Avi Loeb: Földönkívüli | Péli Péter kritikája
A Harvard Egyetem csillagászat tanszékének vezetője szerint már láttuk a földönkívüli civilizáció első nyomait. A Nap mellett 2017 októberében elhaladt, ’Oumuamua nevű csillagközi objektum Avi Loeb szerint könnyen lehet, hogy az volt. Amikor a könyvet írta, még a neves tanszék vezetője volt, azóta már nem. A mű egyben védőbeszéd is, amelyben elmagyarázza, miért nem extrém dolog feltételezni az objektum mesterséges eredetét, másrészről pedig rávilágít arra, hogy talán itt az ideje megszüntetni a földönkívüli élet kutatását évtizedek óta sújtó stigmatizálást.
Először is érdemes tisztázni, hogy a könyv egyértelműen provokáló címének ellenére sem tudja és nem is akarja bebizonyítani – Avi Loeb hangsúlyozza, hogy az adott információkból nem is lehet –, hogy elsuhant volna mellettünk egy idegen űrhajó. Vagy legalábbis egy idegen civilizáció valamilyen űrszondája. Vagy legalábbis valamilyen űrszemete. Loebnak ehelyett sokkal inkább az a célja, hogy a mesterséges eredet opcióját legalább ne zárják ki szinte automatikusan a tudományos közbeszédből. Ő láthatóan erősen hisz ebben a lehetőségben – még könyvet is írt a témáról, egyértelműen kockára téve a tudományos karrierjét –, azonban eme fő gondolaton kívül még jó pár további fontos visszatérő téma is szerves részét képezi a könyvnek. Ám először lássuk az ő ’Oumuamua hipotézisét.
Először 2017. október 19-én észlelték az ‘Oumuamuát, amikor már javában távozóban volt tőlünk és a Naptól. Először üstökösnek gondolták, de mivel látható csóvája nem volt, így gyorsan átnevezték aszteroidának, ám a sebességéből és pályájából hamarosan kiderült, hogy a csillagközi térből kellett érkeznie. Így lett a hivatalos elnevezése végül 1I/2017 U1, amelyben az 1-es utáni I betű az interstellar (csillagközi) rövidítése, az 1-es pedig azt jelöli, hogy ez az első ilyen beazonosított égitest. A közbeszédben elterjedt másik neve, az ‘Oumuamua egy hawaii nyelven ismert kifejezés – jelentése nagyjából „elsőként érkező távoli hírnök” –, annak tiszteletére, hogy egy hawaii teleszkópon keresztül érzékelték először.
– az ‘Oumuamua
Az, hogy az ‘Oumuamua az első csillagközi objektum, csak az első különlegessége. Jó felbontású képet nem sikerült készíteni róla a nagy távolság és a relatíve kis mérete miatt (legnagyobb dimenziója kevesebb mint 1 km), csak a Nap visszavert fényét érzékelte a teleszkóp. Így innen kezdve szinte minden spekuláció, és az eddigi csillagászati ismereteinkből indul ki. A visszavert fény erős (kb. nyolcórás) pulzálásából például arra következtettek, hogy egyrészt a test forog – ez normális az aszteroidáknál – másrészt a fényintenzitás változásából következően akár tízszer olyan hosszú, mint széles. Ilyen mértékű elnyújtottságra egyáltalán nincs példa a naprendszerünkben. Valójában két lehetséges alakzat is felmerült, a szivar- és a palacsintaforma, de ennél pontosabban ez eldönthetetlen.
Az objektum megfigyelt pályájából az is kiderült, hogy egy olyan erő is hatott rá, amely jelentős nem-gravitációs gyorsulást eredményezett.
Ez jellemző ugyan az üstökösökre, ám az ‘Oumuamuámak semmilyen megfigyelhető csóvája sem volt, ez pedig ismét teljesen egyedivé teszi. Valójában eddig semmilyen elfogadható elmélettel sem sikerült előállni – pedig ezek száma igencsak jelentős –, amely e megfigyelések természetes eredetét egyszerre magyarázná meg. És itt jön be Loeb ötlete: ha minden általunk elképzelhető természetes eredetet kizártunk eddig, akkor miért nem próbáljuk meg feltételezni, hogy az ‘Oumuamua mesterséges?
Loeb tesz is egy konkrét javaslatot, ami a saját, két évvel korábbi (fényvitorla-technológia) kutatásán alapszik. Mások számításai szerint e javaslatnak is kritikus hiányosságai vannak. Ennél sokkal fájóbb lehetett Loeb számára azonban, hogy számos tudós társa automatikusan sarlatánná kiáltotta ki. Befutott, kifejezetten sikeres csillagászként (több mint 800 publikációval a háta mögött) valószínűleg ez volt az első komoly alkalom, hogy ennyire intenzív kritikát és gúnyolódást váltott ki egy ötlete. Loebnak láthatóan szívügye a fényvitorla-hipotézis, ennél azonban még fontosabb számára, hogy más élvonalbeli tudósok is bátrabban – a retorzió és meghurcoltatás kockáztatása nélkül – merjenek gondolkodni ne csak az ‘Oumuamua lehetséges mesterséges eredetén, de általában a földönkívüli élet és civilizáció nyomainak kutatásán. Valójában ez a könyv fő témája.
