Egy nap a világ

Julija Jakovleva: Jön a vadász, meglátja | Benedek Szabolcs kritikája

 

A Norvégiában élő orosz születésű Julika Jakovleva a sztálinizmus bugyraiba, Leningrád komor utcáiba vezeti el az olvasót. A két világháború között már javában dolgoznak az új embertípuson, szinte mindennaposak a tisztogatások, amikor egy sorozatgyilkos kezdi ki az épp megszilárduló új rendet. A trilógia első kötete sok fordulatot és hiteles történelmi miliőt kínál.

Julija Jakovleva könyvének belső címoldalán a retrókrimi meghatározás szerepel. A regény a kommunizmus, azon belül annak súlyosbított változata, a sztálini diktatúra megszilárdulása idején játszódik, nem sokkal azután, hogy Trockijt a Szovjetunió elhagyására szólította föl az államvédelem. Bár konkrétan ez az időszak lassacskán száz évnyi távolságra van tőlünk, a szovjet típusú államszocializmus számos meghatározó jelensége sokunkban máig eleven emlékképként él. Nem csoda hát, hogy az akkori hétköznapok momentumai Jakovleva könyvének lapjairól is a retró ismerős érzetével köszönnek vissza ránk. Az ember amúgy is hajlamos beleborzongani, ha az általa is megtapasztalt múlttal szembesül, nem beszélve arról, hogy ez a tetszetős könyv több más okot is kínál a hideglelésre. A Baranyai (b) András készítette borító nagyon menő, akárcsak a fejezetelválasztó oldalak ehhez passzoló dizájnja.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a múltban játszódó krimi az új történelmi regény. Mintha már önmagában véve nem is lenne elegendő, ha egy fikciós könyv – persze megfelelő dramaturgiával és narrációval átitatva – szimplán fölmondja a múlt eseményeit. Világunk a félelmekről és a szorongásokról szól, és mi láthatóan szeretjük ezeket az újonnan keletkező alkotásokban is viszontlátni. (Érdemes végigböngészni a filmes streamcsatornák havonként bővülő kínálatát, hány újabb és újabb thrillert, horrort és krimit mutatnak be.)

A történelmi krimi persze nem teljesen új műfaj, annak idején például Umberto Eco is ilyesmivel jelentkezett az első szépirodalmi műveként, mostanra azonban különösen fölkapottá vált. Általában olyan regényekről van szó, amelyekben a bűntény és annak föltárása elsősorban dramaturgiai ürügy, a lényeg a körítésben van: az író fölépíti az adott kornak megfelelő miliőt, és miközben a színpad előterében peregnek a véres események, az olvasó figyelme újra meg újra a történelmi háttérre és figurákra fókuszál.

A szakszerű precizitással fölhúzott díszleteket és a hozzájuk passzoló hitelességgel ábrázolt alakokat Julija Jakovleva magyarul Jön a vadász, meglátja címmel megjelent regénye sem nélkülözi. A két világháború között járunk, a sztálini Szovjetunióban, azokban az időkben, amikor a (korabeli kifejezéssel mondva) szovjet emberek már nemcsak megtapasztalták a bolsevik diktatúra valódi természetét, hanem tulajdonképpen bele is szoktak. Ebben a könyvben is magától értetődő természetességgel beszélnek az élelmiszerjegyekről és a boltok szűkös kínálatáról éppúgy, mint az ugyancsak a hétköznapok állandó velejárójának tekintett rendszeres tisztogatásokról, illetve az állambiztonsági szerveknek a magánszférába befurakodó folyamatos jelenlétéről.

Ellenállásról szó se lehet, mindenki tisztában van vele, hogy jobb, ha kényszerű beilleszkedésével nemcsak beletörődik, de részévé is válik a rendszernek.

Aki pedig – példának okáért a gyökerei miatt – netán mégsem illene bele a kommunizmus építésének és az új embertípus megteremtésének államilag működtetett mechanikájába, az jobb híján a saját múltját is megtagadva igyekszik egy új, az ideológiának jobban megfelelő arcot magára ölteni. Mint ahogy azt is mindenki természetesnek veszi, amit a regény főszereplője, Zajcev nyomozó is megfogalmaz, nevezetesen, hogy ebben a helyzetben „egy nap a világ”, azaz nem szabad a várakozástól és a bizonytalanságtól terhelt, kiszámíthatatlan holnapra gondolni. Abba csak beledilizik az ember.

