David Graeber: Bullshit munkák | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ha azt érzi, hogy fizetett alkalmazottként értelmetlen és szükségtelen dolgokat tesz, ráadásul mindezt ki sem szabad mutatnia, akkor nagy valószínűséggel a bullshit munkák egyikét végzi. Az amerikai antroplógus professzor könyve vitára ingerlő, csípős kritika a bürokrácia, és az önmagát istenítő kapitalizmus ellen, amely a hasznos munkát végzőket megveti, a felesleges munkahelyeket pedig évről évre növeli.
A Cadizi Vízügyi Hatóság valamelyik irodájának alkalmazottja egy nap megelégelte, hogy főnökeitől nem kap értelmes munkát, így hazament. Majd hat éven át inkább otthon olvasgatta Spinozát. A fizetését persze ugyanúgy felvette. Mindez 2010-ben derült ki, amikor a közszolgát a hivatalában eltöltött hosszú évek után ki akarták tüntetni. Csak hát nem találták sehol…
Ha már kinevették magukat, elárulom, hogy ez a véres valóság. És a vége sem egészen vicces: a renitens Joaquin Garciát a bíróság végül harmincezer dollár büntetés kifizetésére kötelezte, mivel hat évig nem dolgozott, a fizetését viszont felvette. A végkifejlet ellenére kicsit mégiscsak irigyeljük a cadizi hivatalnokot, hogy meg merte lépni. Nem törődött bele az értelmetlen (bullshit) munkájába, ami miatt már a depresszió gyötörte, hanem – a terapeutája egyetértésével – próbált valami hasznosat kezdeni az életével. Lehet, hogy sokan a filozófusok olvasgatását (sőt magát a filozófiát) is teljesen értelmetlennek gondolják, de ezen az oldalon talán senkit sem kell meggyőzni arról, hogy sokkal, de sokkal hasznosabb, mint aktákat tologatni.
A tragikus gyorsasággal elhunyt (tavaly szeptemberben egy velencei nyaraláson érte utol a végzet) szerző, David Graeber műve igazi botránykönyv. Botránnyal is kezdődött. Egy frissen elindult radikális magazin, a Strike! kért tőle egy provokatív cikket, amit sehol másutt nem mernek közzétenni. Ő pedig megírta A bullshit munkák természetrajza című esszéjét. (Nem csodálom, hogy a fordító, Boross Ottilia úgy döntött, hogy nem ülteti át magyarra a kifejezést. Az értelmetlen munka túl sovány és hűvös, nincs benne a „shit” koszossága és erős minősítése. Ugyanakkor a bullshit munkát a szerző élesen elkülöníti az „ótvar” munkáktól, tehát a „szar meló” sem fedné pontosan a valóságot.)
Nos, az esszé felrobbantotta az internetet. A magazin oldalának egymilliónál is több kattintást hozott (már amikor nem fagyott le a túlterhelés miatt), számos lap leközölte Koreától Svájcon át Ausztráliáig, rengeteg reakciót és még több vitát gerjesztett. Sőt: 2015-ben valaki vagy valakik egy hétfői napon a londoni metrókocsikban kicserélték a több száz hirdetést az esszéből kimásolt alaptételekre. Ilyen idézetek voltak a gerillaposztereken: „Milyen alapon beszélünk a munka méltóságáról, ha a lelkünk mélyén úgy érezzük, hogy az égvilágon semmi szükség nincs arra, amit csinálunk?” Vagy: „Mintha valaki csak azért hozna létre újabb és újabb értelmetlen munkaköröket, hogy dolgoztasson minket.”
A felfokozott érdeklődés logikus következménye volt, hogy Graeber alaposabb kutatómunkával, számos visszajelzés birtokában, amelyeket az érintett, bullshit munkákat végzőktől kapott, könyvben, vagyis hosszabban is kifejti kritikáját. Mert a könyv bizony kíméletlen kritika a bürokrácia, a kapitalizmus, a szabadpiac elszánt hívei, az uralkodó politikai osztály vaksága ellen. Ha még mindig a vasfüggöny mögött élnénk, vélhetően kötelező olvasmány lenne az iskolában, hogy lám, lám a rothadó kapitalizmus. Persze előtte még ki kellene húzni belőle a volt kommunista országokat érő kritikákat is.
Például azt, hogy a teljes körű politikai foglalkoztatás ára volt, hogy három ember kellett egy kenyér eladásához, és az útburkoló munkások jelentős része mindig hűsölt valahol. Viszont azt a közkeletű tételt is cáfolja, hogy bezzeg ez a kapitalizmusban biztosan nem fordulhatna elő. Meg azt is, hogy csak a közszférára lenne jellemző a jól fizetett, de teljesen felesleges állások halmozása.
De hogy mi is pontosan a bullshit munka? Ő maga egy teljes fejezetet szán a definícióra és egy másikat a típusok számbavételére.
Azt viszont már most elárulom, hogy a szexmunkások, a bérgyilkosok, a feudális uralkodók és a fodrászok nem ebbe a körbe tartoznak. Annál inkább a vállalati jogászok, a lobbisták, a HR-tanácsadók, telemarketingesek, a kommunikációs koordinátorok, pénzügyi stratégák. Azok, akik munkaidejükben leginkább a Facebook-profiljukat frissítgetik vagy játszanak, mert más értelmes dolguk nem akad. Olyan állások, amelyek ha eltűnnének, a világ akkor is zökkenőmentesen működne tovább. Próbáljuk meg ugyanezt az orvosok, szemétszállítók, tanárok, autószerelők nélkül.
A számos konkrét példával (esettel) illusztrált, olykor igen humoros, irodalmi vonatkozásokban is bővelkedő (Dosztojevszkijtől a Galaxis útikalauz stopposoknak című klasszikusig – lásd még fodrászok) munka csupa provokáció. Majdnem minden mondata vitára hív, sértettséget szül, ám igazsága mégis nehezen tagadható. Ahogy ő fogalmaz a könyvéről: „civilizációnk szívének közepére célzó nyílnak szánom”. Ha elolvassuk, egészen más szemmel nézzük a bankszektort (ősi gyanúnk igazolódik majd be), és még számos más iparágat is, ahol az észszerűsítés, a karcsúsítás leginkább a valódi munkát végzők körében történik, a menedzserek és az osztályvezetők szintjén azonban jellemzően megáll.
Leszámol a munkaalapú társadalom hamis mítoszaival, azzal, hogy a munkát szentként kezeljük, és azokat, akik nem dolgoznak eleget (pláne a munkanélkülieket) rossz embereknek bélyegezzük, akik „nem érdemlik meg a szeretetet, törődést vagy gondoskodást a közösség részéről”. Ráadásul a politikusok is „megvető utálkozással” reagálnak arra, ha valaki nem akar belesétálni az értelmetlen, kontraproduktív, egyenesen káros munka kelepcéjébe. „Mindennek következtében a gyűlölködés, az utálkozás és a gyanakvás vált a társadalmak összetartó erejévé.”
Mit tehetnénk? Először is: olvassuk el ezt a könyvet. De csak Spinoza után.