Závada Pál: Wanderer | Deczki Sarolta kritikája
Sokszínű és sokféle anyagú Závada Pál könyvének harmadik, átdolgozott kiadása: tények és fikció, anekdoták és dokumentumok, képek és költészet keveredik benne. A szerző most is a múlt egyik elfeledett darabkáját hozza felszínre a budaörsi svábok életének bemutatásával – fényképekkel és szöveggel.
Történt, hogy 2006-ban a budaörsi önkormányzat felkérte az írót és Szüts Miklóst a település Ótemetőjének felújítása alkalmából egy kis kötet összeállítására. Závada Pál szövegeket írt Szüts fotóihoz, s ez a könyvecske még az Úton a budaörsi temetőbe címet viselte, majd a második kiadás már Wanderer címmel jelent meg, ahogyan a harmadik, átdolgozott kiadás is 2020-ban. Ebben már csak három szerepel az eredeti fotók közül, a másik százat a Fortepan és a budaörsi Jakob Bleyer Heimatmuseum gyűjteményéből válogatta a szerző.
A fekete-fehér képek nagy része a huszadik század elejéről származik, legtöbbjük a budaörsiek életének egy-egy jelenetét ábrázolja. Vannak családi képek, népviseletbe öltözött emberek, temetés, életkép a templomból kifelé tartó emberekkel és libákkal, iskolai képek, csoportképek, néhány városi látkép, valamint a modern élet egy-egy jelenetét is megörökíti a fotográfus: motor, autó, repülőgép tűnik fel egy-egy fotón. A szöveg és a fotók párbeszéde folyamatos, az elbeszélő kommentálja a képeket, a vándorral beszélgetnek róluk, s így, a képek és textusok párbeszédéből bomlik ki a budaörsi svábság története.
A harmadik megjelenés idején, 2020-ban már nem új a Závada-olvasók számára ez az eljárás, hiszen a 2014-es Természetes fény is hasonló módon mesélte el a tótkomlósiak történetét a második világháborúban: fotók és elbeszélői szólamok váltakozásából állt össze a történet.
Vagyis az írói kísérlet sikeres lett, és alighanem ez is lehet az oka, hogy a szerző újra elővette a 2006-os kötetet és újragondolta, -írta és -szerkesztette az egészet.
A másik ok talán az lehetett, hogy kiválóan illik abba a sorba is, mely Závada műveit jellemzi az utóbbi időkben: olyan történeteket ír meg, amelyekről ezért vagy azért feledkeztünk el, vagy mert éppen kiszorultak a hivatalos emlékezetből.
A feledésből emel vissza embereket és eseményeket, ahogyan ez történt a kunmadarasi pogrom (Egy piaci nap, 2016) vagy a dúsgazdag Weiss Manfréd-örökösök (Hajó a ködben, 2019) esetében. Jelen esetben a budaörsi svábokról van szó, ám az ő történetükön keresztül megmutatkozik az összes Magyarországon letelepedett, megállapodott majd kitelepített német története.
Alighanem iróniát kell gyanítanunk abban, hogy Závada Pál a budaörsi svábokról szóló könyvéhez Goethe ismert versét választotta mottóul, a Vándor éji dalát. A gyanú márpedig azért lehet indokolt, mert egyrészt egy igazi vándor azért vándor, mert nincs és nem is lehet nyugta, másrészt pedig ebben a térségben aztán kiváltképp kevés esélye van egy egyszeri földi halandónak is efféle luxusra.
A címszereplőről nem sokat tudunk meg; évszázadok óta járja a világot, és rendre felbukkan Budaörsön is, valamint szereti az életet, a nőket, a lakomákat és a bort, a munkához ellenben nem nagyon fűlik a foga. „Ki vagy te voltaképp?” – kérdezi az éppen aktuális kedvese, majd az elbeszélő folytatja: „Mert mifelénk senki se tudja, ezért csak Wandererként emlegetnek.” A vándor válasza: „Ez így jó, ha így mondják, akkor ez a nevem. Másutt meg így hívnak: Passager, Putnik, Vagabondo vagy Vándor, és ez mindegy.” (12). Vagyis Wanderer praxisa nem korlátozódik Magyarországra, hanem vélhetően világcsavargóról van szó.
(FOTÓ: Fortepan)
A vándor afféle ellenpontja a Budaörsön letelepedett dolgos sváboknak, viszont a maga módján mégis része a közösségnek, hiszen folyton vissza-visszatér hozzájuk, jól ismeri őket, történeteiket. Elbeszéléstechnikailag az a szerepe, hogy külső nézőpontból legyen képes rámutatni, adott esetben rákérdezni a település életének egyes mozzanataira. Már csak azért is, mert az elbeszélő pozíciója hangsúlyozottan belső, többes szám harmadik személyben beszél. A svábok története pedig a két nézőpont váltakozásában bomlik ki: a közösséget képviselő elbeszélő vagy beszélget a vándorral, vagy hivatkozik rá, vagy ő a főszereplője egy-egy kis budaörsi jelenetnek.
Mindezzel együtt sem egyértelműen jó megoldás a vándor szerepeltetése. Az „örök vándor” vagy „örök zsidó” figurája évszázadok óta lépten-nyomon felbukkan a művészetekben, rengeteg jelentést hordoz, agyonhasznált szereplője az európai kultúrának. Jelen esetben a svábok történetéhez a vándorhoz kapcsolódó jelentéskör nem ad hozzá túl sokat, viszont megnyitja a történetet egy olyan perspektíva felé, melynek nincs szerepe a történetben. Amit azonban elveszítünk a réven, megnyerhetjük a vámon: méghozzá némi romantikát, nosztalgiát, amely a szoknyapecér vándor figurájához kapcsolódik.
