Walter Isaacson: Einstein; Ruth Sheppard: Freud | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A huszadik századot szinte alapjaiban forgatta fel a pszichoanalízis és a relativitáselmélet mindenhova bekúszó teóriája. De vajon mennyit tudunk az elmélet mögött álló hús-vér, gyarló emberről? A családcentrikus Freudról és Einsteinről, akit 14 alkalommal jelölték hivatalosan Nobel-díjra, amíg egy kis trükkel végül meg nem kapta. A HVG könyvek fotókkal és kordokumentumokkal gazdagon illusztrált kötete csakhamar közeli ismerőssé avatja őket.
A relativitáselmélet atyjáról a legkevésbé jutna eszünkbe a macsóság. Persze nem olyan macsóság ez, amely vetekedne annak modern, 21. századi verziójával. Inkább egy 19. századi, válni készülő tudós keményszívűsége, akinek ráadásul már szeretője is van a saját unokahúga személyében. Az első világháború kitörésekor már annyira megromlott a prágai születésű Mileva Maric-csal a házasságuk, hogy Einstein kegyetlen ultimátumot adott. Mintha csak valamilyen képlet lenne, „lefektette, hogy a nőnek mit kell tennie ahhoz, hogy a felesége maradhasson”. Mosnia és főznie kell rá, kitakarítania a dolgozószobáját, miközben megtiltotta neki, hogy „az otthonukban ugyanott leüljön, vagy kérés nélkül szóljon hozzá, és ahhoz is ragaszkodott, hogy a felszólítására Mileva egyedül hagyja”.
Beismerem, kissé bulvárízű, hogy ezt emelem ki Walter Isaacson monográfiájából. Ám az alcím (Az ember a relativitáselmélet mögött) épp ezt ígéri. Érteni fogjuk az embert, ha legizgalmasabb teóriáját nem is. De utóbbival nem vagyunk egyedül: már akkoriban is számos vicc keringett arról, hogy milyen kevesen képesek felfogni a Newton törvényeit megdöntő, a világegyetemet átrajzoló relativitáselméletet. Ezért megmosolyogtató még a mai olvasónak is, amikor Einstein ottani látogatása alatt az amerikai szenátus elhatározta, hogy megvitatja az elméletet. (Újabb meggyőző érv, hogy a suszter maradjon a kaptafánál.)
Persze nem irigylem az akkori politikusokat, hiszen rövid idő alatt nagyon sokat változott a világ. Az irodalomban Proust és Joyce, a képzőművészetben Picasso, a zenében Sztravinszkij, a mentalitás tekintetében Freud és Wittgenstein vitt véghez kisebb-nagyobb forradalmat. A könyv nagyszerűen adja vissza nem csupán a kort, de kontextusba helyezi Einstein „világfelforgató” munkásságát is. És persze sokat tudunk meg az emberről: viharos magánéletről, a polgárjogi mozgalmakhoz, a cionizmushoz vagy épp a valláshoz fűződő viszonyáról, pacifista hozzáállásáról, amikor nem egy tudós állította a háború szolgálatába a tudományát. A kötet a gyerekkortól a haláláig kíséri végig, és kevésbé ismert forrásokat is felhasználva rajzolja meg ismert és alig ismert jellemvonásokból álló portréját.
A hírnév mai torz fogalma felől – mint ahogy erre a szerző is felhívja a figyelmet – megdöbbentő olvasni arról, hogy a fizikust Amerikában 15 ezres tömeg fogadta, és kábé úgy kezelték, ahogy ma a rocksztárokat vagy celebeket szokták. Pedig akkor még nem is kapta meg a Nobel-díjat. Ez utóbbi adta számomra egyébként a könyv legérdekesebb fejezetét. A mai olvasó számára ugyanis Einstein és a legrangosabb díj szinte teljesen összeforrt, fel sem merülnek kétségek a tekintetben, hogy megérdemelte. Nos, ez akkoriban messze nem volt ilyen egyértelmű. A hivatalos jelölések száma elérte a 14-et (!), „ami sokkal több volt, mint bármelyik vetélytársáé”.
