Andrés Barba: Fényes köztársaság | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Létezik még gyermeki ártatlanság? Felnőttként bejuthatunk még a fényes köztársaságba, amely talán a mi világunk utolsó menedéke? A spanyol író megrendítő regényében a felnőttek és gyermekek kapcsolatát boncolgatja egy szörnyű tragédia kapcsán a távolinak tűnő szubtrópusi városban. Ám igazából nagyon is közel.
Ritka erős mondattal indít a regény: „Amikor arról a harminckét gyerekről kérdeznek, aki San Cristóbalban vesztette életét, a válaszom mindig beszélgetőtársam korától függ.” Már ebből is látszik, hogy a madridi író, Andrés Barba semmiképp sem akarta egy drámai csattanónak alárendelni a szöveget, messze nem a tragédia kihegyezése, az olcsó hatás elérése volt a célja, hiszen hamarabb találkozunk a történet előre vetülő, sötét árnyékával, mint magával a történettel. Másrészt finoman jelzi az elmondhatóság korlátait, a minden emberi történetet belengő bizonytalanságot – ami kifejezetten az új évezred legerősebb érzete.
Az is jó döntés, hogy 1995-be helyezi a cselekményt, vagyis abba az időbe, amikor még úgy-ahogy hinni lehetett abban, hogy az igazság kijelölt fórumai – az újságok, a rendőrség, a bíróság, a szemtanúk – elvégzik a dolgukat. Hogy szívós munkával a felszín alá tudnak ásni. Hiszen alig tíz évre rá minden gyökeresen megváltozott. Ahogy írja: „Az az egyszerű mondat, hogy »ez az igazság«, többet változott az elmúlt két évtizedben, mint az elmúlt két évszázadban”. Egy olyan kor érkezett, amelyben egy okostelefon és a közösségi oldalak „képesek egy kilencvenéves öregasszonyt riporterré változtatni”. 2010-ben már nem lehetne így elmesélni a cristóbali utcagyerekek tragédiáját, mutat rá, hiszen könnyen lehet, hogy nem hinnénk a narrátorának, vagy kétségbe vonnánk a legalapvetőbb tényeket is.
Olyasvalami változott meg, írja, ami még az idő múlásánál is sokkal titokzatosabb: az igaz történetekbe vetett hit.
A hangsúly persze nem az igazságon, nem az emlékezés problémáján és nem az időn van, bár Barba az események lehetséges értelmezésének keresésével mindig érinti ezt a kérdéskört, és igazi modern íróként fikciós tényszövegeket (cikkeket, esszéket, naplókat) is belesző a szövegbe. Narrátora a Szociális Ügyek Osztályának vezetője, a különös történések egyik kulcsfigurája, aki húsz év távlatából próbál ösvényt vágni a pletykák, feltételezések és a valódi tények dzsungelében. Ezzel szemben szintén okos írói fogásként ott áll az elbizonytalanítás: a narrátor névtelensége, a helyszín bizonytalansága a gyakori földrajzi nevek emlegetése ellenére is – talán egy dél-amerikai országra hasonlító fiktív államban járunk. A tét ugyanakkor nem kevés: vajon megőrizhető a gyermeki ártatlanság illúziója?
A gyerekekről alkotott képzeteink – főként amíg nem kezdünk nevelni egyet – többnyire A kis herceg és A Legyek Ura, vagyis valamiféle varázslatos giccs és a kegyetlen kijózanodás között mozognak. A Fényes köztársaság olyan, mintha a kiábrándult William Golding mesélne a felnőtt világ érzéketlenségéről, amely nemhogy az elefántot nem veszi észre az óriáskígyóban, de már a kérdésfelvetést sem érti. Sőt: félelmet keltő, és fenyegetést jelent számára minden olyan gyermeki megnyilvánulás, amit képtelen a normái közé szuszakolni.
