Egy véres évtized krónikája

Jászberényi Sándor: Tíz év háború | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Tíz év szakadatlan háború – számos fegyveres konfliktus a világ árnyékosabb feléről. A halál ezernyi, mégis monoton arca. Pillanatok, amelyeket csak a fényképek és élmények, amelyeket csak szavak képesek rögzíteni. Jászberényi Sándor fotóalbuma és személyes történetei az üvegbúrán túli életről mesélnek – megrendítően és felkavaróan.

Majdhogynem egyszerre kerültünk a Népszabadság szerkesztőségébe. Ő talán gyakornokként dolgozott, nekem akkor hosszú várakozási idő után már státuszom volt, bizonyítani akartam. Én lassan, de biztosan tartottam a „havi fizetések, lakáshitelek, a kiszámítható és okos élet”, a biztonság irányába, amelyet maximum egy árfolyamkilengés boríthat fel, de akkor sem kerülhetek az éhezés vagy az életveszély közelébe. Ő pedig – mint utólag látható – már kezdett lépegetni az üvegburán kívülre, hogy legyőzze a kiszámítható élet iránti kétségbeesését. Beszélgettünk írásról, irodalomról, újságírásról – jó humora volt, így sok mindent elröhigcséltünk: jövőt, napi gondokat, érvényesülést.

A napilapnál dolgozók szerették azt mondani magukról, hogy az újságírás frontvonalán dolgoznak, én magam is büszke voltam erre. Jászberényi Sándor pár hónappal, évvel később viszont már igazi frontvonalakon bukkant fel. Tudósított a darfúri konfliktusról Szudánban, a jemeni szeparatista mozgalomról, a gázai övezetből az Öntött ólom hadműveletről, az egyiptomi forradalomról, a líbiai polgárháborúról, a kurdok küzdelméről az Iszlám Állam ellen, és megfordult az ukrán–orosz konfliktus zónájában is, a szakadár területeken. Olyan helyeken, ahol „reneszánszát élte az emberi kegyetlenség”, ráadásul legtöbbször Isten nevében. És minderről már nem „külsősként”, tehát nem egy nyugati lap pár napra érkezett tudósítójaként számolt be, hanem valami szokatlan otthonossággal, hiszen 2006 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal Egyiptomban él. És a világ zűrösebbik felén. Vagy ahogy ő mondja: „mióta elhagytam Magyarországot, ténfergek ebben a teremtett világban”.

Nem csoda, hogy mindez megedzette, megkeményítette, olykor el is tompította. Ám legfőképpen íróvá tette. Korábban is jelentek meg művei irodalmi lapokban, ám az igazán átütő, megrendítő történeteket ez a tíz évnyi háború hozta el, amelynek első állomása Az ördög egy fekete kutya című novelláskötete volt. A haditudósítói tapasztalatairól és élményeiről is írt már egy saját fotóival illusztrált könyvet, amely 2013-ban jelent meg (Budapest–Kairó), de ma már ahhoz is szerencse kell, hogy találjunk belőle egy példányt az antikváriumokban. Azóta ugyanis népszerű íróként tartják számon, s nem csupán nálunk, de külföldön, angolszász nyelvterületen is: a novellái megjelentek az Egyesült Államokban, Egyesült Királyságban, Indiában, Franciaországban, valamint készül a német és urdu fordítás is. Ám kívülállóságát, különcségét mindmáig megőrizte, a kritikusok szeretik is ezt hangsúlyozni, ahogy a Guardianban is megjelent: „Jászberényi a magyar irodalom kontextusában egy veszélyes eretnek, egy ólmosbotot lóbáló vadállat.”

A Tíz év háború pontosan megmutatja, hogy mi is volt mindennek az ára.

Persze kapunk történeteket, hangulatokat írásban is (mindjárt két nyelven, magyarul és angolul), de a lényeg mégis a megmutatáson, vagyis a saját készítésű képeken van. Mert azok, ahogy írja, nem vitathatók. „Ahogyan múlik az idő, minden leírt szó vitatathatóvá válik, egy fénykép azonban soha”. Önmagát nem tartja professzionális fényképésznek („komponálni úgy-ahogy megtanultam”), nem is voltak művészi ambíciói. Sokkal inkább dokumentálni kívánta azt, amit a szavak nem, vagy nem kellő erővel tudnak kifejezni. Mindazt, amiken keresztülment. Talán azért is, hogy valamelyik forró egyiptomi éjszakán, amikor nem jön álom a szemére, maga se kezdjen kételkedni abban, amit átélt valamikor.

Nem mintha olyan könnyen felejthetők lennének ezek az élmények. A halottak. És főként a haldoklók. Mert azért van, amit a fénykép sem tud elmondani vagy megragadni. Hiszen vagy élőt, vagy halottat rögzít a technika, de a halál megérkezését már nem. Azt a vékonyka pillanatot élet és halál között. Meg a félelmet, a kialvatlanságot, a bűzt és a hangulatot. Hogy „milyen szaga van a hajnali levegőnek egy egész éjszakán át tartó városi lövöldözés után”. Meg a szellemek, amelyek visszatérnek, amikor nyáron az ötven fok megreked a falak között az egyiptomi lakásban, és még éjjel sem jön enyhülés a Nílus felől. Jönnek viszont azok, akiket látott meghalni. Akiknek végignézte a haldoklását, amikor elsuhant az a vékonyka pillanat. Ők térnek vissza szellemekként, a poszttraumás stressz szindróma tüneteként.

Két fontos tételmondat: „Európából kiszerveztük az erőszakos halált.” Illetve: „A halálban ritkán van költészet. Az erőszakos halál mocskos és undorító”.

Nem tudunk vitatkozni ezzel. Látjuk a képeken, olvassuk a történetekben. Megtanuljuk tisztelni a haditudósító félelmét és felfogni mindazt, amibe keveredett, amibe keveredtünk. Bár a többes szám kissé nagyképű. Hiszen olyan helyről beszélek, ahol egy kilométeres körzetben több bevásárlóközpont is van dugig élelemmel, ő meg olyan helyekről, ahol háromszáz kilométeres körzetben még iskola sincs.

Sokunknak soha nem lett volna elég bátorsága önként közel menni ahhoz, amiről ő tudósított. Érdemes ilyen szemmel is olvasni a történeteket. Az európai érzékenység felől, amelyet nem sért az adónkból finanszírozott bombák, titkosszolgálati műveletek és a háborúk megléte, de sérti a konkrét eredmény. A halál nyers portréja.    

Jó képek, erős történetek. Emlékezetesek. Persze jobb lenne, ha el sem készülhettek volna, de sem a világ, sem az ember nem ilyen. Megértjük azt is, hogy amikor tíz év után számot vet azzal, ami az elmúlt években történt vele és a világ ezen felével, maga sem tud sokkal több mindent az emberről. „Igazságnak semmiképp sem nevezném. A kép árnyalódott kicsit.” Ezekért a létfontosságú árnyalatokért érdemes sűrűn lapozni ezt a könyvet.  

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR legutóbbi művei: A varjúkirály; A lélek legszebb éjszakája; Budapest–Kairó.