Szergej Geraszimov: Harkivi napló | Balogh Ernő kritikája
Háborúról hírekből hallani is borzalmas, de egy naplót olvasva egészen másképp megrendítő. Az Ukrajnát ért támadás első hónapját örökítette meg napról napra ebben a formában az orosz határ melletti Harkivban élő Szergej Geraszimov író, aki a városban maradt családjával, így az ostromról közelebbi képet kapunk, mint talán szeretnénk. Akármennyit is tudunk a háborúról, könyvét olvasva valami egészen más dolog válik világossá: az oroszok által bombázott városokban éppolyan emberek laknak, mint mi.
Helikon, 260 oldal, 3299 Ft
Az igazi hírműsorok immár hónapok óta az oroszok ukrajnai agressziójának fejleményeivel kezdődnek. A tájékozódni akarók innen értesülhetnek a háború szikár tényeiről. A hírnek ugyanis, ezt már az újságíró tanfolyamok legelső foglalkozásán megtanítják, a lehető legszárazabbnak, érzelemmentesnek, politikai-ideológiai szempontból semlegesnek kell lennie. Geraszimov naplója, mely a kelet-ukrajnai nagyváros első háborús hónapjának eseményeit rögzíti – műfaja lényegéből eredően – kiegészíti, a személyesség hitelesítő epizódjaival gazdagítja, így átélhetővé teszi a háború mindennapjairól szerzett tudásunkat. Mozgósítja empátiánkat. (A példás gyorsasággal kiadott, kiemelten aktuális művet Bartók Imre fordította.)
Ha máshonnan nem, a modern irodalom kultuszregényeiből, például Joseph Heller A 22-es csapdája vagy Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd (amelynek képregény feldolgozásáról itt olvashat) könyvéből tudhatjuk, hogy a háború szükségképp bővelkedik abszurd elemekben. A képtelenség Geraszimov naplójának is egyik alapélménye, hiszen az ukrán szerző (író, költő, műfordító) többször is hangsúlyozza: „Az összes gyerekkori barátom oroszul beszélt. Oroszul és angolul álmodom, de sosem ukránul. Még most sem, hogy az oroszok rakétákkal lövik a városomat, többségében olyanokat gyilkolva meg, akik oroszul beszélnek, oroszul gondolkodnak és oroszul álmodnak”. De egyáltalán: a 21. században európai (vagy bármilyen) városokat porig bombázni – maga a kiteljesedett irracionalitás, az elszabadult, puszta őrület.
Nem véletlen, hogy Geraszimov feljegyzései szerint a harkiviek napokig egyszerűen képtelenek voltak elhinni, feldolgozni, hogy ez megtörténhetett. Már csak azért sem, mivel „Harkiv orosz nyelvű város”.
De legalább ennyire abszurd, hogy az oroszok jelentős hányada vakon hisz a legvalószerűtlenebb és legprimitívebb putyini propagandatermékben is. Abban például, amelyik gátlástalanul szajkózza, „hogy az ukránok bombázzák Mariupolt, és ők igyekeznek eltörölni a saját városukat a föld színéről, a benne élő több százezer civillel egyetemben. Egy nő felhívja a moszkvai rokonát, és elküldi neki a pusztításról készült felvételeket, a moszkvai rokon azonban csak annyit felel, hogy „mi magunk pusztítjuk a saját épületeinket”. Ennél csak az képtelenebb, hogy a harkivi, tehát az áldozatok közé tartozó, ám eközben „putyinimádó” idős hölgy, aki kizárólag az orosz állami tévécsatornákat nézi, ugyancsak szentül meg van győződve arról, hogy a lakótelepét maguk az ukránok lövik rommá: „Te jó ég – mondja bámulatos ártatlansággal. – Sosem hittem volna, hogy ennyi náci él közöttünk!”
