Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája
A szenegáli író Goncourt-díjas regénye látszólag egy afrikai íróról szól, aki egy másik afrikai író után nyomoz. Diégane Latyr Faye egy legendás könyv nyomán elindulva próbálja kideríteni, mi történt a mű bezúzása után annak szerzőjével. A kerettörténet alapján ez akár lehetne egy öncélú és száraz posztmodern dokumentarista regény is, de messze nem az. Sokkal inkább az efféle kísérleteknek szánt szenvedélyes fricska.
Park, 461 oldal, 3999 Ft
Van hazánkban egy nagy múltú közéleti-irodalmi hetilap, amelynek címe büszkén hirdeti, hogy az élet és az irodalom összetartozik. Mohamed Mbougar Sarr karakterei azonban inkább a kettő közötti választással küzdenek. Hiszen milyen módon hat az élet az irodalomra, amely aztán visszahat az életre, ezzel egy soha véget nem érő körforgást hozva létre? Valóban megéri belépni ebbe a forgatagba, vagy óvatos távolságtartással érdemes kezelni?
Az emberek legtitkosabb emlékezete szereplőit, Diégane Latyr Faye-t és írótársait nem afrikai származásuk teszi izgalmassá, sokkal inkább az, hogy Párizsba költözve, majd ott egy szubkulturális csoportot alkotva pontosan ugyanúgy élik mindennapjaikat, mint bármelyik másik ország bármelyik másik szubkulturális csoportja. A fent említett kérdések – amelyek tulajdonképpen az elkülönülés vagy a beilleszkedés dilemmáját rejtik magukban – mindannyiukat foglalkoztatják, még akkor is, ha külön-külön más-más választ adnak rájuk. És ugyanígy foglalkoztatják Faye nyomozásának legfőbb célszemélyét, T. C. Elimane-t is, aki élete során egyetlen könyvet írt: Az embertelenség labirintusa 1938-ban jelent meg, amellyel egyszerre ért el hatalmas sikert, viszont olyan botrányt kavart, amelynek hatására a könyv nyomtatását leállították, és még a kiadója is csődöt jelentett. Mindezt ráadásul Elimane úgy csinálta végig, hogy közben egyetlen pillanatig sem jelent meg a nyilvánosság előtt. Élete tökéletes rejtély egy olyan fiatal szerző számára, mint Faye.
Ez adja az alaphelyzetét annak az elképesztően szenvedélyes ámokfutásnak, amelyben nagy szerepe lesz a véletlen találkozásoknak és szexuális élményeknek is, amelyek során Faye egyre többet tud meg Elimane életéről.
Az a posztmodern receptekre épülő, ironikus ötlet, hogy Mohamed Mbougar Sarr könyve egy olyan könyv utáni nyomozásról szól, amely könyv csupán a szerzői fikció szüleménye, önmagában még nem vinné el a hátán a regényt. Legfőképpen azért nem, mert épp Az embertelenség labirintusa körüli misztikum az, amely egyértelművé teszi, hogy fikciós regényt olvasunk: a mai kapitalista valóságban egy ilyen botránykönyvet már rég újra felfedezett volna magának valamelyik nagy kiadó, és vért, verejtéket nem kímélve járt volna utána a szerzői jogoknak, hogy újra kiadhassa. (Mindezt természetesen az élet és az irodalom körforgásának szent nevében.)
Ami mégis magával ragadóvá teszi a történetet, az azoknak a véletleneknek a sokasága, amelyek során Faye – vagy a vele kapcsolatba kerülők, így például elsődleges forrása, Maréme Siga D., egy hatvan év körüli szenegáli írónő – mindig akkor találkoznak Elimane regényére vagy személyére utaló nyomokkal, amikor már nem is számítanak rájuk. Az, hogy ezek a véletlen találkozások mire motiválják őket, már egyéni alkatuk függvénye, továbbá ez adja a regényanyag kevésbé elmélkedős, inkább ösztönszerűbb cselekvéseket leíró, szórakoztatóbb részét. Ennek a résznek két meghatározó eleme van. Az egyik a szexualitás, ezzel szoros összefüggésben pedig a beteljesületlen szerelmek. Egy háromfős együttlét lehetőségét magában rejtő este után például Faye így írja le a vitáját a hármas egy másik tagjával, Musimbwával: „azt mondta, hogy (…) kevesebbet kellene agyalnom, többet basznom, mire én azt mondtam, hogy jó, majd agyalok a dolgon, aztán hallgattunk egy darabig”.
A másik elem az irodalmi élet (és bizonyos fokig a közélet) már-már parodisztikus nyelvi túlzásokkal megírt kritikája, amely épp úgy formát kap az Elimane regénye kapcsán született bírálatokban, mint Faye értelmiségi barátainak leírásában. Vagy akár abban, ahogyan Faye, Elimane egyik magánlevelét megismerve hirtelen felindulásból így fogalmaz: „Ez egy kriptoszimbolista szar.” A legvakmerőbb pillanatok pedig ebből kifolyólag azok, amikor ez a két elem – a szexualitás és az irodalmi élet működése – összetalálkozik, és mindenfajta elfojtás nélkül kvázi leleplezővé válik: leleplezi a találkozását annak az emberi sebezhetőségnek és gyarlóságnak, amelyből aztán automatikusan irodalom születhet.
Mohamed Mbougar Sarr
Az említett kriptoszimbolista szar például Faye szerint talán paródia: „egy sarlatán kongói hittérítőé, aki élőben a Facebookon, bibliával a kezében szodomizálja a nőket, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemet”. Eme hangütés csúcspontja a regény 312. oldalán kezdődik, és majdnem egy teljes oldalon át tart. Ízelítőnek egyetlen kérdés: „Irodalomról van-e szó, esztétikai értékekről, vagy személyekről, bőrszínük árnyalatáról, hangjukról, életkorukról, hajukról, kutyájukról, a pinájuk szörpamacsáról, a lakásuk dizájnjáról, a zakójuk színéről?” Fontos felvetések – kellő indulattal. Ami viszont ennél is fontosabb, az a könyvnek az a bravúrja, hogy még ezek a kvázi privát őrjöngések is folyamatosan a rejtélyes T. C. Elimane-ra irányítják a figyelmet, akinek szerepe így szinte észrevétlenül cserél helyet Faye-éval.
A nyomozás rejtélyes tárgyából a születésétől a haláláig kikutatott, kerek történettel rendelkező főszereplővé válik, míg az őt végig kereső Faye ott marad a kutatása végén egy fricskával, önjelölt küldetése enyhe befejezetlenség érzetével.
Vagyis amíg az elkészült könyvtárgy, Az emberek legtitkosabb emlékezete – Faye bolyongásait felhasználva – a központi dilemmában végül az irodalom mellett teszi le a voksát, addig a történet kulcsfigurája, T. C. Elimane sokkal inkább az életet választja, annak minden kihívásával és szenvedélyével.
Az emberek legtitkosabb emlékezetének minden oldaláról egészen kivételes bátorság sugárzik (Bognár Róbert fordítása). Mohamed Mbougar Sarr regényének vakmerő szemtelenségét és a belőle áradó lankadatlan életösztönt csak dicsérni lehet. Ahogyan azt is, hogy ezen tulajdonságokat képes úgy az élet és irodalom együttes szolgálatába állítani, hogy még a járulékos, ámde súlyos veszteségeket illetően sem igen marad titkolnivalója.
