Magyar irodalmi művek 1956–2016 | Balogh Ernő kritikája
Hatvanegy év irodalmi termését, háromszáznál is több szerző hatszáznál több művét elemzi a terjedelmes lexikon. Bár az előszó a közreműködők sokszínűségéről beszél, ez csak korlátozottan érvényesült: a mű uralkodó tónusába csak helyenként keveredett néhány eltérő árnyalat. A kiadvány ugyanakkor inkább tűnik emelt szintű recenziók beláthatatlan sorának, semmint jól hasznosítható tan- vagy kézikönyvnek.
Néhány adat az új lexikon méreteinek jelzésére: a bemutatásra kiválasztott időszak hatvanegy év, a szócikkekben háromszázharminchárom író vagy költő hatszázötvenöt műve szerepel, az elemzéseket ötvenkét munkatárs készítette. A vállalkozás főszerkesztője: Falusi Márton és Pécsi György, a szerkesztő bizottság tagjai: Elek Tibor, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Nagy Gábor, Papp Endre, Smid Róbert, Sturm László, Szörényi László, Toldi Éva, Tóth László, Vasy Géza. A kötet majdnem ezer oldal, vagyis a szó szoros értelmében igen súlyos mű.
A szerkesztők és a munkatársak névsora azt is tanúsítja: kiválasztásuk meglehetősen szűk körben mozgott, amennyiben komoly szakmai műhelyek egész sora maradt ki, szembeszökő a nagy tudományegyetemek megfelelő tanszékeinek, az akadémiai kutatóintézet képviselőinek hiánya. Noha az előszó utal a közreműködők sokszínűségére, ez valójában csak korlátozottan érvényesül: a mű alapkarakterét ugyanis az irodalmárok egy jól körül határolható csoportja határozza meg. Semmiképp sem véletlen tehát, hogy a szócikkek végén lévő irodalomjegyzékekben egykori tanárom, majd intézeti kollégám, Görömbei András neve szerepel leggyakrabban. Az általa reprezentált irodalomfelfogás, történelemszemlélet és hagyománykép a kötet egyik meghatározó szólama.
A hozzá emberi-szakmai szempontból mindig is igen közel állók – például Cs. Nagy Ibolya, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, a Németh László-kutató Monostori Imre, valamint a tanítványok, követők – evidensen mutatják az elköteleződést, és a szócikkek alapján alighanem a szerzők jó része hasonló szakmai és irodalomközéleti elveket vall. Ennyiben tehát érdemi sokszínűségről nehezen beszélhetünk. Valójában csak annyit tapasztalhatunk, hogy a mű uralkodó tónusába helyenként másfajta árnyalatok is keverednek.
A szerkesztők szerint az a célja e monstre kötetnek, „hogy pótolja az 1956 utáni korszakokról született irodalomtörténet-írások hiányosságait. Megközelítése műközpontú és horizontális: levonja a tapasztalatot az utóbbi évtizedek teoretikus vitáiból, és a lehető legátfogóbb kép megrajzolására törekszik.” Mindez akceptálható volna, ha idézetünk egy részletesen kifejtett koncepció záróakkordja lenne. Enélkül azonban túl sok minden marad homályban. Mely irodalomtörténeti munkákra gondolnak? Kulcsár Szabó Ernő szisztematikus áttekintésére, netán a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett, A magyar irodalom történetei harmadik részének megfelelő fejezeteire? Egyáltalán: milyen hiányosságokat kellene korrigálni? A hivatkozás nélküli bírálat egyfelől sérti a szakszerűség követelményét, másfelől pedig udvariatlan.
Mit értenek továbbá műközpontúságon? Reméljük, nem csupán azt, hogy minden szócikknek egy könyv a tárgya!
Értelmezésükben melyek voltak az említett teoretikus viták, és milyen tapasztalatot vontak le belőlük? Mi tekinthető „a lehető legátfogóbb képnek”? Ezekre a kérdésekre vagy legalább egy részükre valamilyen választ kellett volna kapnia az olvasónak.
