D. Hockney – M. Gayford: A képek története | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Valahogy mindig így szerettem volna tanulni képzőművészetről, a képek erejéről, a művészi eszközök és ábrázolásmódok sokszínűségéről, fényekről és korszakokról, ahogy ők ketten beszélgetnek. Korunk egyik legnépszerűbb képzőművésze és egyik legfelkészültebb műkritikusa. Lazán, de felkészülten, okosan, de nem tudálékosan. És nagyon sok emlékezetes kép társaságában.
Azon kezdtem el töprengeni, hogy egy ilyen szép kiállítású albumnak, amely a képek évezredes történetének legjavából válogat, miért ilyen semmitmondó a borítója? Csak pár jelentéktelen vonal. Aztán amikor rávezettek a megoldásra, már fogtam a fejem. Hát nem épp attól vagyunk igazán emberek, hogy négy vonásba – akárcsak a szokatlan alakú felhőkbe, a foltokkal pettyezett falakba – belelátunk bármilyen arcot? Nem az a legcsodálatosabb, hogy tudjuk: „néhány vonal a papíron jelenthet szinte bármit”? És még azt is hozzáteszik: „Ezért olyan értékes minőség a rajzolásban az eszközök takarékos használata”. Érdemes például megnézni, hogy – többek között – Munch milyen kevés vonásból hoz ki egy ágyat. Bár e tekintetben nehéz felülmúlni a kínai festők tudatos és gazdag minimalizmusát.
Az előbb többes számot használtam („hozzáteszik”), mert A képek történetének két idegenvezetője is van. És szerencsére nem úgy, hogy megosztoznak a fejezeteken vagy kettévágnák a könyvet, hanem a lehető legegyszerűbb módon: egymással beszélgetnek. Ahogy csak egy neves festő (David Hockney) és egy ismert műkritikus (Martin Gayford) cseveghet egy jobb kávézóban a frissen megtekintett kiállítás után. Fesztelenül, el-elkalandozva, egy-egy jobb sztorit is beemelve a társalgásba. És épp ez a látszólag kötetlen beszélgetés teszi igazán elevenné a könyvet, a bejárt hatalmas – mind térben, mind időben – ismeretanyagot.
Vajon mitől látjuk igazán a képet? A festmények, műalkotások megértésben, bizonyos részletek megvilágításában, a jelentésrétegek felfejtésében sok tudós és tetszetős szakkönyv siet a segítségünkre, ám abban kevés segít, hogy valóban nézzünk. A látásunkat kitágítva a képeket már ne csupán az életünk díszeiként, néma kísérőiként vagy illusztrációként vegyük szemügyre, hanem a világ leképezéseként. Vagy még pontosabban: világokat lássunk a káoszban. És ez bizony ma, amikor a képdömping lassan – elnyomva minden más kifejezőeszközt – egyeduralkodóvá válik, kimondottan értékes tudásnak számít.
Bár a képek fajainak (festészet, film, fotográfia) mind megírták már a történetét, a képekét viszont még nem: „korábban sosem mondták el a teljes történetet egyetlen történetként”. Vagyis a barlangok falára karcolt rajzoktól egészen az iPaden előállított grafikákig minden szóba kerül. És néha egészen elképesztő összecsengésekre hívják fel a figyelmünket, hogy valóban szerves folyamatként (és ne fejlődésként!) lássuk ezt a nagyívű históriát. Például Disney Pinokkiójának kockáin felfedezzük a japán nyomatok hatásait, vagy Caravaggióról úgy beszélni, mint a hollywoodi világítás „feltalálójáról”.
Vagy azon elmélkedni, hogy Vermeer a maga részletgazdag festményeihez (mint például A kis utca, amelyen fotóhűséggel látszanak a téglaépületen elvégzett javítások), használt-e lencsék által kivetített képet, hogy minél naturalisztikusabban és részletgazdagon ragadja meg azt, amit ábrázolni kíván. És ez a kis optikai segítség (vagy trükk) igazából mit sem von le a művészetéből, „hiszen a teljesítménye épp abban rejlett, hogy rálelt a költészetre a világ szemlélésének új módjában”.
Egészen lenyűgöző az az élményanyag, amelyet a két beszélgetőpartner megmozgat, és amelyet élményszerűen, messze minden didaktikusságtól ad át az olvasónak (és nézőnek). És ezekbe beleférnek néha a közhelyesebb megállapítások is, az üresjáratok vagy az ismétlések, amelyeket egy tanulmányból szigorúan kihúznának, itt viszont létjogosultságuk van, hiszen ettől lesz igazán személyes és meggyőző mindaz, amit korok és művészi eszközök kapcsán felidéznek. A könyv alapos szerkesztőinek hála pedig egyből látjuk is azt, amiről beszélnek, és így magunk is leellenőrizhetjük egy-egy állítás vagy vélemény megalapozottságát. És akár vitába is szállhatunk velük, hiszen ők maguk is hangsúlyozzák, hogyan minden kép csak a maga nézőjével, annak hozott élményeivel és tekintetével lesz teljes. És talán ebben a gyökerezik a válasz a legnehezebb kérdésre is: mi tesz emlékezetessé egy képet, és mi tűnik el szemétként?
A beszélgetések hol fontos témák (tér és idő, árnyékok és érzékcsalódás, mozgó és állóképek) köré szerveződnek, hol kronológiát követ. Vagyis nem egyenes vonalakban halad, és úgy tűnik spontánnak, hogy az ív, amelyet bejár, nagyon is tudatos. Az utolsó fejezetben ráadásul kicsit a jövőre is kikacsint. Vajon a digitalizálás és a virtuális világok (műtárgyak) korában el fog tűnni a rajzolás képessége, ahogy lassan nincs szükség az írás elsajátítására sem? És vajon mi lesz a sorsuk az évente milliárdos számban növekvő képeknek? Igaz-e még Andy Warhol híres mondása, hogy a jövőben mindenki híres lesz tizenöt percre, vagy inkább már csak pillanatokról beszélünk?
Mondanám, hogy innovatív A képek története, de nem az. A képek ősi csábereje mellett egy másik régi trükköt vet be, a kimondott szavak sodró és figyelemfelkeltő erejét. Mintha csak tábortűz mellett beszélgetnének az elejtett vadakról és néhány klassz falfirkáról a szomszédos barlangban. Mondjuk, ezer és egy éjen át.