Janikovszky Éva: Naplóm 1938–1944 | Falusi Dóra ajánlója
Humoros, fájdalmas, őszinte és gyarló. Kucses Éva, vagy ahogy önmagát nevezi, Kucsy, akit 1960-tól már Janikovszky Évaként ismerünk és ismer meg a világ, kamaszként is meg tud lepni minket egyedi látásmódjával, életigenlésével és éleslátásával.
Nagy a különbség egy tizenkét és egy tizennyolc éves lány gondolkodása között. Pláne ha közben még egy világháború is kitör, neki pedig érettségiznie kell és persze szerelmesnek lenni. Janikovszky Éva Naplóját olvasva azonban még ennél is érdekesebb az, hogy már ekkor átütött szövegein az az egyedi stílus, amely később írói védjegyévé vált. Bár műveit 35 nyelvre fordították le, az 1938 és 1944 közötti naplók közlése sokáig váratott magára. Ennek okairól fiával, Janikovszky Jánossal beszélgettünk.
A bejegyzések főbb szálai a mindennapok, a szerelmek, és a háború egyre tolakodóbb jelenléte. Ez azonban a könyv elején nagyon távolinak tűnik, még úgy is, hogy ő már 1939-ben, alig 13 évesen reflektál a zűrzavaros politikai helyzetre: „Pálinkás jó estét kívánok! Ihaj de sőt még csuhaj, azaz vesszen Trianon, és éljen… na ki? Azt ilyen időkbe sose lehet tudni.” Szerencsére a fél év múlva kirobbanó háború sem tudja kibillenteni gyermeki derűjéből: „Nem történt semmi izgalmas, csak volt szabadtéri, ami rém guzi, csuda rendes volt, és most épp kitört a háború, ami kevésbé guzi, azaz rendes.”
Továbbra is beszámol az iskolai történésekről, dolgozatjegyekről, tanárokról, barátokról, és persze a fiúkról, hiszen állandóan szerelmes – csak mindig másba. Már ahogy illik ebben a korban.
Miközben mindegyik fiú neve mellé szerelmi hőfokmérőt rajzol a füzetébe, lassan szűkül körülötte a világ.
1941 húsvétján már pontos helyzetjelentést kapunk arról, hogy míg a magyarok eddig úgy figyelték a körülöttük tomboló háborút, mintha izgalmas focimeccset néznének a lelátóról, mostanra már „kissé elfajult a dolog”. A megszokott témák lassan kikopnak, kivéve a szerelmet, amely viszont egyre szenvedélyesebb és bátrabb, mígnem 1944 őszén már ő is olyan „gyalázatosan” szeret, mint Ady.
Már az is bravúr, ahogy a bejegyzéseket elkezdi. Az esetek többségében egyszerű sajnálkozásról van szó amiatt, hogy milyen régen írt már a naplóba. De az a sokszínűség, ahogy és ahányszor ezt megfogalmazza! Az a bájos és őszinte, ezernyiféle magyarázkodás, vagy csak bocsánatkérés! Mind lehengerlő, és egyben megható is. Végül, több mint fél évnyi szünet után, 1944 májusában már nem is a naplóját, hanem bár név nélkül, de akkori szerelmét, Ortutay Gyulát szólítja meg. A szöveg hangulata ettől is kap egy plusz töltetet, ráadásul ez már a náci megszállás ideje. Az érzelmek itt már hosszabb és szenvedélyesebb leírást kapnak.
A fesztelen és humoros helyzetjelentésekbe azonban egyre jobban betolakodik a háború. Bár még tud örülni 1944-ben annak, hogy leérettségizett, egyre több bejegyzés szól a fájdalomról és a szenvedésről. „Most ment el a Laci, éjjel fél 11 van, ma viszik el Nagymamáékat, talán éppen most, marhakocsikban, nem tudom, hova” – írja június 18-án. A mondatok rövidülnek, olvasni is nehéz ezekről a bensőséges pillanatokról. Arról, hogy miként éli át mindezt egy család. Édesanyja révén zsidó származásúak voltak, az erre vonatkozó törvényt Éva paragrafusa címmel a könyvben is megtaláljuk legépelve korabeli újságcikkek, tudósítások és dokumentumok között. Nagy szerencséjük volt, hogy Szeged néhány nappal Szálasi hatalomátvétele előtt felszabadult.
1944 szeptemberében már csak a napi harminc cigaretta és a felsorolás: „Döglött disznók, kiszakadt belek, kezek, lábak, egy bunkerben 15 halott szépen vigyázzban állva, hatot úgy ástak ki, és kékek voltak, meztelen hulla, valaki letakarta újságpapírral, sok nagyképű hivatalos közeg, bokacsapkodás, alázatosan jelentem, legyek és legyek, sikoltozó nők, hőség.” Már ő is szűkszavú. De hát hogyan is lehet ezt másképp kibírni, ha csak nem így, ilyen tárgyilagos felsorolással rögzítve a történteket?
Az időbeli hézagokat az az egységes hang íveli át, amely már előrevetíti az általunk ismert „janikovszkys” stílust. A bejegyzések épp emiatt – dacára fiatal korának és az épp zajló történelemnek – maradnak végig összetartók és jellegzetesek. Az idő múlását inkább csak a témák drámaiságának erősödésében érzékeljük. Míg 1939 karácsonyán a barátaival mulat és korcsolyázik, 1944-ben december 24-én – az utolsó naplóbejegyzésben – már csak négyen vannak a lakásban. Számba vesz mindenkit, aki volt, vagy aki még lehet valahol. Majd megírja a szerelmének, a füzetének, nekünk.
„Kizárólag az utókor számára” – jegyzi fel a negyedik naplófüzet borítójára.
