Anne Sverdrup-Thygeson: Terra insecta | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Annyit biztosan mondhatok, hogy a norvég rovartudós munkája után jóval nehezebben csapunk agyon majd egy-egy körülöttünk szálldosó rovart. Egy olyan univerzum tárul elénk, amelyet minden nap látunk, de alig tudunk valamit a nélkülözhetetlenségéről és távoli galaxisokat megszégyenítő izgalmairól.
Tudom, a legtöbben bele sem néznének egy ilyen könyvbe. Fúj, bogarak! – kiáltunk fel nem egyszer, ha a lakásban pillantunk meg egy oda nem illő társbérlőt. Az lenne a legjobb, ha egy se lenne belőlük, fakadnak ki az érzékenyebbek. Nem tudják, hogy ennél rosszabbat nem is kívánhatnának maguknak. Illetve az emberiségnek.
Szögezzük le mindjárt az elején, mint ahogy azt Anne Sverdrup-Thygeson a rovartan norvég tudósa is hangsúlyozza: a Föld a rovarok bolygója. „Többen vannak, mint az összes tengerpart összes homokszeme”. Azért, hogy mindezt felfogjuk, a szerző érdekes gondolatkísérletre invitál. Képzeljünk el egy olyan ENSZ-t, ahol a fajok igen demokratikusan számarányuk szerint képviselnék magukat. Nos, ebben az esetben egy-egy szavazáskor a bogaraké lenne a voksok több mint fele, majd a sor legvégén, a gombák és zuzmók után – most kapaszkodjanak meg – kullogna a gerincesek frakciója (köztük mi is) a maga szerény 3 százalékával! Azt hiszem, ennél pontosabban nem is lehet leírni, hogy mennyire rá vagyunk utalva a rovarok számos apró, majdhogynem láthatatlan fajára.
És bizony mindenhol ott vannak. A Himalája 6000 méteres fagyos magasságától a legmélyebb barlangokig, a befagyott tenger jege alatt és még a rozmárok orrlyukában is. De nem pusztán a számuk és az előfordulási helyeik nyűgözhetnek le minket, hanem hogy mi mindenre voltak képesek évmilliókkal (!) korábban, jóval az ember megjelenése előtt a természet színpadán. A rovarok ugyanis már a Homo sapiens előtt áttértek a növénytermesztésre és az állattenyésztésre. A hangyák például azóta is „fejőstehénként” tartanak levéltetveket, a termeszek pedig gombákat növesztenek, hogy megoldják az élelmezésüket.
Itt időzzünk el egy kicsit. Az afrikai termeszvárak több méteres magasságig is felnyúlhatnak, és hiába tűz odakint a nap, hiába forrósodik fel a levegő, a váron belül – köszönhetően a termeszek természetes légkondicionáló rendszerének – kellemes hőmérséklet uralkodik. Az ipari konyhára hasonlító gombatermekben, ahol milliók számára készül a kaja, konstans 30 fok uralkodik, mivel a gomba nem bírja sem a melegebbet, sem a hidegebbet. Amikor Zimbabwe fővárosában a termeszek elvét felhasználva építették meg a hivatali és üzleti komplexumot (Eastgate Center), a pláza a hagyományos hűtő-fűtő rendszer energiamennyiségének csupán 10 százalékát használta fel. Van mit ellesni hát a termeszektől.
De már a kezdetektől tanulunk a rovaroktól. Hiszen nekik köszönhetjük a viaszt, mézet, selymet, a kárminvörös festéket (szárított bíborpajzstetű – a színek előállításáról egyébként már írtunk egy szintén izgalmas könyv kapcsán), amelynek titkát 200 évig őrizték a spanyolok, és nem kevés profitra tettek szert belőle, mivel ellenállt a napfénynek és nem fakult ki. Hosszan lehetne sorolni azt is, hogy mi mindennel járultak hozzá a kényelmünkhöz és az egészségünkhöz például a muslincák. Képzeljék el, a muslinca génjei igencsak hasonlítanak az emberéhez, ezért a laboratóriumi kísérletekben nagy szerep hárul rájuk. De ez még semmi: megfigyelték, hogy a hímek az alkoholtól „rámenősekké” és „szexőrültekké” válnak, ám ezzel arányosan csökken a párzásra való képességük. Arról nem is beszélve, hogy a társhoz nem jutott hím sokkal többet fogyaszt belőle, vagyis alkoholba fojtja a bánatát!
Azt hiszem, ezek után már tökéletesen értik, hogy Anne Sverdrup-Thygeson könyve, a Terra insecta miért vezette hat héten át Norvégiában az eladási listákat, és miért fordították le közel 25 nyelvre. Az igen közérthető, blogszerűen tagolt (sok kis alfejezet), humoros szöveg remek olvasmány (Merkl Ottó gördülékeny fordítása). Bevallom, nem egyszer csaptam a fedelére, hogy ezt nem hiszem el! És már olvastam is fel a családnak tanulság gyanánt. A kötet utolsó fejezete (Mi és a rovarok) egyébként a mi felelősségünket boncolgatja abban, hogy bizony drasztikusan csökken a rovarok egyedszáma, fajok tűnnek el, és mindez cseppet sem jósol biztató jövőt ránk nézve.
Ám addigra már valószínűleg közeli ismerős lesz szinte minden lárva és pete: megtudunk néhány igazán érdekfeszítő részletet a szaporodásukról, felépítésükről, táplálkozásukról, élet és halál körforgásáról. Mindazt, amit annak idején elengedtünk a fülünk mellett biológia órán, mert teljesen feleslegesnek ítéltük az erről szóló tudást. A norvég tudós könyve pillanatok alatt meggyőz arról, hogy ezt az előítéletet nem árt felülbírálni. A saját érdekünkben. Illetve azért is, mert egy olyan univerzum nyílik meg így előttünk, amelyet ugyan minden nap érzékelünk, mégis alig van fogalmunk a jelentőségéről és a szépségéről.
