Julia Phillips: Eltűnő sorsok nyomában | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Szofija és Aljona pont az ellenkezőjét teszi annak, amire minden szülő egymilliószor figyelmeztette a gyermekeit: beülnek egy idegen autójába. A rejtélyes emberrablás rátelepszik a korábbi zártságából épphogy megszabaduló kamcsatkai város szinte minden lakójára, és valamilyen módon befolyásolja az életüket. Julia Phillips remekül felépített regénye igazi olvasmány: izgalmas tabló, eleven sorsok.
Jó dolog az újságírás, csak idejében abba kell hagyni. Állítólag ezt mondta Hemingway, amikor arról faggatták, hogy jót tesz-e az írónak, ha zsurnalisztaként is kell dolgoznia. Hiszen utóbbi folyton a világ tényei (szennyese) között kutat, odatapad a valósághoz, hogy kihámozzon valamiféle pillanatnyi igazságot, amin holnapra talán már túl is lép az idő. Cikket ír, interjút készít, lohol. Az író viszont épp a valóságtól eltávolodva építi fel a maga világát, a maga tényeit, lassan és körültekintően, és olyan igazságokra törekszik, amelyeken lehetőleg nem fog az idő.
A New Jersey-ben született Julia Phillipsnek viszont kimondottan jól jött, hogy újságíró a szakmája. Fulbright-ösztöndíjasként két évet töltött Kamcsatkán, és a később megírt regénye szinte minden során érződik, hogy alaposan feltérképezte a helyet. Nemcsak figyelt, megfordult minden lehetséges helyszínen, hanem el is beszélgetett azokkal (főként nőkkel), akik a regény kulcsszereplőit adták. A háttéranyagot nem csupán egy író érzékeny megfigyelései teszik ki, hanem az újságíró profi adatgyűjtése, aki arra törekszik, hogy minden mondata hiteles legyen.
A földrajzilag félszigetnek számító Kamcsatka igazából egy sziget életét éli. Három oldalról az óceán határolja, ám a szárazföldről hosszú kilométereken húzódó hegység és a tundra övezi, „átjárhatatlan vidék”, leromlott utakkal. Ráadásul a terület hosszú ideig még az oroszok számára is tiltott területnek számított, csak engedéllyel lehetett belépni a számos ide telepített katonai létesítmény miatt. „Ám amikor az ország megváltozott, Kamcsatka is vele hanyatlott. Egy egész civilizáció tűnt el a süllyesztőben.”
Ezek az egyik szereplő, Valentyina Nyikolajevna szavai, aki iskolatitkárként dolgozik a regény fő helyszínének számító Petropavlovszkban, és erős nosztalgiával gondol a régi rendszerre. Amikor a gyerekek még szerették a hazájukat (mert szeretniük kellett), a diktatúra cserébe rendet és fegyelmet tartott. Ma viszont Kamcsatka tele van lődörgővel és turistával, bevándorlóval, ráadásul a megvetett őslakosok sem maradnak már a falvaikban. Ők pedig Valentyina számára mind a „bűnözők” szinonimái.
Nem kétlem, hogy sokan gondolkodnak így, hiszen a régi rendszer letűntével az uralkodói orosz mentalitás is kifakult, pontosabban: elvesztette monopol helyzetét, és tehetetlenül figyeli, ahogy Kamcsatka nyit a világra, és elindul a kozmopolizálódás útján. És persze azt is, hogy a „külföldiek”, „idegenek” nyomán szörnyű bűnök jelennek meg a városban. Az első fejezetben ugyanis a nyolcéves Szofija és három évvel idősebb nővére, Aljona épp azt teszi, amit már minden szülő ezerszer megtiltott a gyermekének. Segíteni akarnak egy felnőttnek, akinek állítólag kificamodott a bokája a tengerparti ösvényen, így csupa jó szándékkal elkísérik az autójáig, ahol az idegen felajánlja, hogy hazaviszi őket. Beülnek az autójába, és ezzel nyomuk vész.
Az Eltűnő sorsok nyomában a két kislány eltűnése köré szervezi széttartónak tetsző cselekményét. Széttartót írtam, ám ez csak felületesen igaz. Phillips ugyanis rutinos elbeszélő módjára pontosan tudja, hogy ez a szál a regény ütőere, csak épp nem akar sima krimit írni. Sokkal jobban érdekli a (fél)szigeten élők, főképpen a nők mindennapjai: hogyan boldogulnak ebben az új világban, milyen traumákat és sérelmeket hordoznak, hogyan boldogulnak. A hónapok nevével jelzett fejezetek nem csupán a múló időt jelzik, hanem mindig új szereplőnek adják át a szót, pontosabban mindig egy másik szereplő lép elő, válik egy fejezet erejéig főszereplővé, és görgeti tovább a cselekményt a maga történetével.
A fejezetek néha egy-egy novellának is beillenek, és mindig reflektálnak a megoldatlan bűnügyre, hiszen ez tartja izgalomban az egész várost. A második fejezetben két lány barátságát, Olja és a már fent említett Valentyina lánya, Diána kapcsolatát teszi tönkre az irracionális félelem, amely az emberrablás után telepszik a közösségre. Ám van ebben bőven Valentyina megvetéséből is. A harmadik egy szerelmespár kalandját meséli el az erdei termálforrásoknál, a negyedikben pedig Valentyina kerül be a kórházba egy nem múló dudor miatt. Bár látszólag mellékes eseményekről van szó, mind-mind hozzátesznek valamit a két lány eltűnésének történetéhez, egyre inkább ismerőssé teszik ezt a világot, és pompásan építik fel a regény univerzumát. És mind közelebb visznek a szívszorító végkifejlethez.
Phillips olyan rutinos mesélő benyomását kelti, hogy elég nehéz elhinni: ez az első regénye. Érett, remekül szervezett, ügyesen adagolt feszültséggel dolgozik, és pompás stílusban mesél (ezért javarészt Tamás Dénes fordítót illeti dicséret). Nem csoda, hogy 2019-ben az év tíz legjobb regényévé választotta a rangos New York Times Book Review, és már számos országban megjelent vagy áll megjelenés előtt.
Az Eltűnő sorsok nyomában izgalmas, mint egy krimi, ám teljesen mellőzi annak bevett és unalmas fordulatait. Szereplői elevenek, nem csupán a szerzői szándék egysíkú illusztrációi, a mozaikokból pedig tágas világ bontakozik ki, amely egyre nagyobb erővel szippantja be az olvasót. Julia Phillips egy újságíró magabiztosságával rajzolja fel a regény helyszínét és egy nem akármilyen író empátiájával színezi ki ezer árnyalattal. Igazi olvasnivaló.