Dag Solstad: Regény 1987 | Pető Iván kritikája
A kiégett, rezignált főhős, Fjord egyes szám első személyben meséli el élete nagyjából húsz évét, a huszadik és negyvenkettedik életéve közötti időszakot Dag Solstad hosszan hömpölygő regényében. Egy önmagát és helyét kereső, talán Oblomovhoz hasonlítható, majdnem felesleges ember, jövő nélküli férfi kissé túlírt története.
Megvallom, nem a norvég irodalom iránti olthatatlan érdeklődésem választatta ki velem Dag Solstad könyvét, hanem a kiadó ajánlója keltette fel a figyelmem, miszerint a hatvanas és hetvenes években felnőtté váló generáció történetéről, meghatározó közösségi élményeiről olvashatok benne. Magam is ehhez a generációhoz tartozom, érdekelt tehát a téma. A regény egy önmagát, helyét kereső, talán Oblomovhoz hasonlítható, majdnem felesleges ember – itt: jövő nélküli férfi – magántörténete, aki persze kapcsolatba kerül a környezetével, a korszak jelenségeivel, de éppen generációjáról, a meghatározó közösségi élményekről alig esik szó. Annyiban generációtörténet tehát, amennyiben bármilyen más művet, amelyben egy ember sorsa, önmagáról alkotott képe a téma, annak nevezhetünk. A szövegben többször szerepel közkeletűen elfogadott jelzős szerkezetként a „fényes hatvanas” és a „hírhedt hetvenes” évek, de hogy miért kaptak ilyen minősítést, azt pusztán ebből a műből, a világról, Norvégiáról, a generációról, de még a Fjordról olvashatókból sem tudjuk meg.
A Regény 1987 elbeszélő főhősének életrajzi adatai, születési helye, éve (1941) megegyezik az íróéval. Kiderül, hogy a hatvanas évekre jóléti állammá vált Norvégiában ezt a korosztályt az idősebbek, a még nélkülözésekben felnőttek desszertgenerációnak nevezik. A magyar közönség egy része, ha követné Fjordot önmaga keresésében, talán azt mondaná: nem tudják, mit csináljanak jódolgukban.
A regényíró technikájában jó adag keresettség mutatkozik, az az ember érzése, hogy az író a maga eredetiségét művi eszközökkel kívánja demonstrálni. Már maga a cím is ilyen, és ugyancsak eredetieskedésnek tűnik, hogy a könyv a lezárás vázlatával fejeződik be, de az is, hogy Solstad hangsúlyozottan nem ír sok mindenről, ami hőse fejlődéstörténete szempontjából is érdekes lehetne, viszont részletesen beszél olyasmiről, ami mellékes. Fjord – a főhős elbeszélő néha harmadik személyben ezen a néven említi saját magát – élete első húsz évéről lényegében csak azt tartja elmondandónak, hogyan szabadult meg a vallástól. A két házasságáról, feleségeiről nem mond szinte semmit, a másodiknak még a nevét sem említi. A hatvanas évek egyetemi éveiről, a „fényes évtized” társadalmi légköréről sem beszél érdemben, miközben hosszasan értekezik a 16. századdal foglalkozó szakdolgozata témájáról, a történelem mint stúdium értelméről.
Sok oldalon tárgyalja a norvég bajnokság harmadik osztályában játszó helyi csapat szereplését, amelyhez Fjordnak bevallottan nincs sok köze.
Alaposan beszámol a norvég gyorskorcsolyázók sikertelenségéről. Részletesen bemutatja egy kartondobozgyár történetét, igaz, ez egy hétéves időszakban Fjord munkahelye, de az ipartörténetnek ehhez kevés a köze. Ahol érdemi dolgokról esik szó, ott sokszor túlírtnak tetszik a szöveg, hosszasan, körkörös elbeszéléssel ismerjük meg például a főhősnek a hetvenes évek elején bekövetkezett világnézeti fordulatát és motivációit, ugyanakkor az évek múlva bekövetkezett visszafordulásáról csak kurtán esik szó. Mindezzel együtt sem formabontó azonban a mű, a Regény 1987 egészében hagyományos regény.
Az elbeszélő önmagát egy félreeső ország, egy befolyás nélküli ENSZ-tagállam rejtett zugában élő, nem különösebben érdekes figurájaként mutatja be. Ennyiben akár az Ulyssest is olvashatnánk, hiszen 1904-ben Írország, Dublin sem volt a világ közepe, Leopold Bloom sem mutatkozott történelemformáló személyiségnek. Fjord mindenesetre olykor úgy látja, „minden előre eldöntetett”, életét olyan erők irányítják, amelyekről nem tudja, hogy ki áll mögöttük, hogyan működnek. Amikor húszévesen megérkezik első munkahelyére, azt mondja, „azt hihették, hogy hipermodern taneszköz vagyok”, vizuális szemléltetés a norvég diáknak, akin látszik, hogy Norvégia ötszáz évig szomszédjai elnyomásában élt. Bár a könyvön végigvonul a visszafogott irónia és az önreflexió, az ilyen, kissé csillogóbb megjegyzések meglehetősen ritkák. Fjord önképét jól jelzi, amikor egy alkalommal azt mondja: Antonioni filmjei mintha a saját életéről szólnának, ami csak úgy lehetséges, hogy a kor hatása erőteljesebb, mint a saját életé. Ez a kor, a hatvanas évek második fele – teszem hozzá – a könyvben még jelzésszerűen is alig látszik.
