Barbara Demick: Edd meg a Buddhát | Falusi Dóra ajánlója
Sokunk fejében Tibet vagy vallási centrumként vagy vonzó turisztikai célpontként él. Pedig ma a kíváncsi tekintetek elől gondosan elzárt, megszállás alatt álló terület, amely kulturális és spirituális értékeiért küzd. Az amerikai oknyomozó újságíró számos interjú és személyes élményei alapján írta meg, hogy milyen az élet, és milyen a (tiltakozásra használt önkéntes) halál manapság egy tibeti városban.
Sokat tudunk a buddhizmusról, de annál kevesebbet Tibetről. Kína ujgurokkal szembeni erőszakos politikája kapcsán ugyan megemlítik mint megszállás alatt lévő területet, de jellemzően még mindig inkább egzotikus turistalátványosságként tekintünk rá, amolyan spirituális bölcsőre, amelyet – kínai elnyomás ide vagy oda – egyszer látni kell az életben. Nos, Barbara Demick könyve nem ringatja az olvasót efféle illúziókba. Ez a szívet tépő és kijózanító, ugyanakkor cseppet sem érzelgős „útileírás” olyan tényfeltáró munka eredménye. Célja, hogy ideológiai és politikai szűrők nélkül mutassa be a világ egyik legeldugottabb részét, amelynek vallása ugyanakkor az egész világra hatással volt és van ma is.
Demick a Los Angeles Times tudósítójaként 2007-ben költözött Pekingbe, hogy az olimpiai játékokról tudósítson. Végül hét évig maradt, mivel figyelme egyből a tudósok, jogvédők, no és persze az újságírók elől gondosan elzárt terület (értsd: a belépéshez szükséges vízum a gyakorlatban hozzáférhetetlen a felsoroltak számára), vagyis Tibet felé terelődött. Mint írja, „az újságírók különc szerzetek. Ha azt mondják nekik, hogy nem tehetik be a lábukat valahova, akkor minden esély megvan rá, hogy juszt is megpróbálkoznak vele.”
Az amerikai oknyomozó egyik korábbi könyvében szintén saját élményei alapján mutatta be Észak-Koreát, így nagyjából fel tudta mérni, hogy mi várhat rá Tibetben.
Most is a személyes élményeiből indult ki, és részletesen, ugyanakkor rendkívül olvasmányosan (Bartók Imre fordítása) írta le a tapasztalatait. „Mit jelent a 21. században tibetiként élni a modern Kína peremén?”, teszi fel a kérdést rögtön az elején. Amellett, hogy többször is járt a helyszínen, olyan személyeket keresett fel Indiában, akik Tibetből szöktek át, hogy az interjúalanyok és családjuk történetén keresztül minél valóságosabb képet rajzoljon erről az elzárt világról. A falat így is elég nagy: Tibet elmúlt száz évét ismerteti történelmi és vallási szempontból, majd személyes sorsokon keresztül teszi igazán érzékletessé a drámai változásokat.
Tibet neve ma hivatalosan Kína Tibeti Autonóm Régió, és ahogy Demick a témában kutatni kezdett, megragadták a figyelmét azok az öngyilkosok, akik a politikai ellenállás eszközeként végeznek magukkal. Ők az önégetők, akikről a nyugati sajtóban is láthattunk már elborzasztó képeket, és akik személye között Demick egyre több összefüggésre bukkant. Például arra, hogy az önégetők több mint harmada származik a Szecsuán tartományban található Ngaba városából, ahol egyébként a tizenötezres tibeti lakosság mellett ötvenezer (!) fős kínai biztonsági személyzet állomásozik. Megkereste a szemtanúkat, beszélgetett a családtagokkal, és végül, hogy kulturális háttértől függetlenül mindenki számára érthetővé tegye ezt a szélsőséges véleménynyilvánítási formát, történelmi és vallási kontextusban tárta fel az öngyilkosság okait, előzményeit és hatását. Ebből kiindulva született meg az Edd meg a Buddhát című könyve.
A műből kiderül, hogy a talányos cím nagyon is racionális indokot takar, valamint azt is megtudjuk, hogy a harmincas években, amikor a Vörös Hadsereg először szállta meg az országot, miért és milyen teológiai indokkal vették fel ellenük a harcot a szerzetesek.
