Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik | Demény Péter esszéje
Rovatunkban olyan műveket (és szerzőket) szeretnénk bemutatni, amelyek a megjelenés pillanatában nem kapták meg a megfelelő figyelmet vagy méltánytalanul feledésbe merültek. Hamvai Kornél esetében ez csak részben igaz, hiszen drámaíróként sikeres szerző, ám ez a kiváló regény valahogy mindig lemarad a kritikusok mantrázta listákról. Ezen szeretnénk változtatni.
A Márton partjelző fázik a legnagyobb élményeim közé tartozott. Hogy így tudjon írni egy fiatalember, ennyi mindent tudjon az öregekről, és azt ilyen pontosan mondja (bár ez, az annyi minden és az ilyen pontosan nyilván összefügg) – erre nem számítottam. Akkor végeztem az egyetemet, még sok minden meglepett.
Aztán néhány év múlva, már kiadós koromban, odamerészkedtem a Márton partjelző Bródy-díjas szerzőjéhez a könyvfesztiválon (akkor még a Novotelben tartották), és dedikáltattam vele a könyvet. Elmondta, hogy a mottó („Nem kétséges, hogy igazat szólsz: / Hiszen te élsz, és tanúd halott.”) egy walesi bárdtól származik. Kedves fiúnak tűnt, irigyeltem.
A Bródy-díj nagy dolognak számított az én szememben, akkor még azt sem tudtam, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. De még ennek a tudásnak a birtokában is azt mondom, a bizottság jól döntött, a regény remek, Hamvai Kornél lát és humora van, és ez a humora a látásmódjához tartozik, nem a gegjeihez. Néhány hete egy részvét és irodalom témában írandó esszén gondolkodom, és Hamvainak ebben is nagy szerepe lenne. Vannak, akik úgy írnak öregekről és szegényekről, mintha csak a nyelvi erejüket akarnák csillogtatni, mások egy elvégzendő nemes feladat elvégzését látják egy ilyen munkában, megint másoknak pedig fogalmuk sincs egyik kategóriáról sem.
Aztán elolvastam Csontos Erika kiváló interjúját, és sok mindent megértettem, talán a leginkább azt, hogy milyen egy író, akinek a lába között átsuhant egy galamb, és aki, ha valamit mondanak, abban nem tartja fontos elemnek, hogy ő mondja. És ki tudna még egy olyat megfogalmazni, hogy „egy szép magyar önismereti gödörre szükség van szerintem”?
Akik ezt a rovatot olvassák, azok talán meglepődnek, hiszen Hamvai drámaíróként is sikeres, nem is akárkik rendezik a darabjait nem is akármilyen színházakban, hát miféle újratöltés kell ide?! Én azonban hiányolom a különféle összefoglalókból az ő nevét, és azt hiszem, nem kellene sem kedves fiúnak lennie, sem fennforognia ahhoz, hogy észrevegyék, hiszen nem neki van szüksége rá. A legtöbb tanulmány ugyanazoktól a nevektől hemzseg, a kritikusok nagy része sorra és kiszámítható módon ugyanazoktól a könyvektől szolmizál maga alá. Olykor nem ártana másra is felfigyelni, az a határozott érzésem. Ütköztetni jól kialakult véleményünket egy friss művel, a jól bevált névsort egy időre félretenni, Három veréb hat szemmelt írni ismét. (Az is sokatmondó, hogy a regény ’94-es megjelenése óta nem adták ki újra. Egyetlen kiadó sem látott benne fantáziát – a szerk.)
A Márton partjelző fázik mindenképpen megérdemli a kiemelt figyelmet, már a címe miatt is – feltétlenül szerepelnie kell a „legszebb című magyar regények” listáján.
Aztán néhány fejezetzárlat miatt: „…szabad a gazda, könnyű azt mondani, sóhajt egy mélyet, de mielőtt továbbállna, hogy a metróval szabályszerűen ingyen fuvaroztassa magát akár háromszor oda-vissza, ameddig számtalan teendői sorrendjét nem tisztázta magában, még egyszer végigméri a mankón babráló, kabátja rejtekében kucorgó koldust, akin, mióta nincsen lába, átfúj a szél, és jóindulatú lenézéssel megkopogtatja a vállát; ha nem vet meg egy jótanácsot, azt mondja búcsúzóul Márton partjelző, és nem akar fölfázni, pajtás, keljen fel és járjon.” (31.)
Márton és Miholka barátsága, Márton és Denise szerelme miatt. A mondatok bujasága, érzékisége, sűrűsége, töménysége miatt; mindazért, amiért egy szöveget többnek tartunk önmagánál, fontosnak és élettelinek. Egy öregember tragédiájának pontos, a giccstől nem óvakodó, de nem szentimentális ábrázolása miatt. Ezt úgy értem, hogy Hamvai prózája nem sápítozik, hanem megmutat valami nagyon igazat és felkavarót.
Tulajdonképpen azt hiszem, ez a részvét az irodalomban: amikor nem a hatás kedvéért írunk. Amikor nem mondunk le valamiről esztétikai okokból, és nem hevítünk túl másvalamit szintén esztétikai okokból.
Az elitizmus szemszögéből már egy ilyen környezet, mint amilyenben Denise él Márton partjelzővel, maga a giccs. De nem esztétikai kategóriákkal ragadunk meg semmit, amit érdemes megragadni, hanem egy olyan erővel, amely kiválasztja magának, hogy miről szeretne beszélni.
HAMVAI KORNÉL művei: A prikolics utolsó élete; Hóhérok hava