A Norvégiában élő, orosz születésű és oroszul alkotó Jakovlevát erőteljesen érdekli ez a korszak, amit az is jelez, hogy ezen a könyvön kívül – amely egyébként egy trilógia első kötete – ugyancsak sikeres, szintén több nyelven megjelent ifjúságiregény-sorozatot is írt a korai sztálini időkről. Amely önmagában véve is meglehetősen borzongató környezet egy regényhez. Igaz, hogy a frissen született birodalom, a Szovjetunió majd csak bő évtized múltán, a második világháború idején és még inkább azt követően nehezedik rá teljes terjedelmével a világpolitikára és a világtörténelemre, ám határain belül addig is csúcsra jár a bezártsága és elszigeteltsége ellenére is (avagy éppen azért) akadály nélkül zakatoló totális diktatúra.

A benne élők legfontosabb célja pedig kimondatlanul is a túlélés. Az emberek azonban – ahogy az egyik szereplő, Kracskin emlegeti – mindig egyformák, „legyen bár cárizmus vagy szovjethatalom”. És ezen a ponton érkezünk el a regényben a további borzongásokhoz. Leningrád nappal is komor, sötétbe boruló utcáit ugyanis sorozatgyilkos járja, aki az áldozatait különös, olykor kimondottan bizarr pózokba állítja be, nem kevés fejtörést okozva ezáltal a nyomozóknak. Közülük is leginkább a főszereplőnek, az említett Zajcevnek. Aki abban is különbözik a történelmi krimik általában megismert kulcsfiguráitól, hogy nem egy, a világtól és az emberektől megkeseredett, a kiégés szélén vagy már egyenesen abban tapicskoló, rutinos detektív.

Zajcev még fiatal, ami persze általánosnak mondható a korabeli rendőrség állományában, elvégre a klerikális-burzsoá múlttal való teljes körű szakítás részeként csupa friss, már az új rendszerben szocializálódott arccal töltötték föl a nyomozati és egyéb hatóságokat. Akikkel nem mellesleg Zajcevnek is meggyűlik a baja. Abban a pillanatban ugyanis, hogy az akkortájt éppen gazdasági világválsággal sújtott Egyesült Államokból érkezett, úgymond „amerikai kommunista” is áldozattá válik, a bűncselekmény-sorozat végképp politikai színezetet ölt.

Helyesebben, mivel a korabeli Szovjetunióban nem sok olyan volt, ami ne öltött volna politikai színezetet, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az Ermitázsba vezető szálak miatt az állambiztonság is hatványozottan érdeklődni kezd, sőt éppenséggel érdekévé válik ezeknek a szálaknak az összegubancolása. Zajcevnek Moszkvába kell utaznia, a tisztogatás jegyében egy időre ő is börtönbe kerül, néhány jelenet erejéig pedig a korabeli szovjet csúcsvezetők közül talán legnépszerűbbnek számító Kirov is színre lép. (Érdekes, hogy Sztálin neve egyszer se hangzik el, de természetesen enélkül is érezhető módon jelen van.)

Bár történelmi krimiről beszélünk, Jakovleva regényében a krimiszál nem szimplán indok a feszültséggel teli cselekményre.

Noha az adott kor viszonyai okán a sorozatgyilkos utáni hajszát ebben a történelmi-politikai miliőben másként nem is lehetne lefolytatni, a hangsúly mégsem a díszletekre és a történelmi háttérre esik. Vagyis nemcsak azokra. Óraműpontossággal következnek egymás után a fordulatok, amelyek mellé néhány thrillerbe illő jelenet is belefér. Továbbá egy idegesítően esetlen szerelmi szál, az orosz regényekhez megszokottan szerteágazó, sokrétű szereplői háló, illetve pár szarkasztikus vodkabölcsesség a világ és az élet mibenlétéről. Beleértve az időtlen és elkoptatott elméletet is, miszerint minden ember legföljebb hat kézfogásnyira van a másiktól.

A bolsevik forradalom utáni, de még a világháború előtti, korai sztálini Szovjetunió önmagukban is borzongató hétköznapjai érzékletes szimbiózisban simulnak egymásba a sorozatgyilkos utáni hajszával. Mindez számtalan, ehhez hasonlóan plasztikus leírással van fűszerezve (Iván Ildikó fordítása) : „A villamos robogott vele a meseszép városban, amelyben az emberek többsége rút, igénytelen, szűkös életet élt. Közös konyhákban acsarogtak egymásra, füstben, bűzben, felfordulásban pihenték ki nyomasztó, fárasztó munkanapjukat, órákig álltak sorba némi ócska eleségért, amit »élelmiszernek« gúnyoltak, kínkeservesen spóroltak egy pár cipőre, alacsony fizetésükre állami kölcsönt vettek fel, véget nem érő pártgyűléseken meresztették a szemüket. De a reggel így is remekül állt Leningrádnak. A fény beragyogta a tűtornyokat és az ablakokat.”

Egyszóval minden okunk megvan rá, hogy várjuk az ismételt találkozást Zajcevvel.