Fjord húszéves korában egy vidéki munkáspárti lap újságíró gyakornokaként lép színre, azonosulva feladatával, a kormánypárti szempontokkal. Egyetlen halvány distanciája a státuszától, hogy a Norvég Királyságban ő republikánusnak tartja magát. Egy év után aztán folytatja tanulmányait, először filozófia, majd történelem szakon.
E hét évig tartó életszakasz vége felé kötött házasságával bekerül a fővárosi értelmiség jobb köreibe, de erről sem mond érdemit.
Viszont éppen az innen való kikerülés és a házasság felszámolásának szándékával vállal egy vidéki gimnáziumban tanári állást. „Beláttam – mondja erről –, hogy a norvég társadalomban a jólét egyre szélesebb rétegek sajátjává válik, mégsem tudtam ujjongani emiatt; és ugyanakkor megragadott a jóléti társadalomhoz vezető hosszú, szürke menetelés nagyszerűsége, aminek köszönhetően belőlem képzett, kötelességtudó tanár válhatott Askimban. […] Tisztában voltam azzal, hogy mennyire abszurd az 1960-as évek végén Norvégiában élni, mert nem ez volt a megfelelő hely, és az embernek ez elvette a kedvét a gondolkodástól. Ugyanakkor saját diszharmóniámmal szemben is szkeptikus voltam.”
Nagyjából a könyv mértani közepén, 1971-ben, egy nemzetközi történészkonferencián Fjord ráébred arra, hogy szerelmi ügyei miatt nem vette észre, milyen új szellemi törekvések léteznek – mint kitűnik, ez számára a marxizmus doktriner változata. Egy hosszú beszélgetés szembesíti a ténnyel, hiába van hatalmon évtizedek óta a szociáldemokrácia programját megvalósító munkáspárt, az osztályviszonyok nem változtak, ezen csak forradalommal lehet segíteni. Aki nem akar a hazugság szolgája lenni – mondja a konferencia megvilágosító előadója –, annak a pártatlanság lehetetlen, a polgárság pusztulásra van ítélve, a történész csak akkor kerekedhet felül a szubjektivitás korlátjain, ha a munkásosztály mellé áll. A főhős, miközben főiskolai tanár lesz, egy maoista pártocska tagjává válik – egyébként Solstad életrajzi adataival e ponton is egyezik hősének élete. Fjord történelemszemléletét, de egész életét ettől kezdve tíz évig a marxista–leninista párttagság határozza meg, olyannyira, hogy három év után otthagyja a főiskolát, munkásnak áll az említett dobozgyárban.
Nyilván ezt, mármint a szélsőbalosságot lehetne generációs tünetnek látni, de a leírt formában ez is a főhős személyes tévelygése.
Hiszen alig derül ki valami a pártjáról, annak tevékenységéről, és nem reflektál a korszak hasonló szellemiségű jelenségeire sem, mondjuk, a német Vöröshadsereg Frakcióra vagy az olasz Vörös Brigádokra. Fjordnak mozgalmi házasságáról is csak az a mondandója, hogy az esküvőn megjelentek a kollégái, a valódi munkások, akik tehát elfogadták őt. Ugyanakkor nyilvánvalóvá válik, a munkásokat nem érdekli az osztályszemlélet, sem a helyzet forradalmi megváltoztatása. Amikor hét munkásév után bezárják a dobozgyárat, a főhős feladja a párttagságot is, úgy látja, „[…] egyértelművé vált, hogy az egész reménytelen. Ezzel véget ért egy nagy, fölösleges erőfeszítés”.
1981-ben, negyvenévesen – ahogy önmagáról megállapítja – a valóságos időből a jövőbe történt tízéves kitérő után visszatér a létező világba, egy évig munkanélküli, majd óraadó a főiskolán, ahol korábban már három évet tanított. „Megtaláltam belső békémet”, mondja, ami nem azt jelenti, hogy megbékélt volna a helyzetével. Majd így fogalmaz: „Nekem már rég elment az utolsó vonat. Furcsának hangzik, hiszen alig voltam negyvenéves, férfiasságom teljében […] az elmúlt hét évem teljes katasztrófának bizonyult.” Aztán kitűnik, majdnem reménytelen vágya egy húsz évvel fiatalabb diáklány után mégis beteljesül, először párhuzamosan a lány addigi szerelmével, egy szerelmi háromszögben, az utóbbi tudta nélkül, majd végül a lány őt választja. De nem valami hollywoodi heppienddel zárul a könyv. Fjord félelmét a kapcsolat jövője kapcsán az enyhíti, hogy elkísérheti párját a barátnőkkel folytatott fecsegésekre, és bárgyú mosollyal hallgatja. A Regény 1987 vége egy négy pontból álló tervezet, a mű, az élet lehetséges folytatásáról, a jövő nélküli férfiról, a családi idillről, amelybe nem tud beletörődni. A könyv utolsó mondata: „Arra gondoltam, hogy egy fűnyírás-jelenettel fejezem be.”
A Regény 1987 1989-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját. Solstad, akinek Magyarországon ez az első megjelent műve, Skandinávia-szerte elismert, tizennyolc regény mellett esszéket, drámákat is publikált, alkotásai több mint húsz nyelven jelentek meg. Nem hinném, hogy előzetes várakozásom miatt jelent mindezek ellenére csalódást a könyv. Ha nem a remélt generációtörténet, hanem a műalkotás, a regény felől tekintve értékelem röviden, inkább közepesnek, semmint jónak találom, az említett okokon túl azért is mert négyszáz oldalából akár száz is elmaradhatott volna. A magyar fordítás, Szilágyi Orsolya munkája viszont kitűnő: a lokális információkat nem számítva, mintha magyarul írták volna a könyvet.
