Bodó Iván: Balatoni halmesék | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Bodó Iván könyve egyszerre bevezetés a Balaton élővilágába, horgásztörténetek és -furfangok tárháza és még a halgazdálkodás mikéntjéről is hasznos infókat kaphatunk, ha valaki kedvet kapna hozzá. Olyan, mintha Matula bácsi modern reinkarnációja mesélné el nekünk a tüskevári kalandjait.
Komoly ember – az apám mindig ezt mondta, valahányszor meglátott egy horgászt a vízparton. Szinte mindegy volt, hogy milyen csalival, milyen felszereléssel és módszerrel várta a kapást az illető, profi volt-e vagy kutyaütő, maga a tény, hogy az írás mellett a legmagányosabb foglalatoskodást választotta szabadidejében, már elég volt a komolyság elnyeréséhez. Olyan volt ez, mint egy kitüntetés. Különös becsületrend: testvéri közösség. Író ilyen magasságokba nem emelkedhetett. Én sem. Még szerencse, hogy gyerekkoromban sokszor elkísértem őt a hétvégi horgászásokra, ami hajnali keléssel kezdődött, és bizony fogtam csukát, pontyot, keszeget is. Bár legtöbbször az a feladat hárult rám, hogy teszi-veszivel (kicsi, vízbe lógatható háló) fehér hasú kishalakat fogjak csalinak.
Szerettem horgászni, de nem értettem hozzá. Ma sem tudnék összeszerelni egy botot, horgot vagy úszót felkötni, viszont az alapokat megtanultam. Hogyan kell villantózni ragadozóra, mi a jelentősége a beetetésnek, mit jelent feneklőzni és mi a fortélya a pecázásnak. Szóval, azt hittem, hogy valamelyest értek hozzá. Egészen addig, amíg kézbe nem vettem Bodó Iván könyvét, amit az apám – ebben egészen biztos vagyok – több száz kilométerre a Balatontól is bibliaként forgatott volna.
Azt tudni kell, hogy a horgásztörténeteket általában erős forráskritikával kell hallgatni, főleg ami a méreteket és a fárasztás, vagyis a valódi küzdelem idejét illeti, mert a mesélés során a centik csakhamar méterekké, a dekák pedig kilókká duzzadnak. Azt pedig Hemingway óta tudjuk, hogy néha fontosabb a történet, mint a hal.
Mindannyiunk szerencsére Bodó Iván nem egy Hemingway. Halászcsaládban nőtt fel, olyan emberek között, akiknek mindig is közük volt a vízhez, és akiknek a rádióban elhangzó vízállásjelentés nem a tömény unalmat jelentette. Dédapja 1904-ben, alig húszévesen érkezett meg a Balatonhoz, hátizsákjában pénzzel, a szívében pedig szerelmi bánattal. Utóbbi helyét lassan, de biztosan átvette a tó és a halak iránti szenvedély. Bodó Iván tehát többgenerációs komolysággal rendelkezik, és ez minden sorában tetten érhető.
Nekem például még senki sem beszélt ilyen élvezetesen a hínár és az alga különbségéről: „olyan versenytársak ők, mint a rivális színésznők a színpadon, ahol az arat sikert, aki a reflektor fényéből eredményesebben takarja ki a másikat.” Még azt a kérdést is felteszi, hogy: „kinek tapsoljunk?” Vagyis melyik a hasznosabb a tó és a halak szempontjából. De nem csak erre ad tudományosan is kimerítő választ, hanem sorra veszi a tó összes vonatkozását kezdve a parttól (a nádasok fontossága) a víz alatt és fölött zajló látható, valamint szemmel láthatatlan folyamatokig. És persze végigmegyünk a négy évszakon is: a lékhalászattól a halak szerelmi időszakáig mindent érintünk. Eljutunk az oldalamat mindig is furdaló kérdésig, hogy vajon hány hal lesz a töméntelen sok ikrából. A megfejtés a természet szigorát tükrözi: százezer petesejtből alig egy éri meg az ivarérett kort.
De nem csupán a tudományos háttér, a Balaton-kiképző miatt érdekes a könyv. Hanem a horgásztörténetek miatt! Ezek kapcsán Bodó felidézi a gyermekkorát és a sporthorgászat etikettjét, írott és íratlan szabályait (adjunk a halnak is esélyt), megtudjuk, milyen az önző halász, aki kikarózza a helyét a vízen, és ki az, aki úgy hódol a szenvedélyének, hogy nem okoz vele helyrehozhatatlan károkat. Úgy beszél a felszerelés apró finomságairól, az előkéről, a végólomról, a zsinórról, a rögzítőgumiról, mintha holmi fogások lennének egy sokcsillagos étteremben. Mintha csak Matula bácsi képzettebb változatát hallgatnánk egy modernebb Tüskevárban.
A Balatoni halmesék 27 jellegzetes faj ismertetésén és lehetséges lelőhelyein keresztül önti ránk a felhalmozott tudást és tapasztalatot. Bodó Iván szerencsére nem szigorú poroszos elbeszélő, hálistennek sokszor elkalandozik, így a tó és a horgászat történelmébe is beavat minket. A ponty szaporításáról, amelyet nyugodtan nevezhetünk háziállatnak is (megfejtés a könyvben), már a Kínai Császárságban is készültek feljegyzések, és Japánban – talán a rizs vagy a sok napfény hatására – ki is színesedtek. Ám valószínűleg az ókori Rómából eredeztethető a sporthorgászat, méghozzá a gazdag patríciusok házaiban lévő víztárolók lehettek a hobbi eredői. A pontyot az étkezés mellett azért is tartották, mert mentesítette a tározókat a szúnyoglárváktól. Az unatkozó gazdagok pedig egyszer csak botot kezdtek lógatni a vízbe, mert így mégiscsak izgalmasabb kifogni az ebédrevalót…
S hogy végképp személyessé váljon a könyv, az utolsó, üresen hagyott oldalakra a saját történeteinket is feljegyezhetjük. Talán ez lett volna az egyetlen alkalom, amikor az én apám is kedvet kapott volna az íráshoz.
