Szekrényes Miklós: Meghalni olyan/Élni olyan | Deczki Sarolta kritikája
Focipályák, kórházak, lakótelepek, utcák, kocsmák, buszok – ezeken a helyszíneken, tereken játszódnak Szekrényes Miklós rövid kis történetei, tárcái. Nem túl bonyolultak, és sokszor nem is a történet a fontos, hanem a hangulat, az életérzés. Nem azért, mintha olyan különlegesek lennének, hanem éppen azért, mert olyan hétköznapiak, olyan semmilyenek és mindenmilyenek egyszerre. Egyszóval: ismerősek, otthonosak. Minden szirupos nosztalgia, ragacsos érzelgősség nélkül.
Az érzelgősség és a nosztalgia már azért is hiányzik Szekrényes Miklós szövegeiből, mert nem vidám történetek ezek. De nem is lehet azt mondani, hogy egyértelműen szomorúak lennének, egyszerűen inkább csak arról szólnak, ahogyan a dolgok vannak, ahogyan megtörténnek. És nem is akarnak sokat, csak a létezés pár apró szilánkját felmutatni, egy-egy apró jelenetet, történést, emléket. Nincsenek nagy összefüggések, ezek az apró kis darabkák vannak, a maguk könnyűségében és súlyával. Élettöredékek, emlékek, apró történetek, események – hol személyesek, hol általánosabbak. Ahogyan a dolgokat és a világot az elbeszélő szemléli, megéli; amit és ahogyan kiemel, felmutat. Ezek a dolgok közös világunk elemeit alkotják – hacsak nem gépen szállunk e táj fölé. Ha gyalog, villamoson, vonaton járunk, akkor óhatatlanul belebotlunk azokba a figurákba, helyekbe, és a helyekből áradó hangulatokba, melyeket ezek a kis írások zárnak magukba, mint kis időkapszulák.
Az elbeszélő többnyire egyes szám második személyben beszél valakihez, vélhetően önmegszólításról van szó. Hasonlóképpen az is feltételezhető, hogy a történetek legalább egy része önéletrajzi ihletésű, megtörtént eseményeket dolgoz fel, a fiatalkorba vagy még messzebb, a gyerekkorba visznek vissza. Ezekről azonban nem lehet anélkül beszélni, hogy ne ejtenénk szót az egész életet végigkísérő szenvedélyről: a fociról.
Szekrényes Miklós előző kötetének is Budifoci volt a címe, mely egyszerre utal a legnépszerűbb sportra, de egy olyan kontextusra is, amely kiemeli a futballt a csilli-villi lelátók világából, a budi ugyanis olyan helyeken van jelen, ahol nem milliókért szerződtetett férfiak rúgják a bőrt. Nem meglepetés, hogy ebben a kötetben sem a nagypályások fociznak a gombamód szaporodó, egy kisebb alföldi város éves költségvetését felemésztő stadionokban, hanem azokra az ősi helyekre visznek vissza a szövegek, ahonnan a magyar foci indult: falvak szélére, salakpályákra, iskolaudvarokra, a mindenkori grundra.
Ezzel egy régi és komoly irodalmi hagyományhoz csatlakozik a szerző, mely Mándy Ivántól és az ő Minarik Edéjétől indult. A „kell egy csapat” jelszava szívós késztetéssé, sőt, életprogrammá vált, és olyan írók életművében tér vissza, mint Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Darvasi László. A szövegben fel is idéződik a régi film: „Megvan az a jelenet, mikor a Régi idők focijában Garas Dezső azt mondja, most ide fog jönni, és megkérdezi, beállhat-e. Majd a kamerába néz, s azt mondja, nem, neeeeeeeeem.” Az élet másolja a művészetet, a Peca nevű hős pedig Garas Dezsőt, hiszen hiába matekzseni, a focihoz nem ért.
A focihoz hasonlóan erős motívum a zene és a csavargás. A Bomlás című tárcában a főhős Prágába és Berlinbe indul a barátaival, miközben Magyarországon meghal Kádár János. A kóborlás és a halál egyes állomásai egymásra másolódnak az elbeszélésben. Prágában söröznek, Berlinben meglátogatják a múzeumokat, majd ellátogatnak Nyugat-Berlinbe is. A párttitkárral együtt haldokló szovjetrendszer ott döbbenti rá társaival egyetemben, hogy ki is ő és honnan jött, hiszen pár slukk után még a cigarettát lejmoló hajléktalan is eldobja a tőle kapott cigarettát, „úgy éreztem, ez a kis közjáték pontosan kijelölte a helyemet a nyugat-berlini hierarchiában”.
