Norman Stone: Magyarország | Pető Iván kritikája
Mi történik, amikor egy szerző nagyvonalúsága, hiányos ismeretei találkoznak a botrányos fordítással? Valószínűleg egy olyan könyv, amely rövid történelmi vázlatban próbálja összefoglalni Magyarország elmúlt bő másfél évszázadának históriáját. Norman Stone, a skót történész többéves magyarországi tartózkodás után hunyt el Budapesten, az angol nekrológok zöme úgy látta, hogy elfecsérelte a tehetségét.
A magyarok „Közép-Ázsiából érkeztek, a nyelvük nyelvtanilag a törökökkel rokon”. A székelyek, „a magyarokhoz hasonló nép”. A magyar lakosság nagy része, amikor az ország három részre szakadt, inkább rokonszenvezett a törökökkel, mint a Habsburgokkal, „mert féltek az utóbbiak módszereitől”. A nemesség nem fizetett adót, „ez alól mentesek voltak, de szükség esetén felkérésre sereget kellett kiállítaniuk. Erre ritkán volt szükség, és általában a falu rosszait küldték hadba, elavult fegyverekkel.” II. József egyenjogúsította a protestánsokat és a zsidókat, és végül 1790-re, a jobbágyokat is. „A vidéki protestánsok indították el a nyelvújítást, és 1825-ben eljött a döntő pillanat, amikor megalapították a Magyar Tudományos Akadémiát.” „Mindez túlzás volt, ahogy megesik a költőknél – ez a csoport rögtön a színészek után következik az ostoba politizálásban […]”. „A katolikus felső körök, amelyeket a jezsuiták képeztek, szintén olvasottak voltak, de a jobbágyaik nem.”
Mindezek a bölcsességek egy brit szerző Magyarországról szóló, angol nyelvűeknek szánt műve első negyven oldaláról származnak. A továbbiakban sem változik a színvonal, a könyv szinte minden oldalán meglepő és szórakoztató fordulatok tartják ébren az olvasó figyelmét. A 43. oldalon például kitűnik: „Az osztrákok helyzete szilárd volt, de tönkretették.” Kicsit arrébb: „Ekkor már kibontakozóban volt egy demokratikus kor és a dinasztiáknak némi fényt kellett kifejteniük.” Az 1849 utáni abszolutizmus idején: „A szegény parasztok ivásra adhatták magukat és eladósodhattak, elveszíthették földjüket elővigyázatosabb emberek javára […].”
Ugorjunk, csak találomra felcsapva a művet. „A háború utáni években nagy volt a haladás iránti lelkesedés. […] Aztán azonban a kommunisták alatt bekövetkezett a tanterv átpolitizálása, és komoly ellenállásba ütköztek.” „Ekkor azonban következett az ötéves terv, szovjet példára. Ez őrültség volt és nagy nehézségeket jelentett a nép számára.” „A mezőgazdaság helyzete borzalmasra fordult.” Ennek részeként „szovjet jelenség volt” az „ollóválság” – az ipari és mezőgazdasági árak különbsége. 1958 körül „a Politikai Bizottságban a dogmatikus kommunisták nem állták a versenyt, és a parancsolgatás nem volt olyan szigorú, mint korábban.”
1974-ben Andropov már tudta, hogy az amerikaiaknak olyan fegyvereik vannak, amelyekkel a Szovjetunió nem tud versenyezni. „Ez volt bizonyára a mögött a fura, kísérteties epizód mögött, amikor elrendelte, hogy az éj leple alatt egy magdeburgi parkoló alól ássák ki Hitler feltételezett maradványait.” „Pozsgaynak és Nyers Rezsőnek nem voltak illúziói, hogy mi működik rosszul, és 1987 szeptemberében ott voltak […] a Tiszához közeli kis helységben, Lakitelken.” 1989. szeptember közepére 23 ezer keletnémet távozott Magyarországon keresztül Ausztriába, amiről „a televízió mindent közvetített, és ez volt a lehető legnagyobb tanúbizonysága annak, hogy az NDK csak egy üres koholmány”. „Az 1998-as választáson […] az SZDSZ összeomlott, néhány elkötelezett tagja menedéket talált a Central European University-n (CEU), amelyet kb. ebben az időben hozott létre Budapesten Soros György. Ez hírneves intézmény lett, elkötelezett a »Nyílt Társadalom« mellett […]”, amely „népszerű a budapesti értelmiségiek körében, és általában a médiában, de nem a szavazók körében”.
