Radek Maly: Kihalt állatok atlasza | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egyszerre gyönyörű album és szomorú példatár a Kihalt állatok atlasza. Olvasása ugyanakkor biztatást adhat arra, hogy a kellő odafigyeléssel csökkentsük vagy visszafordítsuk a fajok eltűnését, a biológiai sokszínűség megőrzése ugyanis a túlélésünk kulcsa. A galapagosi óriásteknős, a keleti prérityúk vagy a nemrég végleg eltűnt kínai folyamidelfin – az első cet – ugyanakkor már csak az emlékezetünkben él tovább.
A mai eset megbújt a lapok többi hírei között: világszerte védett fajt lőttek le a Hortobágyi Nemzeti Parkban. A vörös nyakú lúdból mindössze 18-19 ezer pár maradt a bolygón, ezért a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján már a sérülékeny fajok közé tartozik, és ez a mai helyzetben nem jelent életbiztosítást. A kérdéses példány halálát az okozta, hogy enyhítettek a vadászati korlátozásokon, vagyis a lúd egy ember hobbijának esett áldozatul.
Azért idéztem fel itt mindezt, mert talán így kicsit másként vesszük majd kézbe a Kihalt állatok atlaszát, amely pompás illusztrációi miatt szemet gyönyörködtető, ám igen elszomorító könyv is egyben. Aki még figyelt az iskolapadban, az tudja, hogy a fajok kihalása része az evolúciónak, mint ahogy a fajok születése is, hiszen alkalmazkodni kell a folyton változó környezethez. Még az a fogalom is ismerős lehet a gimnazista évekből, hogy tömeges kihalás. Ebből már öt volt a Föld története során, a legutóbbi – cirka 65 millió évvel ezelőtt – során a dinoszauruszok tűntek el a bolygóról. A legnagyobb tömeges kihalás – mintegy 250 millió éve – az akkor élt fajok 95 százalékát érintette. Az örök optimisták talán itt már meg is könnyebbülhetnének, hiszen élet most is van, számos állat él velünk, tehát van visszatérés még az ilyen riasztó eseményekből is. Ez igaz, de vajon mit mondanának erre a dinók?
Sokak szerint a hatodik tömeges kihalás küszöbére értünk. Látszólag nincs nagy baj, hiszen (ahogy ez a könyvből is kiderül) az utóbbi időkben kevés faj tűnt el végleg. Csakhogy nem a mérték jelent gondot, hanem a sebesség.
Míg korábban akár évezredek vagy millió év is kellett ahhoz, hogy egy ilyen esemény bekövetkezzen, addig a mostani tempó összehasonlíthatatlanul rövidebb időt jósol, és nem biztos, hogy – a bolygó és az ember szempontjából – létfontosságú fajok tartanak ki legtovább. Közhelyes példa: képzeljük el mi történne velünk a méhek nélkül…
A biodiverzitás (biológiai sokszínűség) a túlélésünk egyik kulcsfogalma. Nagy kedvenc természetfilmesünk és -tudósunk, David Attenborough már nem egyszer beszélt erről (Egy élet a bolygónkon című könyvéről mi is írtunk), többször is hangsúlyozva, hogy a fajok csökkenése katasztrófához vezet, ennek megállításán vagy részleges visszafordításán múlik a jövőnk. Ezért az olvasó már meg sem lepődik, hogy Radek Maly így fogalmaz az atlasz előszavában (A holtak emlékére): „A fajok kihalása nem egyszerűen csak egy a komoly problémák közül, amelyeket meg kell oldanunk – merem állítani, hogy ez a legfontosabb”.
A fajok kihalásának ugyan számos oka van és lehet, de az emberi civilizáció egyre nagyobb szerepet játszik ebben.
