Életünk a falak árnyékában

Tim Marshall: Falak | Pető Iván kritikája

Századunkban legalább 65 országban épült összesen több ezer kilométernyi fal és kerítés. A világ ma politikai, társadalmi értelemben nem szép hely, mert szembenállások és megosztottságok szabdalják szét. A brit újságíró az ismert és kevésbé ismert, országokat és népeket elválasztó falakkal foglalkozik új könyvében, amelyek egyúttal szimbólumai is mindannak, ami az emberiség különböző csoportjait elválasztja egymástól. Nem csupán az „idegen” és „hazai” felosztás mentén, hanem akár az egyes államokon belül is.

Az 1959-ben született Timothy John Marshall brit újságíró, külügyekre és nemzetközi diplomáciára szakosodott, a Sky Newsnak és a BBC-nek is dolgozott, negyven országból tudósított, egyebek között a horvátországi, boszniai, macedón, koszovói, afganisztáni, iraki, libanoni, szíriai és izraeli konfliktusokról. A közelmúltba jelent meg magyarul A földrajz fogságában – Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról című munkája is, a mostani a második magyar nyelvű kötete.

A Falak nem több, de nem is kevesebb, mint egy rendkívül tájékozott, a liberális demokrácia mellett elkötelezett újságíró sokoldalú tudósítása a mai világ egyik meghatározó problémájáról. Mindez úgy értendő, hogy az átlagos tájékozottságú olvasó is kaphat érdemi új ismereteket a megosztottságokról és szembenállásokról, de nem érdemes meglepően új gondolatokra, analízisre számítani. Ugyanakkor azt is mondhatnánk: gyengébb idegzetűek, vagy akik nem szeretik az árnyaltabb képet, amely érthetővé teszi, hogy nincs kézenfekvő megoldás a világ bajaira, ne nagyon forgassák ezt a művet, mert nem mond semmi biztatót az olvasónak.

A konklúziókat megfogalmazó rész mottója a Prédikátor könyvéből vett idézet: „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.” A szerző is arra jut: „mindaddig falakat fogunk építeni, amíg el nem fogadjuk az emberiség egyetemes testvériségét, és el nem jön egy olyan világ, amelyben nem egymással versengünk az erőforrásokért”.

A világ azonban – mondja – túl bonyolult ahhoz, hogy létrejöjjön egy globális kormányzat, amelyben feloldódnak a nemzetállamok, ahol az emberiség javainak hasznosítása az emberiség közös joga lenne.

A mű utolsó mondata sem éppen vigasztaló: „bár napjainkban ismét terjedőben van a nacionalizmus és az identitáspolitika, a lehetőség továbbra is adott, hogy a történelem íve az egység irányába forduljon vissza”. Ebben az idézetben csak a vissza jelentése nem világos, hiszen a műből egyértelmű, a szerző nem a történelem nagy birodalmai által teremtett egység világrendjeit tekinti ideáljának.

Marshall mindezzel együtt is jelzi, a nem túl biztató helyzetre többféle reakció létezik. A liberális demokrácia híveit egyetemes, humanitárius szempontok is motiválják, azzal együtt is, hogy a politikusok figyelembe veszik a választási esélyeiket, például a tömeges bevándorlás izolációt, nacionalizmust, szélsőjobboldalt erősítő hatását. Nem csupán az Egyesült Államok eszménye az, amit jelmondata, E pluribus unum (A sokból egy) képvisel, hogy ugyanis a rasszt, a vallást, az etnikai hovatartozást felülírják a közös értékek. Igaz, minden éles megosztottság ellenére is ott sikerült még a legjobban egy nemzetté olvasztani a bevándorlókat.

