felsorolásában a költő – szerinte megengedhetetlen – agresszivitásának (összefüggéseikből jórészt kiszakított) példáit részletezi: „Egy negyedik versben a »király«-lyal, akit az elsőként említett költemény tanúsága szerint saját kezűleg végezne ki, előtte még megásatná a sírját. Mai szemmel nézve igen könnyűnek látszik a »király« szót bármely más szóval – társadalmi osztályt, foglalkozást, vallást, etnikumot, rasszt jelölő szavakkal – behelyettesíteni; és bizony, hogy el ne távolodjunk a magyar lírától, tudunk egy olyan kiváló 20. századi magyar költőt, aki megtapasztalhatta, milyen az, amikor az áldozatnak meg is kell ásnia a sírját, mielőtt belelövik a gyilkosok.” – Természetesen, ilyen behelyettesítő analógiákat gyártani tényleg roppant „könnyűnek látszik”, az eredmény azonban minden esetben – és szükségképp – történetietlen anakronizmus lenne.

Ezt a számunkra nem igazán meggyőző logikát a jeles szerző lendületes következetességgel ad abszurdum viszi: „Ideje volna végre számot vetni azzal, hogy Petőfi a világszabadság költőjeként, valamint a »nép«-nek járó jogok képviselőjeként egyszersmind a mai magyar közéletet züllesztő populista demagógia egyik előfutára is volt.” A cikk 2009-ben született. Belegondolni is rossz, mi mindenért kellene költőnknek felelni, ha Márton mindezt ma írná meg. De félreértés ne essék: a kegyetlenség, a politikai cinizmus és az otromba hatalmi manipulálás éles elítélése teljesen jogos és változatlanul nagyon aktuális ugyan, de ebbe így – ürügyként – nem kellene Petőfit belekeverni.

Margócsy István

A hangsúlyaiban, szempontjaiban, módszereiben szerteágazó kötet írásai – a nem sok közös mozzanat egyikeként – arról tanúskodnak, hogy Petőfi kivételes jelentőségét, kánonbeli előkelő helyét a 19. század közepétől kezdődően a szakmai és a szépirodalmi fősodor képviselői mintegy vitán felül álló előfeltevésként kezelik. (A revíziót hirdető Szász Zoltán-szöveg (1912) e tekintetben válhat már-már üdítő kivétellé.) „Ami az egyént illeti, mindenik korának a gyermeke; így a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva. Azt hinni, hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy az egyén átugorja a maga korát” – írta volt Hegel a A jogfilozófia alapvonalai előszavában (Szemere Samu fordítása).

Kötetünk szövegei – mutatis mutandis – szemléletesen bizonyítják, hogy a literátorok és poéták szintén koruk gyermekei, törvényszerűen csak önnön világuk meghatározottságai felől közelíthetnek Petőfi életéhez és művéhez. Persze, a könyvben szereplő híres versek – a műalkotások természetéből fakadóan – más idődimenziókkal rendelkeznek. Magától értetődik tehát, hogy Babits sorai (Petőfi koszorúi) bennünket is megszólítanak: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udvarán / börtönből börtönbe.”

 

MARGÓCSY ISTVÁN legutóbbi művei: Színes tinták; Eleven hattyú; „…a férfikor nyarában”.

 

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...