A történet akkor indul, amikor Zichy Péter felesége, Bercsényi Zsuzsanna visszaváltja a férje által elzálogosított örsi-csíki birtokot, és azon tűnődik, mit kezdjen a sziklás, rossz termőföldű területtel. Hallotta, hogy némely földbirtokosok Németországból hívnak be telepeseket, s kivel mással, mint éppen Wandererrel tanácskozza meg, hogy vajon eljönnének-e őhozzá is. Eljöttek, s 1721-ben szerződést kötöttek, hogy adókedvezmények fejében letelepednek és „kéretik a sziklás talajon a termékeny földet megkötni, szél ne hordja, eső ne mossa, verstehen Sie?, hanem teremjen gazdagon” (17). A telepesek így is tettek: megkötötték a földet, amely aztán gazdagon termett.
S hozták a nyelvüket, kultúrájukat, munkamoráljukat, szorgalmukat, vallásukat, ünnepeiket, népviseletüket – a fotókon láthatjuk, milyen gazdag és szép életet teremtettek a sziklákon. Pedig az évszázadok alatt pusztított a pestis, a filoxéra, földrengés és kolera, de sok-sok munkával sikerült felvirágoztatni a várost. Eleinte szőlőt termeltek, bornak majd csirinek (csemegeszőlőnek), aztán beleszerettek az őszibarackba.
Ennek a történetét is Wanderer elbeszéléséből tudjuk, aki Udine környéki gazdáktól hallotta, hogy a háború alatt a német katonákkal megkötötték a maguk különbékéjét, akik kikönyörögtek a taljánoktól néhány köteg facsemetét, „oszt gé’ má’ ham, most akkor mehetnénk már haza!” (50). Az 1930-as években már hűtőházakban tárolták a gyümölcsöt, amit aztán Bécs és Berlin piacain adtak el. De a piktortégla is jellegzetes budaörsi termék volt, melyet a Gründerzeit idején használtak a szobafestők az alapozáshoz, és amelynek az anyagát környékbeli üregekből bányászták.
De sem a szorgalom, sem nemzet kultúrájához, gazdaságához való jelentős hozzájárulás nem mentette meg a svábokat a második világháború után attól, hogy kollektíven megbélyegezzék, bűnbaknak kiáltsák ki, és deportálják őket. Pedig akkorra már annyira elmagyarosodtak, hogy „minekünk, Buda környéki németeknek is Magyarország a hazánk. Úgyhogy ha megcsonkolják, siratjuk, ha pedig területeit visszagyarapítják, örvendünk.” (75.)
Osztoznak a többség zsidókkal és cigányokkal szembeni előítéleteiben is.
Emlékezetes az a nyelvileg remekül megformált jelenet, melyben a vándor a svábokkal a zsidókról próbál meg beszélgetni, s ezt a választ kapja: „Először is régen voltak itt, még jóval azt megelőzően, hogy. Másodszor pedig el lettek előbb-utóbb, úgymond. Önszántukból, saját elhatározásból persze…” (80–81). A grammatikailag hibás mondatok tökéletesen elmondják, hogy valójában mi történt, valamint azt is, hogy mi a beszélő viszonya ezekhez a történésekhez.
S ahogyan a kocsmában egy szemüveges ember mondta a háború után: „máris elkezdődhet az iszonyú gyors felejtés, letagadás és elhallgatás” (103), ugyanez történt a svábok kitelepítése után is. A fasiszták állítólagos pártolóiként kapták meg a kitelepítési végzést, és menni kellett, hátrahagyva mindent, több évszázad munkáját. A vagyonukkal pedig az történt, ami a zsidókéval: aki kapta, marta. Akinek nem jutott zsidó villa, az legalább egy kis sváb pincére szert akar tenni. A történet a szovjet időkben ér véget, Wanderer már Pannónia motoron jár, és a szovjet–magyar barátságot élteti.
Sokszínű és sokféle anyagú ez a rövidke könyv: tényeknek és fikciónak, anekdotáknak és dokumentumoknak, képeknek és költészetnek kellene szerves egységbe forrnia, s ez hol sikerül, hol nem, hol ez lóg ki, hol meg amaz. Néhol túl didaktikus (például amikor a szemüveges alak a kocsmabeliek fejére olvassa a deportálásokat, a sovén nacionalizmust és a rasszista idegenfóbiát). Máshol a tények nyomják el a fikciót, mint amikor Wanderer a Wendler-krónikából kiírja a helyi eseményeket, tételesen, évszámmal felsorolva. Vagy amikor a vége felé jó három oldalon keresztül sorolja a kitelepítettek neveit (bár ez utóbbinak nemcsak kegyeleti-etikai, hanem poétikai szerepe is van).
Sajátos kísérleti szövegről van tehát szó, melynek vannak előzményei Závada pályáján – hogy messzire ne menjünk, például a Wanderer ősszöveg-változata ‒, és ennek az írói vállalásnak, programnak lett folytatása is, ahogyan az utóbbi évek termésén láthatjuk. S ha a Wanderer nem is tartozik a legerősebb Závada-művek közé, mind kísérletként, mind pedig témája miatt nagyon fontos. Ahogyan a szerző többi könyve, ez is múltunk egy elsüllyedt darabkáját hozza újra a felszínre, emeli vissza a közös emlékezetbe. Márpedig a magyarországi svábság megérdemli ezt, fontos része, szereplője történelmünknek, kultúránknak, szokásainknak, nyelvünknek.
ZÁVADA PÁL legutóbbi művei: Hajó a ködben; Egy piaci nap; Természetes fény.