Mire az olvasó eljut a 242 oldalas kötet utolsónak idézett állításáig, az olyan apró tévedéseken már nem is lepődik meg, mint hogy az SZDSZ ugyan valóban majdnem kiesett a parlamentből az 1998-as választáson, de még 2010-ig kellett várni a végső összeomlásáig. A CEU-t 1991-ben alapították, 2019-ben, amikor a könyv eredeti, angol változata megjelent, az egyetem már megkezdte a Bécsbe való átköltözését, mert 2017-től nyilvánvaló lett, hogy léte a kormány számára nemkívánatos. Mellékesen pedig sem 1998-ban, sem 2010-ben nem kapott menedékjogot senki az SZDSZ-ből az intézményben. Ehhez, vagy mondjuk a magyar nyelv török nyelvtanához képest, igazán csekélység, hogy Nyers Rezső nem vett részt a lakitelki találkozón, hogy most más tréfás állításokat már ne is soroljak a műből.
A könyv egzotikussága három forrásból táplálkozik. Egyrészt a szerző sok mindent rosszul ismer, illetve sokszor olyan nagyvonalúan fogalmaz, hogy ember legyen a talpán, aki pusztán ebből a munkából követni tudná a magyar históriát. (A skót történész 1848-tól tárgyalja – elképzelése szerint szisztematikusan – a történelmünket, de az előzményeket a ma leggyakrabban használt középiskolai történelemkönyv ennél sokkal igényesebben, pontosabban és áttekinthetőbben foglalja össze.)
Másrészt a furcsaságok oka a fordítás (Bánki Veronika munkája), amelynek következményeit a magyar olvasó nem tudja megkülönböztetni a szerző eredetileg is sajátos előadásmódjától. Mint a fentebbi idézettekből is kitetszik, a magyar verzió nem egyszerűen rossz, hanem botrányos.
Fennforog a gyanú, hogy több helyen nem korrigálták a Google fordítóprogram alkalmazásának eredményét.
Itt érdemes közbevetni: a könyv a szokott helyen feltünteti a fordító mellett az olvasószerkesztő nevét is, de a huszadik oldalon két lapalji lábjegyzetből kitetszik, hogy a szövegen dolgozott egy szaklektor és egy korrektor is. Az viszont csak az szerzői köszönetből tudható, hogy létezett egy néven nevezett szerkesztő is, aki „szerencsére türtőztette magát”, írja Stone, amikor az általánosításaival találkozott.
Mintha a könyv gondozói nekirugaszkodtak volna, hogy a vitatható állításokat „helyre tegyék”, az említett két jegyzet egyike a hun–magyar rokonság ügyét, a másik a türk rokonságot pontosítja, aztán három oldallal később még felbukkan egy szerző nélküli lábjegyzet is, amely a protestáns gályarabok történetét igyekszik korrigálni. De valószínű, hogy a reménytelen küzdelmet feladták, legközelebb ugyanis csak a 209. oldalon jelenik meg két újabb megjegyzés, amelyek azt említik, hogy az 1968-as csehszlovákiai magyar katonai beavatkozás szovjet akaratból történt, miként az is, hogy a románok távol maradtak az akciótól. Négy oldallal később még egy nekifutásban, egy szerző nélküli jegyzetben pontosítják Stone-t, miszerint Magyarországot nem zárták ki 1956 után az ENSZ-ből, így 1963-ban nem is vehették vissza.
A mű egzotikusságának harmadik forrása Stone személyes véleménye néhány ügyben.