A liberalizmust idejétmúltnak beállító, vállaltan illiberális, vagy erre hajlamos politikusok viszont a nemzetállami bezárkózást, a lokálist képviselik. A látszólagos stabilitást, ahol a megszokott felülírja a humanitárius szempontokat. Így természetesen Orbán Viktor is szereplője a műnek, mint aki a hatalmon lévő európai politikusok közül a legnyíltabban vállalja a bevándorlásellenességet. Az Európai Unió keleti felének jobboldali politikusai – írja Marshall – a kultúra felől közelítik meg a bevándorlásról szóló politikai vitát, és elborzadva említik Nyugat-Európa multietnikumú, multikulturális világát. Ezzel szemben a nyugati politikusok döntő többsége a humanitárius normákat korlátozó gazdasági szempontokat tartja szem előtt.

Marshall kitér arra is, hogy létezik olyan radikális álláspont, amely minden határ azonnali eltörlését képviseli. Amikor ez ellen érvel, nemcsak a lakosság idegenek miatt aggodalmára, a nacionalizmusra, szélsőjobboldali nyomulásra gyakorolt hatás veszélyeit említi. Arról is szól, hogy ez nem csupán az egykori gyarmatosító országokat érintené hátrányosan, mint azt e nézet képviselői szeretik hangoztatni, de az olyan felemelkedő, szintén a tömeges bevándorlás célpontjaiként megjelenő országokét is, mint India vagy néhány afrikai állam.

Beszél továbbá a „kibocsátó” országokra gyakorolt hatásról is. Arról, hogy leginkább azok távoznának, akiknek konvertálható tudásuk van, akik anyagilag megengedhetik maguknak és akik jelenleg a kockázatos utat csak kényszerhelyzetben vállalnák. Ugyanakkor, ha nem értünk egyet a határok eltörlését képviselőkkel – mondja Marshall –, ez azt jelenti, hogy a dolgok jelen állása szerint szükségesnek látjuk a határokat. De ha így vélekedünk, akkor sem mellékes, mit képviselünk, hogy milyen határokat képzelünk el, hányan és milyen feltételekkel jöhetnek a menekültek. (A határok és választóvonalak szükségessége mellett érvelt nemrég Frank Füredi, a budapesti születésű brit szerző is. A könyvről itt olvashatnak.)

A könyvben szó esik természetesen arról is, hogy több pénzt kellene juttatni a szegény országoknak, ahonnan a jobb élet reményében menekülnek el az emberek. Nem ebből a könyvből, de tudható, hogy az ilyesmi csak nagyon szerény hatékonysággal működik. Az, hogy a migránsoknak a hazájukban kell jobb életet biztosítani, leginkább csak jól hangzó szlogen, valójában igen korlátozott hatékonyságú alternatíva.

A szembenállás bevándorlásügyben, mint jól ismert, nem európai sajátosság, hiszen például Trump és követői, valamint a velük szemben állók közötti nézetkülönbség az Egyesült Államokban hasonló az európai megosztottsághoz. Itt érdemes megjegyezni, hogy a könyv angolul 2018-ban, tehát az utolsó elnökválasztás előtt jelent meg. Ez a tény a szerző szempontjait azonban kevésbé érinti, mint az, hogy a világjárvány hatásait sem ismerhette.

„Ha mutatnak nekem egy tizenöt méter magas falat, én mutatok hozzá egy tizenöt és fél méteres létrát”, idézi Marshall az egyik korábbi amerikai belbiztonsági minisztert.

Ez nem azt jelenti, hogy a falakat teljesen értelmetlennek gondolná. A kép ennél sokkal árnyaltabb. Idézi a sok nyelvben használt, nálunk kevéssé ismert közmondást is: „Jó kerítés, jó szomszédság.” Nem vitatja, érzékenységünket sértik a falak (tegyük hozzá: már akiét), sokak számára azt demonstrálják, hogy a problémát nem sikerült megoldani.