Loeb ugyan igyekszik feszegetni, hogy vajon miért ilyen konzervatív a csillagászat a földönkívüli élet kutatásában, de félig kimondott válaszai nem érnek nagyon mélyre. Például azt a közismerten mumusnak tartott kifejezést, hogy UFO, még véletlenül se használja, mondhatni egyszer sem meri leírni. Pedig épp itt van a kutya elásva.
A földönkívüli élet kutatásának gondolata a popkulturális felhíguláson keresztül betegesen összefonódott az UFO-hívők lenézett és gyakran alulszofisztikált táborával.
És ezt az asszociációt meg a stigmát a legtöbb tudós messziről elkerüli. Sajnos ezt így Loeb nem mondja ki. Csak általánosságban beszél arról, hogy a kezdő kutatók próbálnak beilleszkedni a tudomány fő sodrásába, a már befutottak pedig féltik kockára tenni a karrierjüket. Pedig a földönkívüli élet gondolata nem botorság, hanem egy nagyon is racionális lehetőség, világít rá Loeb.
Ha csak a vízalapú életben gondolkodunk – ám vannak bátor, ettől eltérő elméletek is – már az is akár 50 milliárd potenciálisan lakható bolygót jelent csak a Tejútrendszerben, a saját helyi galaxisunkban. Jelenleg úgy gondoljuk, hogy úgy 200 milliárd galaxis lehet az univerzumban, így aztán Loeb „konzervatívan” 10 a huszonegyediken lakható bolygót emleget. Ennek a számnak a helyes magyar megnevezése a trilliárd (angolul sextillion). Ez a szám olyan csillagászatian nagy, hogy nem igazán lehet racionálisan elképzelni, hogy ne lenne a Földön kívül is élet.
Az életen belül megkülönböztetik még a civilizációk fogalmát.
Az emberiség például csak alig több mint egy évszázada technológiai civilizáció a tudatos rádióhullámú sugárzás szempontjából nézve.
Loeb részletesen elmagyarázza, hogy a csillagászati megfigyelési képességeink már elérték azt a szintet, amelynek köszönhetően mind a földönkívüli élet, mind a földönkívüli civilizációk után tudnánk kutatni. Bár az utóbbi jeleinek felismerését százszor nagyobb kihívásnak becsüli, már ha a rendelkezésre álló kutatási források és teleszkópidők egy részét erre fordítanánk. Ez azonban jelenleg nem történik meg, a téma fent említett majdnem totális stigmatizálása miatt. Hasonlóan nagy szívfájdalma Loebnak, hogy egy ennyire könnyen és hatékonyan tesztelhető – ugyanakkor potenciálisan rendkívül nagy horderejű – témával csak elenyésző számú tudós foglalkozik. Míg a sokkal elméletibb (és többnyire tesztelhetetlen) koncepciókon – mint a szuperszimmetria, az extra dimenziók, vagy a multiverzumok – kutatók tízezrei törik a fejüket.
A földönkívüli egyben Loeb személyes vallomása is arról, hogy miért hajlandó kiállni a földönkívüliek elmélete mellett. Így fontos és visszatérő téma a saját életének és motivációinak ismertetése, amely nagyszüleivel és szüleivel kezdődik, majd sorra kerül a gyermekkora egy izraeli mosávban (kibuchoz hasonló mezőgazdasági település, de itt a föld magántulajdonban van), az egzisztencialista filozófia felfedezése, katonaévei és tudományos előrelépései, majd későbbi megismerkedése a feleségével, illetve a legutóbbi időkből való családi kirándulások is.
Ez a vonal meglepő hangulatot ad az egyébként tudományos beállítottságú könyvnek, az olvasó kissé furcsán is érezheti magát. Ezekkel a személyes részletekkel igyekszik illusztrálni az őszinteségét és a szavahihetőségét, miszerint ő tényleg egy komoly és intelligens tudós, nem egy Erich von Däniken. Vagyis nem a szenzációhajhászás miatt áll ki a bizarrnak tűnő hipotézise mellett. Bár biztos lesznek olvasók, akiket mélyen megérintenek Loeb életének részleti, sokan valószínűleg inkább találják ezeket enyhén zavarbaejtőnek, feleslegesnek vagy irrelevánsnak. Ha nem is ez a legsikeresebb része a könyvnek, a szerző igényét erre a személyes megmutatkozásra mindenképpen meg lehet érteni.
Loeb arra is sok példát hoz, hogy a konzervatív nézetek hogyan hátráltatták a csillagászatot még az elmúlt száz évben is. A nyitás a földönkívüli élet kutatása felé valószínűleg nem lesz azonnali, de ő a maga részéről mindent megtesz, hogy a következő generációt (és mostani tudósokat is) minél inkább fogékonnyá tegye a témára, hogy felszámolja a területet övező megbélyegzést. Több reális, akár azonnal elkezdhető konkrét kutatási ötletet is említ, és lelkesen beszél a következő évtizedben elkészülő óriás – harminc méternél is nagyobb átmérőjű – távcsövekről és azok mérési képességeiről. Ha nem is feltétlenül az ‘Oumuamua volt a földönkívüli élet első jele, azért érdemes minél jobban felkészülnünk, hogy amikor valódi földönkívüli élet nyomaival találkozunk, legyen esélyünk felismerni. Az eszközeink részben már most is megvannak hozzá, a többi rajtunk múlik. A tét pedig nem kevesebb, mint az emberiség túlélése.