Ennek jogosultsága természetesen nem vonható kétségbe, csak azért érdemel külön említést, mert nagy eséllyel ennek köszönhető, hogy megírhatta a könyvet és magyarul kiadták. Sőt közvetve talán az is, hogy oly kevés figyelmet kapott a szöveg minősége. Gondolom, kötelező gyakorlatnak tekinthették a megjelentetést. Jellemző, hogy a könyv eredeti címe Hungary: A Short History, vagyis mondjuk: Magyarország rövid története, de a szerkesztők indokoltnak látták tovább lazítani az elvárásokat, ezért még a vázlat szót is beapplikálták az alcímbe (Rövid történelmi vázlat).
Magából a könyvből is kitetszik, hogy Stone nagy tisztelője Orbán Viktornak. Egyetértően számol be arról például, hogy a miniszterelnök milyen elkötelezett volt 2015-ben, amikor – ahogy írja – „sok százezer menekült vagy migráns érkezett”. Nem ír a gyűlöletkampányról persze, inkább azt említi: „Magyarországot a muszlim oszmán-törökök egyszer már elfoglalták másfél évszázadra”. A szerzői előszóból sejthető, hogy ez az Orbán iránti tisztelet nem független attól, hogy a szerzői munkát a Fidesz intézménye, a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatta. Hogy mi az ok és mi az okozat, mármint a tisztelet következménye-e a támogatás, vagy a támogatás folyománya-e a tisztelet, csak feltételezhető.
Stone mindenesetre külön is kifejezi háláját Schmidt Máriának [korunk Andics Erzsébetének] a segítségéért, amelynek egyes elemeit sejteti egy megjegyzés, miszerint a patrónus asszony szerint a Tanácsköztársaság utáni antiszemitizmus és a numerus clausus idején „a politikai nemzet egy része úgy érezte, megszakadt a zsidókkal a szövetség, mert nem tartották be az íratlan szabályt, hogy ne avatkozzanak be közvetlenül a politikába”.
A könyv nem közöl életrajzot Norman Stone-ról, de érdemes tudni, hogy 78 éves korában, többéves magyarországi tartózkodás után Budapesten hunyt el, 2019-ben. Hazánkkal már az 1960-as évektől kapcsolatban állt, sok más nyelv mellett magyarul is megtanult. A Cambridge-i Egyetem rendszeres előadója, majd az Oxfordi Egyetem professzora volt, ahonnan az ankarai Bilkent Egyetemre távozott. Ígéretes történészként indult, de szokatlanul durván támadta a tőle eltérő nézeteket képviselő kollégáit, egyre fegyelmezetlenebb lett, elhanyagolta feladatait, sok időt töltött pókerezéssel, és komoly alkoholproblémái is közszájon forogtak. Elismerték, hogy szórakoztatóan ír, így sikeres újságíróként és kommentátorként is jegyezték.
Inspiráló tanárként lenyűgözte tanítványait, igaz, Oxfordban zaklatási vádak is érték. Erősen konzervatívnak tartották, és olyasmivel is felhívta magára a figyelmet, hogy nem fogadta el a törökországi örmények 1915-ös szisztematikus legyilkolásának népirtásjellegét, megvédte Augusto Pinochet chilei diktátort, és már jóval a Brexit előtt szorgalmazta Nagy-Britannia kilépését az EU-ból.
Ugyanakkor Recep Erdoğan felemelkedésekor választotta Törökország helyett Magyarországot, bár egyes vélemények szerint a váltásban alkoholproblémája játszott szerepet.
Azt állította, hogy Budapesten kontrollálta az ivást, ami napi három üveg vörösbort jelentett. Halálakor az angliai nekrológok jelentős része úgy látta, hogy tehetségét elfecsérelte, utolsó műveiben elcsépelt történelmi kliséket kevert előítéletes nézeteinek provokatív megfogalmazásával. A kiadók egy idő után tudták, hogy íráskészségében bízva keveset kutat, nem foglalkozik adatai ellenőrzésével. A Magyarország az utolsó könyve lett.