De a megalapozásnak nemcsak e történeti-elméleti része hiányzik. „A kézikönyv formai és tartalmi követelményeit a rendszeresen ülésező, kutatócsoportként is dolgozó szerkesztőbizottság (…) határozta meg. A köteteket a szerkesztőbizottság a 2018 óta zajló szakmai diskurzus során választotta ki úgy, hogy a kortárs magyar irodalom sokszínűségét, plurális és nyitott természetét hitelesen reprezentálja.” Nos, ez szintén roppant kevés, érdemben szinte semmit nem mond. Mert e néhány mondat a lózungok szintjén mozgó általánosságaival épp a lényeget hagyja homályban: a könyvek kiválasztásának módszertani, axiológiai szempontrendszerét. Pedig nyilvánvaló, hogy a „szakmai diskurzus” konzekvenciáinak nyilvánossága, magának a döntésmechanizmusnak az átláthatósága a félreértések legbiztosabb ellenszere.
Valóságos információk hiányában a kiválasztott szerzők és művek listája megannyi kérdést vet fel, a szócikkek olvasása közben pedig gyarapodnak a kételyek, a megválaszolatlan dilemmák. Ezek nem elsősorban a korszak legjelentékenyebb alkotóinak szerepeltetését, értékelését érintik: az ő esetükben ugyanis a kézikönyv általában csak megerősíti a már kikristályosodott közmegegyezést. (Némi kételyt legfeljebb e kör kitágítása vethet föl.)
Ám nem magától értetődő például az, hogy az egyébként kiváló Zalán Tibor életművében a szerkesztők annyi kiemelésre méltó kötetet találtak, mint Konrád György, Kornis Mihály és Németh Gábor esetében együttvéve. Ez a döntés annyira ellenkezik bármiféle szakmai konszenzussal, hogy indokait feltétlenül ki kellett volna fejteni. S ha már itt tartunk, az sem kézenfekvő persze, hogy Konrád, Kornis vagy épp Németh Gábor miért ilyen szerény jelenlétet kapott.
Sokak értékrendjében Balla Zsófia, Eörsi István, Kántor Péter, Kukorelly Endre, Péterfy Gergely, Spiró György, Tóth Krisztina, Végel László és Závada Pál is jóval jelentősebb annál, mint amit a szerkesztők válogatása sugall. S mivel a közreműködők között garmadával vannak a debreceni kötődésűek, így még feltűnőbbé válik, hogy a cívisvárosban élő, jelentős művet létrehozó Aczél Géza miért csak egy kötettel szerepel, miközben…
Érthetetlen továbbá Janikovszky Éva vagy – mondjuk – Bódis Kriszta, Karafiáth Orsolya, Kiss Noémi teljes hiánya. Miként Békés Pálé, Csabai Lászlóé, Dalos Györgyé, Ferencz Győzőé, Görgey Gáboré, Keresztury Tiboré, Kőrösi Zoltáné, Kőrössi P. Józsefé, Nádasdy Ádámé, Pályi Andrásé, Schein Gáboré, Szántó T. Gáboré, Várady Szabolcsé, Vészi Endréé, és Zoltán Gáboré is. Sőtér István (Budai oroszlán, 1978) kihagyásával a könyv a korabeli literatúra egyik igen reprezentatív alakjának szerepeltetéséről mondott le. Izgalmas költészeti színfolt maradt említetlen Karinthy Gábor mellőzésével. Lesznai Anna hatalmas művének (Kezdetben volt a kert) negligálása pedig egyszerűen – szakmai hiba.
A könyv elég egyoldalúan válogat az esszék, memoárok, naplók gazdag világából is, ami persze, tovább torzítja az összképet. Nehezen indokolható például Devecseri Gábor, Fejtő Ferenc, Lengyel Balázs, Sárközi Mátyás kihagyása. De Heller Ágnes lendületes olvasónaplóinak, sok vitát kavaró visszaemlékezéseinek vagy Ungvári Tamás több kötetnyi irodalmi portréjának bevonása mellett szintén számos érv szól. Mindezekből elég világosan kirajzolódik a szerkesztői szűkkeblűség (másfelől viszont éppen a nagyvonalúság) iránya. Épp ennek tükrében igen különös, hogy Móricz naplóinak első kiadását a válogatás figyelmen kívül hagyja.
Teljesen vagy részben megoldatlannak tűnik több, az idősebb nemzedékekhez tartozó, fontos alkotó szerepeltetése.