Mintha a gyermeki lét nem épp attól lenne visszahozhatatlan, hogy semmit sem tud a felnőttek normáiról…
Az épp virágzásnak indult szubtrópusi kisváros, San Cristóbal utcáin egy napon megjelennek a gyerekek. Már arra is számos magyarázatot sorol a hivatalnokból vált elbeszélő, hogy honnan bukkantak fel, ám ettől a titokzatosság továbbra is megmarad (ez egyébként a történet egészére áll, minél több a lehetséges észérv, és nelmélet, tény, háttérinfó áll a rendelkezésünkre, annál megfoghatatlanabb és rejtélyes az egész – egy újabb jó író fogás). A harminckét „utcagyerek” beszéde érthetetlen (saját, kidolgozott nyelvet használnak), egyenesen a dzsungelből jönnek és oda is vonulnak vissza, ám eleinte ártalmatlannak tűnnek. Ez az illúzió csakhamar szertefoszlik, előbb egy-két embert támadnak meg, pénzt és élelmiszert lopnak, majd mindez a Dakota szupermarket elleni incidensben csúcsosodik ki, amelynek három sebesültje és két halottja lesz. Ekkor kezdődik el a hajtóvadászat a gyerekek ellen. Ám a dolgokat csak még inkább összezavarja, amikor a városi, jól szituált családok sarjai közül is kezdenek eltünedezni. Vélhetően azért, hogy csatlakozzanak a többiekhez…
Barba szándéka kettős: egyrészt igyekszik minél szárazabban tálalni az eseményeket (a megrázó történések amúgy is magukért beszélnek), ugyanakkor az igyekezet ellenére a történet számos pontján felkínálja, hogy mindezt allegorikusan olvassuk: a gyermeki küzd a felnőttesedő, az ösztönös lényünk a civilizáció korlátai és lehetőségei közé szorított énünkkel, a mese a varázstalanított valósággal. Nem kétség, hogy vesztésre állunk: a fényes köztársaság pillanatnyi menedékhely, és a tragédia nem kikerülhető. Mindezt csak aláhúzza az elbeszélő vallomása, aki két évtized távlatából próbálja tisztázni a szerepét és – nem felmentve magát – a felelősségét. Mindent megpróbál, hogy megértse a történteket, hátha a racionalitás fénye visszacsempészhet valamit a címbéli hely ragyogásából.
A szinte már görcsös megértés iránti vágy teszi, hogy gyakran fogalmaz meg szentenciákat, kinyilatkoztatásokat, csupa olyasmit, ami jól idézhető az emlékkönyvekben.
„Csak arról beszélhetünk pontosan, amit már nem érzünk, arról, aminek már megteremtettük a határait.” És alig emésztettük meg a magvas gondolatot, máris jön a következő: „Minden harc közül a legmegindítóbb és a leghasztalanabb az, amit a meglévő érzelmeink elbeszéléséért vívunk.” Ezek helyenként igencsak találóak és tetszetősek, bizsergetik az ember agyát, ugyanakkor mégis elnehezítik a szöveget. Ráadásul az olvasónak az az érzete támad, mintha helyette is le akarnák vonni a konklúziókat, helyette is gondolkodnak.
Persze könnyű mindezt az elbeszélő habitusára fogni, aki jól érezhetően ez efféle mondatokba, lepárolt tanulságokba menekítette a fájdalmát, ám ezen mondatok mélyéről többnyire az író tekint vissza ránk, ahogy szorgosan körmöl az asztalánál. Szerencsére a történet van annyira erős, és annyi érzelmet kavar fel, hogy képes háttérbe szorítani az okoskodást. A szöveg míves és gördülékeny, a fordításra (Kutasy Mercédesz munkája) nem lehet panaszunk, csak itt-ott támad zavar. Például amikor a helyi lap főszerkesztője azt mondja, hogy „az újságíró már dolgozik a krónikán”, egy gyűlésről írt cikken. Ilyen sajtóműfaj nincs, a kifejezés ráadásul mulatságosan avítt, sokkal jobb lett volna a tudósítás vagy a beszámoló.
A Fényes köztársaság megrendítő könyv, hiszen a gyermekkorról és a gyermekiről vallott, sokszor naiv elképzeléseinket támadja, problematizálja. Talán nem olyan hatásosan, mint Golding klasszikusa, de épp elég erővel. A dzsungel tengerében fekvő város bizonyos értelemben épp oly sziget, mint A Legyek Ura helyszíne, csakhogy ez nem lakatlan: a felnőtt bennszülöttek képtelenek megbirkózni a messziről (vagy épp pár utcával odébbról) érkező „hajótöröttekkel”. Golding regénye a felnőtt világhoz kísértetiesen hasonlító gyermeki univerzumról beszélt, amely mögött ott húzódott a hidegháború megannyi hisztériája. Barba műve viszont a saját érthetetlenségük miatt infantilizálódó felnőttekről, akik lépésről lépésre veszítik el magukban a könyörületességre és helyes cselekvésre hajló gyermeki részüket. Így már nem marad más dolguk, mint töprengeni a romokon.