Mások számára viszont éppen a megoldás látszatát teremtik meg, hiszen átmenetileg vagy részlegesen enyhítik a feszültségeket. Ebben az összefüggésben más helyszínek mellett Magyarország újra meg újra szóba kerül, mondván, a kerítés nyilván csökkentette a beáramlást, de a tömeges migráció ezzel nem ért véget, az okai továbbra is fennállnak. Mindaddig ugyanis, amíg a szegénység és az erőszak fennmarad, az emberek a gazdagabb és stabilabb országok felé menekülnek.

Az országokat, népeket, embercsoportokat elválasztó falak számos, egymástól eltérő konkrét okból épülhetnek. Marshall nyolc helyszínt mutat be. Kínát, ahol a külső betörések elleni védelmet szolgáló nagy fal a múltat idézi, a jelen viszont az internetcenzúrát jelentő tűzfal, amely a Kommunista Párt kizárólagos hatalmát kívánja biztosítani, elfojtva minden demokráciát igénylő, az egységes birodalmat veszélyeztető, nem han etnikumú szerveződést. A kínai tűzfalhoz funkciójában leginkább az egykori berlini fal, illetve a vasfüggöny volt hasonlatos, amelyek nem a vélt vagy valódi külső behatolási szándéktól védték a kerítés mögött élőket, hanem éppen fordítva, őket zárták be.

Az Európával foglalkozó rész döntően nem a múltat, hanem a jelent vizsgálja, a migráció által felvetett problémákkal. Az Egyesült Államokról szóló szakasz a sok tekintetben az európai kerítésekhez hasonló funkciójú mexikói határkerítés ügyét tárgyalja. De itt is, mint Európánál, a falak mellett legalább ugyanolyan nagy teret kap a formális kerítések nélküli belső választóvonalak, illetve a megosztottság jelzése. A további helyszínek egyike az izraeli fal, amely nyilvánvalóan nem a migráció, hanem a támadások távoltartásának egyik eszköze, de a fal két oldalának igazságai ezzel együtt, sőt ettől még kevésbé látszanak összehangolhatónak.

Külön téma a Közel-Kelet. Itt is bőségesen esik szó további, az olykor izraeli/palesztin ellentéthez hasonló élességű szembenállásokról, így a síita–szunnita és más arab, illetve muszlim ellentétekről, ennek államok közti és államokon belüli vetületéről. A magyar olvasó számára kevéssé ismert a Bangladesből Indiába irányuló migráció, illetve az ezzel szembeni lépések, egyáltalán, az indiai szubkontinens problémái, amelyek Marshall számára nem fedhetik el a magát Indiát megosztó brutális társadalmi törésvonalakat.

Az afrikai választóvonalak mások, mint a többi tárgyalt helyszínen bemutatott falak. Itt egyrészt állandó feszültségforrás az államokon belüli törzsi tagoltság, amit tovább erősít, hogy az egykori gyarmatosítók által kijelölt, nemzetállaminak nevezhető határok egészen máshol húzódnak, mint a figyelembe nem vett nyelvi, törzsi választóvonalak. Ettől független, de jelentős probléma a társadalmak éles tagoltsága, amit világosan jeleznek a felsőbb osztályok nagyvárosi lakóhelye köré felhúzott falak. Az Egyesült Királyság a kerítések bemutatásának a nyolcadik helyszíne. Az észak-ír katolikus/protestáns szembenállás, a Brexitről döntő népszavazás és annak területileg is elég éles választóvonalai, a társadalmat szociális alapon még mindig hierarchikusan tagoló hagyományok (egyebek közt a magán- és elitiskolákból kikerülők által betöltött posztok) jelzik, hogy itt mit jelent a megosztottság.

A falak, a kerítések elsődleges funkciójukon túl sok mindent elmondanak az érintett társadalmakról, a megosztottságokról, a világ bizonytalanságairól, a változások miatti szorongásokról. Tim Marshall könyve erről a világról ad sokoldalú látleletet.

TIM MARSHALL korábbi nűve: A földrajz fogságában