Esetükben is komoly pályaszakaszok esnek ugyan a kötet idősávjába, de méltatásuktól a kötet majdnem mindegyiküknél eltekint (Berda József, Dénes Zsófia, Hatvany Lajos, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel József, Palasovszky Ödön, Szobotka Tibor vagy Tersánszky Józsi Jenő). Nyitott kérdés továbbá, hogy a Kazohinia – épp az 1957-es harmadik kiadás módosításai miatt – nem érdemelte volna-e meg, hogy bekerüljön a válogatásba.
A szócikkek tárgyát a szerkesztés nem egységesíti kellőképp, pontosabban a választott kritérium természete ellenáll a homogén szempontrendszernek. Van, aki az összegyűjtött műveivel szerepel, másnak viszont egy vékony kötete – mindenképp az adott életmű epizódja – kap figyelmet. Egyáltalán az alkalmazott időbeli körülmények óhatatlanul annak a nemzedéknek kedveznek, amelyik a múlt század ötvenes-hatvanas éveire már elindította vagy kényszerű megszakításokkal ugyan, de folytathatta alkotói pályáját (Fodor András, Jókai Anna, Páskándi Géza stb.). S jól érzékelhetően azokat érinti kedvezőtlenül, akik manapság a harmincas-negyvenes korosztályhoz tartoznak (például Grecsó Krisztián, Krusovszky Dénes, Mesterházy Balázs, Papp Sándor Zsigmond, Szvoren Edina vagy Tompa Andrea stb.)
A válogatás túl szűkre szabja a belletrisztika kereteit, elitista módon kirekeszti az igényes lektűrök népszerű csúcsteljesítményeit (például Passuth László életművét) vagy az olyan határműfajokat, mint Boldizsár Ildikó népszerű meséi, miközben tág teret nyit a „magasnak” tekintett irodalom másodvonalának is.
Szinte a hiányoknál is nagyobb nyomatékkal vetendő föl Wass Albert szerepeltetése ebben a reprezentatívnak szánt válogatásban.
Jelenléte ugyanis túlmutat önmagán, szükségképp emblematikus érvényt szerez: szalonképessé próbál tenni valami olyat, ami vállalhatatlan. A szélsőséges és meggyőződéses antiszemita, a zsidókat a vészkorszak tetőpontján patkányozó Wass esetében képmutatás bármely művének vélt részértékeit dicsérni. Méltatása szerintünk nem a tárgyilagosság, nem a szövegre összpontosító, higgadt szakszerűség kifejezője, hanem a konjunkturális szempontokat érvényesítő szerecsenmosdatásé.
Praktikusnak tűnik ugyan, de természetesen a művészi értékek dimenziójához egyáltalán nincs köze annak a szerkesztői korlátozásnak, hogy a könyv egy szerzőtől maximum csak öt művet vesz figyelembe. Miként az sem magától értetődő, hogy az irodalomjegyzék is csak öt tételt engedélyez. Mindkét korlátozás eleve magában rejti az egyoldalúság veszélyét. S persze, jelentősen növeli a válogató felelősségét és szabadságát. Ez utóbbinak persze, odáig mégsem volna ildomos terjednie, hogy a Márai-szócikkek szerzője, miközben mindenféle cikkekre hivatkozik, konokul említetlenül hagyja a legfontosabbat, az íróról készített korszerű monográfiát: Szegedy-Maszák Mihály megkerülhetetlen munkáját.
A szerkesztők „horizontális megközelítésnek” nevezik azt, hogy a struktúrát a kötetek megjelenésének évszáma határozza meg, amivel persze – némiképp paradox módon – az amúgy hangsúlyozottan antikommunista mű jelentős része állhatatosan követi az aczéli kultúrpolitika rengeteg esetlegességet rejtő kiadási terveinek teljesítését, amelyhez például alapjáraton is hozzá tartozott az átfutási idő elképesztő hosszúsága. Ráadásul a határon túli magyar könyvkiadás –váltakozó súlyosságú – működési gondjai következtében a kiszámíthatatlanság tovább fokozódik, azaz a kötet struktúrájához végül is immanens irodalmi szempontok csak feltételesen köthetők.
