Elhurcoltak

Márkus Beáta: „Csak egy csepp német vér” | Daniss Győző kritikája

Több is, meg kevesebb is van a szerző új kötetében, mint amennyit az „A német származású civilek Szovjetunióba deportálása Magyarországról 1944–1945” alcím ígér. Több, mert nemcsak német származású emberek megpróbáltatásairól, pusztulásáról szól, és kevesebb, mert a kutató nem vizsgálta (nem is ismerhette meg) a tárgyalt történeti események teljes – főként szovjet – forrásanyagát. Valamennyi (és nemcsak német) „civil” sorsát.

Amikor az ember feltalálta a háború, rögvest utána feltalálta a hadifogságot, majd ez utóbbihoz hamarosan más rabságformákat is kialakított. Ez a „felállás” azóta is létezik, és természetszerűleg létezett a második világháború időszakában. A győztesek – nemigen ütközhetünk meg rajta – a vesztesek minél nagyobb hányadát akarták, próbálták vitathatatlanul a hatalmuk alá vonni. Azért, hogy az elfogottak, a magukat megadók kezébe ne kerülhessen ismét ellenük fordítható fegyver, hogy a velük szemben álló bűnös vagy bűnösnek tartott személyeket „megszenvedtessék”, valamint hogy a saját emberveszteségeik miatti munkaerőhiányt legalább átmenetileg csökkentsék.

Mindez a mi históriánkban sem történt másként. A győztes – esetünkben a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg – az említett célok eléréséért nemcsak a fronton fogságba kerültek katonákat igyekezett minél jobban kihasználni-felhasználni, hanem a fegyverdörgés elhalkultával másokat is. A pár nappal 1944 karácsonya előtt kiadott, az addigra elfoglalt és nyilván a hamarosan elfoglalandó országrészekre is vonatkozó 0060. számú parancs alapján a települések katonai parancsnoka elrendelte, hogy a hadra kelt sereg közvetlenül mögöttes területén végzendő közmunkára a németek köréből mozgósítsanak minden munkaképes 17–45 éves férfit, és a kisgyermekeseket meg a terheseket leszámítva minden 18–30 éves munkaképes nőt. Nekik megadott helyen és időpontban kellett jelentkezniük meleg felsőruhával, két pár hordható állapotú cipővel, három rend fehérneművel, ágyneművel, takaróval, evőedénnyel és tizenöt napra való élelemmel.

Az ő tízezreik 1944–1945-ben kezdődő kálváriájának járt utána Márkus Beáta. Kezébe vett háromszáznál is több e tárggyal foglalkozó magyar és német szakkönyvet, szakcikket, megvallatott majdnem két tucat német és hazai, világi és egyházi levéltárat, végiglapozta újságok, statisztikai kiadványok sokaságát, és nem kerülték el a figyelmét különféle online-források sem. Ezek ismeretében kívánta kideríteni, hogy miképpen valósult meg a győztesek nem egészen pontos és nem is egészen igaz követelése – hiszen nemcsak 15 napig szakították el őket az addigi életüktől, és nemcsak „közvetlenül mögöttes területeken” kellett robotolniuk.

A szerző munkáját a forrásszűkén kívül az is nehezítette, hogy az intézkedésekre feljogosított orosz erők és kijelölt vagy önkéntes magyar segítőik nem értelmezték egységesen a vonatkozó szovjet alaprendelkezést – igaz, azt voltaképpen nem is nagyon lehetett úgy értelmezni. Abból ugyanis még az sem derült ki kristálytisztán, hogy kik azok, akiket a szovjet fél – a szövetségesek elvi jóváhagyásával – „német munkaerőként” akaratuk ellenére is dolgoztathat.

Érintettek lehettek a német ajkúak, a német származásúak, a német nevet viselők, és olykor azokat is németnek vélte az intézkedő szovjet tiszt, akiknek a személyneve „r”-rel végződött.

Ez is magyarázhatta, hogy miért nem volt egységes a parancsvégrehajtás. És nem volt amiatt sem, mert míg a keleti megyéket decemberben már 6-8-10 hete uralta a Vörös Hadsereg, tehát volt valamelyes helyismerete, a nyugatabbra lévő területeken ez az akár csak felületes tájékozottság is hiányzott. Ráadásul a Márkus vizsgálta régiókban – ezek nem terjedtek ki a Dunántúl nyugati felére – más és más volt a népességben a „németnek ítéltek” aránya, lélekszáma.