Ezért a mindennapi felelősségünk óriási, amikor csökkentjük az állatok életterét, felszámoljuk a szaporodásukhoz elengedhetetlen helyeket és esztelenül vadásszuk vagy halásszuk őket. Miközben egy-egy faj kihalása legtöbbször nem visszafordítható, s egy-egy állattal évmilliók alatt felgyűlt evolúciós tapasztalat (sikerek és kudarcok, stratégiák és döntések sűrített története) vész el, igazi kincs a bolygó szempontjából. A könyv ezen esetek példatára, és abból is előhozza a harcos állatvédőt, aki eddig csak fél szemmel követte a híradók baljós tudósításait.
A mamut (köszönhetően a Jégkoszak című rajzfilmsorozatnak) az egyik legnépszerűbb kihalt állat a dinók után. Eltűnésük okairól mindmáig vitatkoznak a tudósok. Felmerült a globális klímaváltozás (legyengültek, mert a mély hóban nem találtak táplálékot, így az könnyű prédává váltak az ember számára), a tömeges lemészárlás, illetve egy 2017-ben keletkezett feltevés már genetikai mutációról is beszél. Akármi is történt, sokatmondó a tény, hogy az utolsó mamutok akkor tűntek el a Wrangel-szigetről, amikor az ember megérkezett oda.
Nagyon szőrös szívűnek kell lennie annak, aki a könyv olvasása közben nem ejt egyetlen könnycseppet sem a galapagosi óriásteknős (1850-ben látták utoljára), a különleges erszényesfarkas vagy a hawaii gyapjasmadarak eltűnése miatt, amelyek már csak így – rajzon vagy fényképen – mesélnek egykori létezésükről. Sokat elmond a mai állapotokról a kínai folyamidelfin 2007-es kihalása. Kína iparosodás és a túlhalászat mellett a zajos hajók feltűnése is betett nekik: megzavarta a tájékozódásukat, sokukat pedig a hajócsavarok zúzták össze.
De az sem segített, hogy 1950-ben egy gyárat húztak fel a folyó partján, ahol táskákat készítettek az állat bőréből…
Amikor észbe kaptunk (1990-ben), a valamikor a Jangce istennőjének becézett állatból már csak kétszáz példány maradt. A fogságban való tenyésztés kísérletei kudarcot vallottak, majd amikor a kétezres évek elején a csúcstechnológiával felszerelt expedíció megpróbálta a megmaradt példányokat átszállítani a Tien-o-csou tóba, már egyetlen folyamidelfint sem találtak a folyóban. A pajcsi sorsa végleg megpecsételődött. Ez lett az első cet, amely kihalt a modern történelem során, de az esztelen halászást elnézve könnyen lehet, hogy nem az utolsó.
A tudomány is csak néhanapján nyújthat mentőövet, hiszen a 2000-ben kihalt pireneusi kőszáli kecskét is megpróbálták megmenteni azzal, hogy szövetmintát vettek az utolsó nőstényből, ám a klónozás nem járt sikerrel: a kis kecske mindössze hét percet élt a veleszületett tüdő-rendellenesség miatt. Ám a hírek szerint a tudósok kedvét nem szegte a dolog, rájöttek a hiba okára, s már készülnek a második fordulóra, amely visszahozhatja a halálból ezt a fenséges állatot.
Okozhat némi meglepetést és zavart, hogy nem a folyami delfinnel, hanem a neandervölgyi emberrel ér véget a könyv, amely vagy aki Kr. e. 22 ezer évvel tűnt el a bolygó felszínéről. Bár sok szempontból nem illik a sorba, érthető a szerző igyekezete: nem kívánta egy rossz kicsengésű példával lezárni a sort. Ahogy az őstulok is tovább él a mai szarvasmarha bőrében, úgy a neandervölgyi is „túlélte” a modern emberrel való, számukra sorsdöntőnek bizonyuló találkozást. A hasonlóságok és a kereszteződések miatt (amikor a szép neandervölgyi lányt elcsábította a markos modern fiú) a neandervölgyiek génjei beépültek az állományunkba (erről itt olvashat bővebben). Csaknem minden mai emberben megtalálható kihalt ősünk génjeinek két százaléka…