Arról is beszél, hogy miként hangolta össze meglepő gördülékenységgel a két későbbi láma az egyenlőség marxista üzenetét a buddhista együttérzés fogalmával, valamint hogy miért hitték el Mao ce-tungnak, hogy sosem avatkozna be Tibet vallási életébe. (Végzetes hiba volt, bár már akkor sem tudtak volna semmit tenni a megszállók ellen.) Ennek hatására azonban 1951-ben a tibetiek gyakorlatilag önszántukból mondtak le az ország függetlenségéről a Kínával kötött ún. tizenhét pontos egyezményben.
Demick részletesen leírja, hogy miként kezdte el a Kommunista Párt lassan, de egyre határozottabban éreztetni a jelenlétét közöttük, a tibetiek nagyrésze pedig miért hitte el az ötvenes és hatvanas években, hogy a sorsuk jobbra fordul, ha a szerzetesek vagyonát felosztják közöttük. Képet kapunk a mindennapos éhezésről, akárcsak a kínai Népi Felszabadítási Hadsereg nemre és korra való tekintet nélkül elkövetett értelmetlen öldökléseiről, valamint a gyerekek számára is kötelezően végignézendő nyilvános büntetőeljárásokról és kínzásokról. Az Edd meg a Buddhát nem könnyű olvasmány, hiszen csupa olyan információt oszt meg velünk, amellyel jellemzően nem szívesen néz szembe a világ.
Napjainkban már nehéz elérni a nyugati közvélemény ingerküszöbét. Tudják és tudták ezt azok a különböző korú és nemű tibetiek is, akik végső elkeseredésükben a lehető legradikálisabb véleménynyilvánítási formát választották – és az életükkel fizettek érte. Az önégetők még az utolsó pillanatokban is ügyelnek a dalai láma erőszakmentességről szóló tanítására, vagyis arra, hogy önként választott halálnemükkel még véletlenül se ártsanak senkinek. Legalábbis fizikailag.
A szerzetesek mellett, akiket szinte semmilyen szálak nem kötnek a közösség tagjaihoz, ma már egyre több a világi önégető is: édesanyák, szüleit egyedül gondozó fiatalok, családfenntartó apukák. 2019 novemberéig egész pontosan 156 tibeti gyújtotta fel magát azzal a szándékkal, hogy a lángoló testéről készült fotók minél több embert megdöbbentsenek szerte a világon. És hirdessék: a kínai megszállás csak látszólag békés, valójában egy virtuális láger foglya minden tibeti. Az utolsó percekben kinyilvánított kérésük, hogy a dalai láma térjen vissza Tibetbe.
A szerző egyetlen kényes témát sem került meg. Személyesen látogatott el a tizennegyedik dalai láma indiai otthonába.
Tenzin Gyatso idén lesz nyolcvanhét éves, és senki sem tudja, mi lesz a halála után. A tradíció szerint az eltávozását követő pár év múlva egy buddhista szerzetesekből álló csoport indul el felkutatni az újjászületett lámát. Peking azonban már jelezte, hogy a jövőben a kínai kommunista pártvezetés fogja kiválasztani az utódját. A dalai láma válasza nem kevés derültséget okozott: „ez esetben először talán inkább Mao Ce-tung reinkarnációját kellene megtalálniuk”.
A szabadság (rangzen) igénye a tibetiek számára ma már jóval szerényebb, mint akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt volt. Ma már a dalai láma sem mint az emigráns kormány, hanem sokkal inkább Tibet spirituális vezetőjeként tekint magára. Céljuk a politikai vagy területi függetlenség helyett ma már a kulturális és nyelvi értékmegőrzés. Tibetben kénytelenek elfogadni az egypártrendszert a rendkívül alacsony életszínvonalat biztosító gazdasági stabilitásért cserébe. A dalai láma így nyilatkozott Demicknek az elnyomókról: „Egyáltalán nem tartom erősnek Kínát. Lehet, hogy ami a gazdaságukat és a hadseregüket illeti, erősek, de a morális elveikben roppant gyengék. Az egész társadalom tele van gyanakvással és bizalmatlansággal.”
Tibet politikai sorsa már eldőlt, szellemi örökségének fennmaradása viszont még nem. A kínai kormány mindent megtesz azért, hogy csökkentse ez utóbbi jelentőségét, ezért Demick könyve szemléletformáló lehet a nyugati olvasó számára.
Képet kaphatunk arról a világról, amelynek spirituális értékeit oly nagyra becsüli a Nyugat, miközben Tibet már rég nem lehet önmaga.
Az is világosan kiderül, hogy jelen pillanatban nagyobb eséllyel fog a tibeti kultúra fennmaradni Nyugaton, mint a saját területén. Épp ezért a könyv nem pusztán a buddhizmus, de az egyetemes kulturális értékek iránt érdeklődők számára is fontos olvasmány.
