Első ráncaink története

Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Alig telt el egy év, és a kamaszmonológok után a felnőttekről szóló történeteket vehetjük kézbe a népszerű norvég írónőtől és képzőművész társától. Vajon tényleg olyan felnőttek vagyunk, mint amennyire szeretjük magunkat mutatni, teszi fel a kérdést 33 történet kapcsán. És mesél ráncokról, fitneszhisztériáról, válásról és új szerelemről, illetve az élet múlhatatlan szeretetéről.

A népszerű norvég színésznő nevét akkor jegyeztük meg nagyon, amikor A szívem egy bezárt bódé címmel kamaszmonológokat tett közzé. Nem tudtunk betelni azzal a vagány frissességgel, szókimondó közvetlenséggel, ahogy megszólította a kamaszkorukat már rég elfelejtő felnőtteket és azokat, akik épp nyakig járnak a dackorszakban. Linn Skåber számos kamasszal beszélgetett el, és könyve az ő szavaikat, érzelmeiket és problémáikat tükrözte vissza felszabadító sokszínűséggel.

A sikert semmi sem jelzi jobban, mint azt, hogy idén már a folytatást vehetjük kézbe (sőt: Norvégiában már megjelent az öregkori monológokat összegyűjtő kötet is). Ehhez a korszakhoz – a közép- és változókor – már nem volt szüksége különösebb előtanulmányokra, hiszen ő is az ötvenes éveinek elejét tapossa.

A Ma négykézláb akarok járni tehát az általa is jól ismert helyzeteket és problémákat járja körül. Meg persze olyanokat is, amelyek a kortársait gyötrik. Ahogy ő fogalmazott: olyan ez a könyv, mintha megkaparintotta volna Norvégia legélesebb távcsövét, és bekukkantott volna vele a bulikba és hálószobákba, a nyári napokba és téli estékbe, a felnőttek szívébe és lelkébe.

Leginkább az érdekelte, hogy ezek az életük derekán járó emberek „tényleg annyira felnőttek-e, mint amilyennek mutatják magukat, és felnőttek-e egyáltalán”, vagy inkább pontosabb lenne őket „felnövő embereknek” hívni. Megkapargatta hát a gyerekszemmel oly tökéletesnek látott felnőttség felszínét, majd harminchárom monológban elénk tárta a végeredményt. Az pedig egyenesen kizárt, hogy a történetek jó harmadában ne ismerjünk magunkra (a másik kétharmadában meg a társunkra, szomszédainkra, barátainkra).

A kötet egyik nagy erénye, hogy bejárja szinte a teljes érzelmi skálát, és nagyon sokféle hangszínnel dolgozik: hol gunyoros, hol lírai, hol lehengerlően őszinte, hol meg teli szájjal nevet. Megható, amikor arról olvasunk, hogy egy anya bizony addig marad anya, amíg a fia utolsó napjai le nem peregnek (még holtában is szemmel tartja és aggódik érte), de az is megható, amikor az anyaságra fél életében várakozó nő próbálja megérteni, hogy miért nem lehetett gyermeke (Miért nem jöttél?). Keserédes, amikor a válásról beszél, vagy arról, milyen az a pillanat, amikor legelőször szól hozzánk, majd veszi át az irányítást a Fiatalságtól a körültekintő és zsémbes Öregség. Amikor a hisztérikus fitneszedzésekről beszél „életbetegként”, vagy a minden felnőttet láthatatlanul agyonnyomó titkokról. Vagy hogy milyen szörnyű kipakolni a lakásból a halott apánk holmiját, miközben még reflexből őt hívnánk, hogy segítsen gyorsan hazajutni.

És közben pazar dumákat szór szét: „A válásunk óta annyira gyűlölöm a férjemet, hogy már szinte újra beleszerettem”; vagy: „Amikor elmaradt a menzeszem, olyan volt, mint végignézni, ahogy a legjobb barátom elköltözik”. Persze nem minden történet zseniális, vannak gyöngécskébbek, nem annyira kiugróak, ám a kamaszmonológokat is jellemző hangütés végig megmarad. Amit talán úgy írhatnék le, hogy: derűs empátia. Valamilyen szelíd és fesztelen vizsgálódás romló testünk, a fiatalságot áhító agyunk és megannyi rigolyánk felett. No és az élet múlhatatlan szeretete, amely a legszomorúbb történeteteket is beragyogja. Néha még azt is képes viccesen elmesélni, ami az elevenünkbe vág és feltúrja az életünket (A világ legromantikusabb filmje).

A színészi mesterség pedig abban érződik leginkább, hogy ezek nagyon is mondható, élettel teli szövegek, távol a papírízű mondatoktól (Patat Bence érdeme, hogy mindez magyarul is jól hangzik). Mintha valaki tényleg csak véletlenül jegyezte volna le egy buszmegállóban, vagy a szomszédja hozta volna át talált történetként. Skåber csak véletlenül lett író azzal, hogy belepillantott a távcsőbe és gyorsan lefirkantotta, amit látott. Semmi modorosság, semmi fellengzősség. Magunk között vagyunk, miért tennénk az eszünket?

Ahogy az első kötet esetében, úgy kell most is kiemelni a többszörösen díjazott Lisa Aisato csodálatos illusztrációit. Talán azért is képes egyenrangú félként „kiszínezni” a történeteket, mert maga is ír. Vagy épp ellenkezőleg, mert képes a szavak mögé pillantani, s pár vonással, poénnal, ragyogó ötlettel életre kelteni a lényeget. A Ma négykézláb akarok járni még akkor is különleges élményt nyújt, ha csak simán átlapozzuk.

Minden nagy irodalom a kis dolgoknál kezdődik. A ráncok leírásánál, az illatok rögzítésénél, a fájdalom szétáradásánál a testben. Ebben a könyvben sok ilyen kis dolog ragyog fel és áll össze. Úgy keringenek majd körülöttünk, ahogy a mögöttünk elmaradó évek: a lehulló levelek lassú méltóságával. Egy szó mint száz: elképzelni sem tudok ennél jobb karácsonyi ajándékot magunknak.

LINN SKABER legutóbbi műve: A szívem egy bezárt bódé.