A szabadság világában a keleti blokk lakói csórók, és nem tudják, hogyan kell lazán és nagyvonalúan viselkedni.
Erről szól egyébként Tóth Krisztina Kelet-európai triptichon című verse, ezt az élményt írja meg Kemény István is a Hángérien! Hálfprájz! című esszéjében – általános életérzés ez a szorongással kevert lelkendezés ma a Nyugatra látogató keletiek között. De kisebb utakról is olvashatunk: meg nem nevezett városokba, falvakba, kocsmák és temetők között, és közben tele van a szöveg zenei és irodalmi utalásokkal. A főhős Hrabalt olvas, Hajnóczyt, Esterházyt, Bereményit, irodalmi lapokat, Lou Reedet hallgat, Velvet Undergroundot és Chlast.
A fiatalkorra emlékező tárcák között található az 1984 című is, amelyet Gajdics Ottónak ajánl a szerző. A főhős Orwell híres regényeit olvassa, és utólag rakja össze, hogy „néhány száz méterre tőled pedig ott él az az ember, aki három év múlva a legjobb barátod lesz, először a te életed változtatja meg, aztán másokét is, de ezt még akkor sem sejti egyikőtök sem, mikor részeg testét a kollégium felé ráncigálod, miközben ő a hajnali lakótelep csendjébe Esterházy-idézeteket üvölt”. Az ajánlás nyilván nem véletlen, mint ahogyan a cím sem.
A helyszínek az ország keserves sorsú szegletében találhatók, és a tárcák mindenkori hőséről is kiderül, hogy nem veti fel őket a pénz. A bejelentés napja című például arról a jelenkori történelmünkben kiemelkedő szerepet játszó napról szól, amikor Magyarország miniszterelnöke kihirdette a koronavírus járvány miatti korlátozásokat, és ez a narrátor kényszerszabadságolását, majd állásvesztését jelentette.
Erős a tárcák szociográfiai töltete, viszont nem uralkodik el rajtuk.
A környezet azért ilyen, és nem más, mert a tárcák hőse éppen itt él, és nem máshol. És innen vagy elmennek az emberek, vagy pedig az öngyilkosság lassúbb módját, az alkoholizmust választják, mint az egykori gyerekkori barát. Igaz, sokkal fiatalabban már megpróbálta a gyorsabb utat is, de akkor leszakadt alatta az ág, amelyre felakasztotta magát. Egy másik írásban Anita Amerikáig megy, de visszajön Misiért, megpróbálja magával csábítani. A fiú azonban inkább marad, nem tud elmenni.
(FOTÓ: Hatsofuves.hu)
Gyomorba vág a Körforgó című írás, amelyben a fiatal férfi elvállalja, hogy kimegy környezettanulmányt készíteni egy idős házaspárhoz, amelynek tagjaira panasz érkezett. Senki más nem volt hajlandó erre, és erre nyomós okuk van, hiszen nincs jó híre a környéknek. A látvány azonban a vártnál is sokkolóbb, és a fiatalember feldúlva rohan vissza az irodába azzal, hogy azonnal küldjenek ki embereket a viskóba, és vigyék el onnan a két öreget. Majd „kiviharzol a slóziba, magadra reteszeled az ajtót, hangtalan zokogás ráz, hasonló ahhoz, ami egy pesti moziban kapott el a Solaris záró képsorait nézve. Isten, furakodott az elmédbe akkor ez a szó, Isten, gondolod most a hivatali budiban”.
Rendhagyó a kötet felosztása. Ritkán kísérleteznek az írók a hagyományostól eltérő tipográfiai vagy szerkesztési megoldásokkal, hiszen nincs túl nagy mozgástér, és ritkán sülnek el jól az efféle próbálkozások. A jelen kötet esetében azonban sikeresnek mondhatjuk a kísérletet, hiszen nem kíván az olvasótól nagy erőfeszítést, egyszerűen csak meg kell fordítani a könyvet, ha az egyik egység végére értünk. Két címlap van, az egyiken az áll, hogy Élni olyan a másikon pedig az, hogy Meghalni olyan. A két cím irányt ad az értelmezésnek is, hiszen az egyik egységben a halál, a másikban az élet témája dominánsabb. De ezek egységet alkotnak, ahogyan a kötet maga is, csak épp ide-oda kell forgatni. Ahogyan az élet és a halál forgatja ide-oda az embert.
SZEKRÉNYES MIKLÓS korábbi műve: Budifoci.
