Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Talán kicsit habókosnak gondolnánk azt, aki azt fejtegetné, hogy nagyon nem mindegy, képes-e önálló gondolatokra egy zombi, vagy van-e együttérzés a vámpírban. A tizenkét pompás esszét felvonultató kötet viszont hamar meggyőz arról, hogy a szörnyelméleti vizsgálódás mint tudomány, igenis méltó a figyelmünkre. Mert bizony a szörnyek néha sokkal többet elárulnak az alkotójukról, mint gondolnánk.
Időről időre megpróbálom meggyőzni a családomat, hogy a horror, sci-fi és fantasy filmek szörnyei többek puszta rémisztgetésnél. Ugyanúgy a közös kultúra (legyen az pop-, tömeg- vagy magas) kreatív teremtményei, mint a Biblia ördögei vagy a görög mítoszok furcsa lényei, és mind rólunk, saját félelmeinkről, szorongásainkról, tehetetlenségünkről beszélnek igen plasztikusan. Hiszen az első vámpírt, az első ember kreálta szörnyet (Frankenstein) is a közös ijedtség hívta elő: 1815-ben, a „nyár nélküli évben” az egy esztendővel korábban kitört indonéz Tambora vulkán okozott rendkívüli időjárást szinte az egész bolygón. A kellemetlen hideg, a folyton zuhogó eső miatt három vagyonos, jó irodalmi érzékkel rendelkező fiatal, Byron, Mary Shelley és Polidori úgy döntött, hogy a rosszkedvüket és a bezártság szorongató érzetét rémtörténetek kitalálásával oldják fel. (Arról, hogy a szélsőséges időjárás hogyan szólt még bele a kultúrtörténetbe és a történelembe, itt olvashat bővebben.)
Eltelt röpke kétszáz év, és az akkori kreatúrák világunk mindennapos szereplőivé váltak. (A vámpírnak kellett ehhez egy kis pluszlöket Bram Stoker személyében, aki a Drakula atyjaként csapott elképesztő felhajtást a vérszívónak. Az új magyar fordításról, és a magyar verzió hányattatásairól itt olvashat.) Olyannyira, hogy a szörnyek elemzése önálló tudományággá fejlődött, a „szörnyelméleti vizsgálódásoknak” már hazai műhelyei is vannak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az ELTE berkein belül is. Az ott dolgozó kutatók esszéiből, tanulmányaiból állított össze Limpár Ildikó (aki az Előszó mellett két szöveget is jegyez) egy igen hasznos és olvasmányos kötetet.
A Rémesen népszerű márcsak azért is szippantja be hamar az erre fogékony olvasót, mert az eddig jobbára guilty pleaserként (azaz bűnös élvezetként vagy szenvedélyként) kezelt filmekről, könyvekről derül ki az értő elemzések révén, hogy mégsem volt értelmetlen rájuk áldozni az értékes időt. Sőt: az alapos vizsgálódás után nem egyszer érdemes újra megnézni/elolvasni a tárgyalt művet, csak most már képzettebb szemmel figyelni a szörny jelentésrétegeit, múltba visszanyúló alakváltozásait. Mert ahogy erről Limpár Ildikó remek tanulmánya meggyőzött, igenis nem mindegy, hogy agyatlan, vánszorgó lényként vagy önállóan gondolkodó, saját személyiséggel rendelkező új fajként képzeljük el a zombit.
Az élőhalottak skálájának két végén helyezkedik el a vámpír és a zombi. Előbbi privilégiumokban bővelkedő, már-már luxuslétet testesít meg, míg utóbbi ezektől teljesen mentes, a fizikai leépülés és a bomlás metaforája.
Az utóbbi időben előbb a vámpírokat, majd a zombikat tekintve is jelentős változás állt be az ábrázolásukban.
Előbb az „érző és együttérző” vérszívók hódították meg a vásznat és könyvoldalakat (lásd: Alkonyat-tetralógia és egyéb tévésorozatok, pl. Buffy), ám a fejlődés végül az élőholtakat is utolérte, felrúgva a műfaj alapvető toposzait. Ma már messze nem húzódik egyértelmű határ a bomlás különböző szakaszaiban járó zombik és az uralkodó emberi faj képviselői között.
Az olyan filmekben, mint az Eleven testek, vagy tévésorozatokban, mint az iZombie (ebben egy halottasházban dolgozó élőhalott segíti a rendőrök munkáját) már sokkal inkább a kirekesztett, bujkálni kényszerülő, perifériára szoruló másságot képviselik. Néha elég csak egy kicsivel erősebb smink, hogy eltűnjön az emberektől elválasztó vékony határ. Limpár Ildikó a Kiéhezettek és Stony Mayhall második élete című regények kapcsán elemzi ezen fejlődés hatásait.
A kötet természetesen a „modern szörnyirodalom kiindulópontjával”, azaz Mary Shelley művének alapos elemzésével nyit, illetve megvizsgálja, hogy mi tesz frankesteinivé egy művet. Panka Dániel a Jurassic Park és az Ex Machina című filmek kapcsán mutatja be a mítosz legújabb reinkarnációit, nem feledkezve meg az eredeti mű szövegváltozatairól sem. Itt is feltűnő, hogy egyre vékonyodik az ember és teremtménye közti határ – bár már az eredetiben is Goethe és Milton műveit olvassa Frankenstein kreatúrája. A mesterséges értelem és a modern robotok (főként a Szaúd-Arábiában a valóságban állampolgárságot kapó (!), a Hanson Robotics által kifejlesztett Sophie) pedig már elérték és egyre intenzívebben ostromolják a humán lét bevehetetlennek hitt várait. (Gyuris Norbert viszont a mesterséges intelligencia szörnyűséges vonatkozásait veszi górcső alá többek között a Mátrix és a Terminátor-filmek kapcsán.)
Szintén igen élvezetes Benczik Vera gondolatmenete az apokalipszis etikája kapcsán, amelyben Richard Matheson 1954-ben, a hidegháború és a mccarthyzmus idején írt regényét (Legenda vagyok) és annak megfilmesítéseit elemzi. Itt még radikálisabb fejleménynek lehetünk tanúi, mert felcserélődnek a szerepek: a bolygón élő, vámpírokra/zombikra vadászó utolsó ember válik tömeggyilkos szörnnyé, legalábbis az új vámpírfaj szemében, és el is nyeri méltó büntetését. Kár, hogy a 2007-es filmes adaptációból a közönségízlés teljesen kilúgozta ezt a megdöbbentő és mélyre nyúló gondolatot. Benczik arra is rávilágítani, hogy miért.
A Rémesen népszerű 12 esszéje nem csupán izgalmas utazás a pop- és tömegkultúra világába, de amellett is igen meggyőzően érvel, hogy messze nem tanulságoktól mentes az itt zajló folyamatok, alakváltozások, ábrázolások fejlődésének, átalakulásának nyomon követése. A szörnyeknél ugyanis aligha akad érzékenyebb barométer az emberi psziché tekintetében – megmondod, mitől félsz, megmondom, ki vagy.