Nem ukránul álmodik
A föntebbi eset groteszk, már-már szatirikus vígjátékba illő, egyszersmind hátborzongatóan félelmetes. Mintegy poentírozottan mutatja ugyanis, hogy a média fórumait korlátlanul uraló, erkölcsi megfontolásokat nem ismerő hatalom miként él vissza az emberi naivitással, hiszékenységgel, ami persze – mint látható – bármikor lehet félelmetesen ön- és közveszélyes.
Épp e szélsőségek tanúsítják, hogy az együgyűség (a sokat emlegetett sancta simplicitas) nem lehet folyvást az ártatlanság menlevele: a mentálisan ép, azaz beszámítható egyén erkölcsileg természetesen felelős a nézeteiért, a hiedelmeiért, valamint azért is, ha hagyja magát folyamatosan becsapni. Heller Ágnes gondolata – mutatis mutandis – esetünkben is tanulságos: „abszolút autonómiahiány nem létezik, s ezért minden kollektív felelősségben megvan az egyéni felelősség mozzanata is”. Nem lehet minduntalan arra hivatkozni: de hát ezt mondták a tévében.
Az abszurditásnak akad egészen infernális változata is: „Egy orosz katona, Roman, felhívta a feleségét, hogy engedélyt kérjen tőle az ukrán nők megerőszakolására. A nejének, Olgának nem volt ellenvetése. Csupán annyit mondott, hogy legyen óvatos, nehogy elkapjon tőlük valami nyavalyát.” (Az esetről minden jelentős nemzetközi sajtó beszámolt.) Az aljasságnak és az álságos lojalitásnak ez a keveréke oly töményen visszataszító, hogy egy groteszk rémdrámában is ízléstelen túlzásnak éreznénk.
Az elszabadult őrület
A napló idézi Nyikita Mihalkovot, az egykoron jelentős orosz filmrendezőt (Etűdök gépzongorára), aki mára Putyin rezsimjének egyik leghívebb kiszolgálója, gátlástalan apologétája lett: „A valódi szabadság az, amikor nem kell választanod”. Amennyiben ez a mondat tényleg a hajdani komoly művésztől származik, akkor szavai csak arra vallanak, hogy az egyre embertelenebbé váló diktatúra konok védelmezése és a teljes szellemi züllés szükségképp karöltve jár. Mihalkov persze jól tudja, hogy putyinizmusa miatt aligha kell valamiféle kiközösítéstől tartania.
Geraszimov is részletesen szól arról, amiről – többek között – Masha Gessen ír magyarul nemrég megjelent dokumentum-riportjában (Jövőnk a múlt): az oroszok jó részének nem olyan fontos a szabadság, kiegyezni látszanak a keményedő diktatúrával is, s így végeredményben elfogadják a párialétet. A tiltakozók folyvást nyomasztó kisebbségben maradnak, sorsuk – miként ezt a Navalnij-csapat szomorú története is tanúsítja – a kíméletlen elhallgattatás, üldöztetés, száműzetés. A szolidaritáshiány. Az időnkénti ellenállók hősies gesztusait csaknem általános hallgatás övezi.
Az ukránok többsége azonban – mint újabban időről időre számunkra is bebizonyosodik – tényleg más. A hagyományos keleti despotizmussal szemben valamilyen nyugatias demokráciában szeretne élni, a nemzeti függetlenséget pedig – legalábbis önként – semmiképp sem adja fel.
A naplójegyzetek egyrészt hatásosan győzik meg az olvasót arról, mennyire hazug a putyini háborús propaganda. Másrészt leleplezik a tradicionális – vállveregetően jóindulatú – orosz előítéletet is, amely szerint az ukránok afféle „megbízható, cserébe viszont mentálisan elmaradott kistestvérként” kezelendők.
