Szaniszló Judit: Leli élete | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Szaniszló Judit első regénye igazi irodalmi kalandírozás, a történet mintha csak egy múltba vesző hírfolyam posztjaiból bontakozna ki. Kattintásról kattintásra haladunk, belakjuk a réseket és elmerülünk a főhős felvillanyozó öniróniájában.
Vannak olvasók, akik azt szeretik, ha a regény az első oldaltól kézen fogja és átvezeti őket a maga világán. Nincs megállás, nincs döccenő. Az út viszonylag sima, bár azért akadnak meglepetések. És néha a lélegzet is elakad. Más olvasók nem szeretik, ha pátyolgatja őket a regény, szeretnek bolyongani, a maguk feje után menni, és akár eltévedni is, ha kell. Egyedül lenni, de nem magányosan a szövegben. És csak akkor segítsenek, ha tényleg szeretnék. De inkább ne. Még akkor se.
Szaniszló Judit első regénye, a Leli élete talán épp ilyen olvasónak való. Aki imádja kitölteni a réseket, vagy ki se tölteni, elleni bennük, figyelni és elkalandozni, felvenni és elejteni a fonalat, vagy inkább fonal nélkül végigmenni, mert pont erre a szabadságra vágynak. Nem nagyregényre, nem ívre, hanem szabadságra. Maguktól, szövegtől is.
Valamikor pár évtizede, még a posztmodern hajnalán azért hagyták abba a nagy történetek építgetését, mert egyrészt úgy vélték, hogy elfogytak a nagy narratívák, az eposzi ívek, másrészt a töredezettségben, a széthulló forgácsok ide-oda rakosgatásában vélték megtalálni azt az izgalmat, amit korábban az eleje-közepe-vége történetek adtak. A szöveg maga lett a történet. Kukorelly Endre, Németh Gábor prózája is valahonnan innen táplálkozik, és ide sorolhatnánk Szaniszló Juditot is, ám azóta történt valami: a világ is széthullott. Pontosabban posztokra töredezett szét egy hosszú, igen hosszú hírfolyamban. Vagy másként: annyi a világ, amennyi egy poszt nyúlfarknyiságába belefér. Egyperces világok megállás nélkül kattintgató gyerekeknek.
Szaniszló prózája is ilyen értelemben internetirodalom, és ebben semmi lekezelő nincsen: a posztok nyelvén és dramaturgiájával mesél, így építkezik, csupán a mélység más. Az ő tömbjei egyszerre rendelkeznek a versek sűrűségével és aprólékos pontosságával, csak nem olyan zártak, így tudnak csatlakozni hozzájuk a többiek. Más idősíkokból, más helyszínekről, más emberekről. Mintha egy nagy doboznyi fényképet pakolnánk szét a nappali szőnyegén. Csak épp a figyelem, a rögzítés intenzitása más: „Mindent pontosra írni. Életet, halált, rokont, szenvet, szeretetet, megfeleléskényszert, irigységet, nagyvonalat, politikát, magunkat másokkal és vice verza.”
A végeredmény persze nem kétséges: „Lehetetlen. Próbálná, de nem tudja, és mégis folyamatosan törekszik rá.” Úgy is mondhatnánk, hogy a Leli élete a folyamatos törekvés regénye. Arra, hogy a szilánkokból családregény legyen, a sok-sok nekirugaszkodásból ív, a nyelvi leleményekből hiteles elbeszélés.
Miközben végig élvezhető marad ez a látszólagos szétszórtság, az ide-oda kapkodás, mert Szaniszló igen erős ebben a versforma prózában, ebben a szigorú, kattogó lírában.
Nem csoda, hiszen a bemutatkozó kötetében (Beenged) is novellák váltakoztak versekkel, posztnyi rövidprózák klasszikusabb formákkal, ám a műfaji kavalkádból is kiragyogott az egyedi hang, a kesernyés humor, a maximura tekert önirónia. Mindezek az első regényben is megmaradtak (néha mintha egy-egy szabadvers is feltűnne az oldalakon), talán csak az arányokon finomított kicsit. Lehet, hogy ez sokaknak ijesztően hat, de akit behúz, az végig vele marad. (A borító bizonytalan, örvénylő skicce egyébként telitalálat, csak azt a lányregényes színt tudnánk egy kicsit feledni…)
(FOTÓ: Horváth Judit)
A Leli életét is a személyesség, az örökös napló- vagy blogforma teszi izgalmassá. Mert érezni, hogy főhősén keresztül magáról mesél, csak épp kell egy kis distancia, egy kis eltolás, hogy legyen humor és legyen dráma, ne csak vihogás és panasz. A család pedig ezer és ezer drámai pillanatot tartogat: Béres mama és a kilenc davajkatona, a csecsemők cseresznye nagyságú gyomra, a felnőtté váló hároméves és a gyermekké váló apa (mert óvatlanul elsírja magát a lánya előtt) látogatása a temetőben – hosszan sorolhatnánk. („Soha nem beszélnek aztán erről. Leli is, az apja is tudja, hogy ebben a temetői abszurdiában Leli felnőtt lett kicsit, Gyuri meg harminchat elfojtott és őszintétlen év után végre megengedhette gyereknek érezni magát.”) A számos vibráló és különcnek – vagy épp csak boldogtalannak – tűnő szereplő pedig oldalról oldalra ismerősebbé válik.
Az első kötetével a Petri György- és Békés Pál-díjat is beseprő Szaniszló minden tekintetben beváltja a Beenged ígéretét. Amit abban tudott, az itt már olajozottan működik, amit abban nem tudott, azt itt már könnyedén megoldja. Visszafogottabb lett, de a kísérletezés megmaradt, egyéni hangja pedig mélyült, tisztult. Aki pedig szereti az irodalmi bolyongásokat, felfedezőutakat, és imád eltévedni, hogy aztán mégis hazataláljon, annak igazi csemege lesz a Leli élete.
SZANISZLÓ JUDIT korábbi műve: Beenged.