Az okok igencsak szerteágazók. Egyrészt a már említett értetlenség, másrészt a relativitáselméletet sokkal inkább filozófiai elképzelésnek gondolták semmint tudományos felfedezésnek (pedig akkor már igazi szenzációként az 1919-es napfogyatkozás segítségével az asztrofizikus Eddington mérésekkel igazolta az elméletet). És belejátszott számos előítélet és személyes ellenszenv is (antiszemitizmus, irigység az amerikai fogadtatás miatt, és mert a tudományos élet legünnepeltebb sztárja volt), hogy valaki minden évben megelőzze. Olyanok is, akiket ma már (és akkor is) igencsak nehéz hozzámérni Einstein munkásságához. Az ügy lassan már a Svéd Akadémia számára is kínossá vált, amíg az elméleti fizikus, Wilhelm Oseen át nem vágta a gordiuszi csomót: ő győzte meg a bizottságot, hogy a fénykvantumokkal végzett munkájáért ítéljék oda a díjat a korszak egyik legnagyobb elméjének. (Jó kis beugrató kérdés lehetne ma egy kvízműsorban, hogy miért is kapta meg a Nobelt Einstein.)
A sorozat másik kötete a pszichoanalízis mögötti embert, a kor másik nagy „felforgatóját” mutatja be – hasonló olvasmányos részletességgel. Freud jóval fegyelmezettebb életet élt és családcentrikussága is egészen más fényben tünteti fel a „csélcsap” Einstein mellett. Bár itt is lehetne „bulvárízű” felvezetőt írni. Például 28 évesen majdnem világhírű lett azzal, hogy felfedezte a kokain érzéstelenítő hatását (szemműtéteknél ez óriási áttörést jelentett), ám ő egészen más célra (neuraszténiával és emésztési problémákkal küzdő betegeknek) írta fel és kínálgatta barátainak, családtagjainak. És ő maga is használta. A botrány 1886-ban ütött be, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy a szer nem akármilyen függőséget okoz. Freudot meg is támadták az egyik lapban, amiért elszabadította „az emberiség harmadik csapását”. De legérzékenyebben a barátja halála érintette, akinek ő írt fel nagy adag kokaint a morfiummal és heroinnal szembeni függőségére…
A legizgalmasabb rész azonban a pszichoanalízis kezdeteit mutatja be, amikor a páciensek még csak két kezelési módszer közül választhattak: elektroterápia vagy hipnózis. Josef Breuer volt az első, aki használta a „beszédkúrát”, és a kezelést „katarzisnak” nevezte. Ez keltette fel Freud érdeklődését és ezt finomította tovább a szabad asszociációkon alapuló módszer felé. A könyvben látható a történelem (talán) leghíresebb kanapéja is, valamint az is kiderül a modern neurológia révén, hogy miért számolnak be egészen másról fekve a betegek, mint ülve vagy állva.
Ruth Sheppard, aki már több múzeumnak is írt kiállítási anyagot Freud és munkássága kapcsán, levelek, fényképek és más értékes dokumentumok segítségével mutatja be a karrierjét féltő kutatót, a szerelmest és a tudóst, aki egész életét arra szentelte, hogy feltárja a lélek titkait. És ugyancsak közérthetően ismerteti a kontextust is: a politikai eseményeket, az antiszemitizmust, az iparosodást és az orvostudományt.
A két gazdagon illusztrált könyv kis keretesek segítségével mutatja be a mellékszereplőket, az elméletek keletkezését, fogadtatását és utóéletét, miközben regénybe illő módon tárja fel a főszereplő életét barátai, családtagjai és kollégái körében. Mintha mi magunk is bejáratosak lennénk hozzájuk.