A háborúba lépésünk évében lebonyolított népszámlálás szerint például az északkelet-magyarországi régió járásainak többségében csupán tized- vagy századszázaléknyian mondták magukat német származásúnak vagy/és német anyanyelvűnek. Míg a Dunántúl délkeleti szegletében, az úgynevezett Sváb-Törökországban ez az arány néhány járásban az 50 százalékot is elérte. Meglepő módon ez a különbség (ami, persze, valamennyit változhatott a háborús évek alatt) nem mutatkozott meg az elhurcoltak létszámában, arányaiban. Északkelet-Magyarországról – amint ezt a szerző a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1941-es felméréséből nagyon alapos táblázatsorokkal adatolta – 4308 személyt, míg a sokszorta „németesebb” Sváb-Törökországból arányaiban sokkal kevesebb, bár a létszámot tekintve több – összesen 10 187 – férfit és nőt hurcoltak el, akár több esztendős „málenkij robotra”.

A másik három régió, ha nem is ennyire durván, de hasonló aránytalanságokat mutatott. Márkus szerint – és kutatótársai hasonló adatokkal számoltak-számolnak – a Békés–Csanád régióból 2827, a Bács–Kiskun régióból 2814, Budapestről és környékéről 5396 „igazi” és „kinevezett” németnek kellett vonatra szállnia, hogy főként dél-oroszországi szénbányákban, kohóüzemekben dolgozva várhassák és próbálják megélni fogságuk végét.

A kötetben dicséretesen sok szó esik arról, hogy e történésekben milyen szerepük volt a magyarországi harcok alatt legalább részben fennmaradt vagy utána sebtében létrejött-létrehozott magyar közigazgatási egységeknek, hatóságoknak.

A települések szovjet katonai parancsnokai utasították a helyi magyar hivatalnokokat, hogy állítsák össze az ott lakó németek listáját.

Néhol nagyon durván: például a meglehetősen sok német honfitársunk lakta Elek katonai parancsnoka szerint akiben „csak egy csepp német vér is van”, az mindenképpen németnek tekintendő. A kijelölt magyar hivatalnokok többnyire betű szerint teljesítették a parancsot, de – mint a szerző sorolja – voltak kivételek. Jó néhányan megkísérelték elfedni egy-egy megbecsülésre érdemes településbelijük német mivoltát. Mások meg – személyes bosszúból vagy politikai gyűlöletből – színmagyar polgártársaikat „németesítették”, hogy listára vehessék őket.

A segítségnek más formái is voltak. Pártemberek, papok, tekintélyes polgárok sok helyütt megkísérelték, hogy a katonai parancsnokkal kihúzatnak valakit a már véglegesnek tekintett listáról. Néha sikerült, nem egyszer azonban olyan áron, hogy a megmentett helyett a szovjet erők valaki mást vittek el – akár egy utcai járókelőt. Akadtak, akik felsőbb katonai hatóságnál eljárva a már vonaton lévők némelyikét kísérelték meg visszahozni. Az Ideiglenes Kormány igyekezete sem hozott sok eredményt. Pedig a politikusok a kevés információ birtokában lévő helyi hivatalnoknál jobban ismerték az elhurcoltak helyzetét, és több adattal érvelhettek.

Az elhurcolásokról szólva – mint olvashatjuk a kötetben – maga az egyik legtekintélyesebb kommunista vezető, Révai József panaszolta Rákosi Mátyásnak: „…hozzánk közel álló elemek is (…) arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal. Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak… Most próbáljuk korrigálni, amit lehet. A kormány 10 tanácsadó megbízottat küldött az oroszokkal való megállapodás értelmében a helyszínre, akikkel együtt fogják megállapítani, kit kell németnek tekinteni, kit nem.”

Amit a kormány és a helyi hatóságok maguk is megtehettek, azt sok településen megtették. Például az elhurcoltak hozzátartozóinak – noha családtagjuk nem volt hadifogoly – megítéltek a csak a hadifoglyok családjának odaítélhető juttatásokat.

A kötet nem ad részletes képet az elhurcoltak „kinti” sorsáról. A szerző azonban hangsúlyozza, hogy őket nem a Gulag várta, hanem „dolgoztató” táborok. A nehéz munka és az ottani nyomorúságos életkörülmények így is ötödük vagy akár bő harmaduk halálát okozták. A végül hazaérkezőket a hatalom korántsem tárt karokkal várta. És ők akkor nemigen beszéltek. Ugyanúgy némaságra ítéltettek, mint ahogy máig néma nem egy levéltár. Ma pedig már kevesen élnek közülük. A történet teljes feltárása alighanem lehetetlen.

Márkus Beáta fontos munkát végzett. Jó munkát. Ha lesz lehetősége, kedve, folytatnia kellene az ebbéli kutatásait.