A putyini propagandát az ukránok egy része is elhiszi
Ez a birodalmi fölénytudat mostanra kiváltképp hamis, önáltató lett. Ma ugyanis, miként a napló ezt (nem is nagyon túlozva) több ízben tudatosítja, Moszkvával szemben éppenséggel az ukránok védik mindazt, ami a mi értékrendünk, kultúránk, civilizációnk szempontjából igazán fontos.
Geraszimov jegyzetei mintegy testközelből tudósítanak arról, hogy már eddig is hány és hány embernek okozott ez a háború jóvátehetetlen szenvedést, mennyi életet nyomorított meg végérvényesen. A naplóíró tipikus – és rettenetes – harkivi dilemmára utal William Styron híres regényének (Sophie választ) felidézésével: ha a fiatalok nem hagyják itt idős rokonaikat, ha nem menekülnek el idejében, akkor az életüket kockáztatják, ám ha viszik őket, akkor az otthonukból kirángatott öregek pusztulhatnak bele a viszontagságokba. S persze, itt sincs jó megoldás. A szerző szikár esetleírásai kétségtelenné teszik, hogy ártatlan és védtelen emberek sokaságát ilyen gyalázatos választási helyzetekbe kényszeríteni már önmagában is bűn.
A napló azért is érdekes, mert cseppet sem idealizálja az ukránokat.
Még ebben a végletes helyzetben is többször utal a helyi fejlesztésű, bezárkózó nacionalizmus, rasszizmus bornírtságára, a visszataszító történelmi változatokra, s arra, hogy a hatalom – „hazafiasságának” bizonyítására – korábban többször is felhasználta a szélsőségesek jelképeit és szlogenjeit. Paradox módon a háború épp amerikai és nyugat-európai segítséggel, a menekültjeik befogadásával tágította az ukránok szemléletének, tájékozódásának horizontját, ez pedig szöges ellentétben áll bármiféle nacionalista szeparatizmussal, szegregáltsággal. Geraszimov szerint a háborús körülmények közepette még az általa nem kedvelt, valóban meglehetősen hírhedt Azovi zászlóalj is érdemelhet egy-két jó szót, hiszen e szélsőjobbosokból verbuvált alakulat szinte az utolsó emberéig védte Mariupolt, s egyben az ott élő népes orosz közösséget.
Sok élettel teli részlet
A bejegyzésekben remek zsánerfigurák bukkannak fel: a bombázás okozta stresszt a legnagyobb hangerőre tekert heavy metál zenével enyhítő szomszédtól kezdve a teljesen kiszámíthatatlanul működő csodabogár festő barátig, az átmenetileg Puskint is megutáló értelmiségi ismerőstől a rettenthetetlen, bombatölcséreket kerülgető taxisofőrig. Ők telítik élettel a szöveget, s épp megjelenítésük adja a vállalkozás egyik lényegi küldetését, vagyis a szörnyű események részeseivé kényszerített hús-vér emberek világának bemutatását. Megjelenítésükkel teljesülhet a naplóírás egyik alapcélja, az exegi monumentum gesztusa.
A szöveg lélektanilag hitelesen adja vissza azt a folyamatot, amelynek során az ostromlottak egy idő után egyszerűen belefáradnak a rettegésbe, a bujkálásba, s kimennek a parkba, a játszótérre, kertészkedni kezdenek. Az élet folytatódna. S épp az átéltek mutatják teljes brutalitásában a háborús pusztítás – cikkünk elején már kiemelt – képtelenségét.
A „hiszem, ha látom” fordulatát idézve a szerző rezignált keserűséggel állapítja meg: „Ukrajnában ez ma már nem igaz. Most hiába látjuk, mégsem tudjuk elhinni, ami történik”.
A háború időtartama ma már a könyvbeli intervallum háromszorosánál jár, az igazságos békének egyelőre – szörnyű ez – semmi esélye sincs. Az ukrán szerző tehát, ha egyszerre mértéktartóan sztoikus és fölkavaróan tragikus ostromnaplóját folytatni kívánja, garantáltan nem marad téma nélkül.
