Anne Applebaum: Vörös éhínség | Falusi Dóra ajánlója
A holodomor groteszk módon az azt mesterségesen előidéző szovjetek miatt nem lett jogilag genocídium. Pedig az ukránok tudatos és szisztematikus kiirtása volt Sztálin célja száz évvel ezelőtt, megelőzve Hitler őrületét és a soát is. Anne Applebaum könyve ezt tárja fel.
Az ukrán emigrációs sajtó az ukrán éhség (holod) és kiirtás (mor) szóból alkotta meg a holodomor kifejezést, utalva a szovjetek által mesterségesen előidézett tragédiára. A bolsevikok ugyanis – válaszul az ukránok függetlenségi törekvéseire – 1917 és 1934 között 3,9 millió ukrán civilt éheztettek ki.
Anne Applebaum nem mond újat a témában, a Vörös éhínség előszavában fel is sorolja az előtte járó történészeket, és összefoglalja minden eddigi kutatás eredményét: ki volt mindezért a felelős, mi változott a nácik betörésekor, illetve mindez milyen nemzetközi visszhanggal járt. És nem utolsó sorban: hol tart ma a feldolgozása a feldolgozhatatlannak?
A szerző amerikai történész és Pulitzer-díjas újságíró, korábbi művei is a 20. század történelmét dolgozzák fel és tárják a nyilvánosság elé. Magyarországon 2010-ben a közép-kelet-európai szabadság és demokrácia előmozdításáért tett erőfeszítéseiért Petőfi-díjjal is kitüntették. Legújabb könyvében sem finomkodik: bemutat minden sokkoló részletet, miközben végig tárgyilagos marad, nem lesz hatásvadász.
II. Miklós cár 1917 februárjában bekövetkezett megbuktatása után, április 1-én az ukránok is az utcára vonultak a nemzeti függetlenségért tüntetve, élükön Mihajla Hrusevszkij történésszel (ma már talán furcsa arról olvasni, hogy egy nemzeti megmozdulást nem politikus vezet). Hamarosan meg is született az Ukrán Népköztársaság, és vele a címer meg a bankjegy is. Az állam felépítése azonban nem sikerült. Sem a közigazgatásban, sem a katonaságban nem alakult ki az a réteg, amely a nagy változásokat (például földreform) keresztül tudta volna vinni. Politikailag zűrzavaros időszak következett, amelyben a Szovjetunióhoz való visszaintegrálódás igénye egyre erősebb lett, és 1919 végén Hrusevszkij külföldre menekült.
Ezt követően a megosztottság visszafordíthatatlanná vált, az időközben megerősödő bolsevikok pedig retorziót hirdettek. Sztálin 1913-as Marxizmus és nemzeti kérdés című esszéjében kifejtette, hogy a nemzeti öntudat alapja a parasztság. Ennek alapján, ha az ukrán nemzeti mozgalmat kell megsemmisíteni, akkor a parasztsággal érdemes kezdeni – és a bolsevikok eszerint jártak el. Az élelmiszer elkonfiszkálása nem volt újkeletű: előszeretettel vették át ezt a gyakorlatot az általuk oly gyűlölt és megvetett cári hatalomtól, amely már 1916 óta élt vele. Csak ők még az erőszakos kollektivizálással is folytatták.
A valóság pedig minden képzeletet felülmúlt – még a korabeli külföldi sajtó sem hitte el a kiszivárgó részleteket. A Kommunista Párt és a kormány képviselői tudták, hogy az ukrán falvak haldokolnak. Többek között megdöbbentő az a közöny, amellyel a kannibalizmusról szóló jelentéseket fogadták a hatóságok. Az iktatásuk után ugyanis nincs dokumentum a további intézkedésekről. Sőt: még a nádasokat is felégették, amikor tudomásukra jutott, hogy az ukrán civilek megeszik a folyami sás alsó, gyökérzethez közeli részét, amelynek íze zsenge korában hasonlított az uborkára. Az embereken akkor már a téboly lett úrrá: főztek nadrágszíjat és cipőt, hogy megegyék a bőrt, és nemritkán a saját gyerekeiket sózták be. Igen, jól olvassák. Időnként, ha vasvillával és fegyverekkel egy család meg tudta őrizni a tehenét, akkor a tejének köszönhetően talán megmenekülhettek.
Nem csoda, hogy még a saját házuk zsupfedelét is leszedték és forró vízben felpuhítva megetették a jószággal.
Applebaum tehát kényes témához nyúl, és pontosan tudja, hogy sok mai családnak személyes megrázkódtatást jelenthet erről olvasni. Már csak azért is, mert a száz évvel ezelőtti történések a mai napig hatással vannak Ukrajna demográfiájára: az 1932-ben született férfiak átlagéletkora harminc, a nőké negyven év volt. A másod- és harmadgenerációk próbálják kihordani a traumát, és ezen nem segített az elmúlt hatvan év kötelező hallgatása. 1991-ig ugyanis hivatalosan nem létezett az ukrán éhínség.
A genocídium kifejezést Raphael Lemkin alkotta meg, és 1946-ban az ENSZ még az ő széleskörű értelmezését preferálta a jogi szóhasználatban, tehát a vallási, faji és politikai alapon való üldözés is ennek számított. A Szovjetunió azonban ellenezte ezt a tágabb interpretációt, mert arra törekedett, hogy a terminus inkább a fasizmus és a nácizmus fajelméletéhez kapcsolódjon, és ne kerüljön összefüggésbe a szovjet történelemmel. (Az ENSZ-en belüli erőteljes szovjet befolyásról 1956 kapcsán már írtunk. Az első komolyabb lépést 1985-ben az Egyesült Államok Kongresszusa indította el, mikor is pártközi bizottságot hozott létre az ukrajnai éhínség vizsgálatára: a három évig készülő jelentés feltárta és kimondta a tényeket.
Az ukrán nemzeti mozgalom csak 1991-ben éledt újjá, ekkor lett Ukrajna független. Ma az ENSZ azt tekinti genocídiumnak, ha egy egész etnikai csoport fizikai megsemmisítéséről van szó. A holodomor nem felel meg ennek a kritériumnak, az egymást követő ukrán kormányoknak pedig nem sikerült eddig változtatni ezzen. De a holodomort a gyerekek ma már tanulják az iskolákban, emlékműveket emelnek, könyvek születnek. Ez egy olyan tragédia, amely viszont nem nyomta rá a bélyegét az egész történelmükre: a Szovjetunió felbomlott, Ukrajna létezik.
ANNE APPLEBAUM korábbi művei: Kelet és Nyugat között; Vasfüggöny; A Gulag története 1–2.