A műbeli szocializmuskép gyakori sematikussága jórészt elfedi azt a vaskos társadalmi, irodalomszociológiai közhelyet, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a hazai viszonyok más életlehetőségeket nyújtottak, relatíve nagyobb szabadságot biztosítottak, mint a csehszlovák, román vagy szovjet rezsimek.
A Ceausescu, Husák vagy Brezsnyev hatalmának világában szocializálódottak – ősrégi evidencia ez is – az itthonitól szükségképp valamelyest eltérő élményekkel, konfliktuskezelési technikákkal, magatartásmintákkal, életvezetési-érvényesülésbeli modellekkel szembesültek, ami tükröződik az alkotói mentalitás, az írói szerepválasztás sajátosságaiban is.
A szócikkek stílusa – a műfaj elemi követelményeinek megfelelően – többnyire kellően száraz, higgadtan értekező, informatív. Ilyen részlet tehát elég ritkán akad: „A változatos tébollyal és alantasságokkal fertőzött amorf világban vergődnek a megkínzottak, és az ördögpofájú szörnyetegek is fulladoznak torz ösztöneik kielégítetlenségétől.” Ez – mértéktelenül sok. Pamfletbe, esetleg holmi „bestiáriumba” való az ilyen túlfűtött szöveg, nem lexikonba. De az sem szokványos eljárás, hogy az egyik szerző egyes szám harmadik személyben, név szerint említi önmagát az általa jegyzett szócikkben, majd még az irodalomjegyzékben is hivatkozik valamelyik művére.
A kötet tárgyilagosan leíró, méltató-értékkiemelő szakmai regiszterben maradva mutatja be a kiválasztott művek döntő többségét. A kivételek sorába tartozik Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének szócikke. Már az elég furcsa, hogy készítője a terjedelem jó részében a mű külföldi és hazai recepciójával foglalkozik, majd – szerintünk némiképp félreértve vagy inkább figyelembe sem véve a szöveg lényegi üzeneteit – megvédi a népet az író (és a gonosz nyugati kritika) vélt támadásaitól, mintha Borbély tendenciózusan valamiféle parasztságeszményt inszinuálna.
Az olvasó – némi egyszerűsítéssel szólva – végül is emelt szintű recenziók szinte beláthatatlan sorozatát kapja.
Nagy kérdés, milyen szakmai-olvasói igényt elégíthet ki az ilyen válogatás. A szakmabeliek nem ilyen jellegű forrásból tájékozódnak, egyetemi tankönyvnek pedig a karaktere miatt kevéssé alkalmas.
Tapasztalatból tudjuk, ismertetéseket a friss művek esetében is csak a legelszántabb, a legtudatosabb irodalomkedvelők böngészgetnek. De ki lehet kíváncsi valamely fél évszázaddal ezelőtti verseskötet kései újrabemutatására?
Egészében a kötet természetesen sugall valamiféle összképet az elmúlt több mint fél évszázad magyar irodalmáról. Magától értetődik, hogy ez – miként a szelekció egyoldalúságai is erre utalnak – tudatos koncepciót rejt, noha ennek mibenlétét a szerkesztők explicit módon sehol sem közlik velünk. Ez a vízió a bennünk élő literatúrakép eszményeihez képest periférikusabb, kevésbé modern, markánsabban és dominánsabban népies. – „A magyar irodalom népi volt és népi lesz” – vélelmezte egykoron Németh László. Szelekciós elveikkel a lexikon szerkesztői mintha e prófécia legalább részleges beteljesítésén munkálkodtak volna. Az „egész magyar irodalom volt akkor népi” – 1973-ban Illyés nyilatkozta ezt a pályakezdő nemzedékéről. Ez azonban már akkor sem volt több vágyteli illúziónál.
A leglényegesebb azonban mégiscsak az, hogy a kötet tanulmányozásakor napjaink olvasója rezignált csodálkozással szembesülhet azzal: hány és hány neves tegnapi szerző, milyen roppant sok – egykoron oly nagyra becsült – mű hullott ki mára az irodalmi köztudatból, hogy e hatalmas hagyománykincs mily csekély szelete hat elevenen a jelen literatúrájára is. E szomorú tapasztalat mindenképp szerénységre inti az utódokat.
