G. Walterskirchen – B. Meyer: Festetics Mária grófnő naplója | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy síron túl is tartó barátság megindító és igaz történetéről mesél Festetics Mária bizalmas naplója, aki 1871 és 1894 között szolgált Erzsébet királynő, Sisi udvarhölgyeként. Bepillantunk az intrikákkal és viszályokkal terhes császári udvar életébe, amelyről igen éles szemmel, okos megfigyelőként mesél, miközben nem kíméli az illusztris vendégeket. Például az ablakon kiköpő perzsa sahot.
Volt egy időszak, amikor a karácsony nem múlhatott el az 1955-ös osztrák film, a Sissi – A magyarok királynéja már-már rituális megtekintése nélkül. Bár én ezt inkább a periférikus látásommal követtem, Romy Schneider császárnéje mégis beleégett a tudatomba, meg az a habos-babos világ, amely oly gondtalanul vonult fel a képernyőn. Persze nem is én voltam a célcsoport, a nagymamámat pedig minden egyes alkalommal elvarázsolta, valahogy úgy rajongott érte, mint én a metál zenekarokért. S bár szinte minden cikket és könyvet (leginkább színes-szagos regényeket) elolvasott, valahogy mégis ezt a romisnejderes Sisit tartotta az igazinak.
Én is csak később tudtam meg Czingel Szilvia remek könyvéből (A női test alakváltozásai – itt olvashat róla bővebben), hogy Erzsébetet a mai fogalmakkal vélhetően anorexiásnak nevezték volna. Képes volt pusztán napi egy narancsot elfogyasztani annak érdekében, hogy tartsa az ötvenkilós súlyát, és igazi „fitneszkirálynőként” szinte állandó mozgásban volt: lovagolt, vívott és hosszú sétákat tett a kaptatókkal teli hegyi utakon.
Festetics Mária 1871-ben került udvarhölgyként a császári udvarba Andrássy Gyula gróf és Deák Ferenc közbenjárására. „Kezdetben vonakodott, habozott, és nem töltötte el nagy örömmel a feladat”, ám később majdhogynem egész életét a császárné szolgálatának szentelte. Mély és bizalmas, valódi barátság alakult ki köztük. Ám Festetics nem pusztán társalkodóként, hűséges és rajongó szeretetével tűnt ki, hanem intelligenciája, éles megfigyelései miatt a kor igazi tanúja is volt. Olyan, aki – bár a császárné iránti elfogultsága kissé torzította az ítélőképességét – nem csupán részese volt a fontos eseményeknek, de át is látta a viszonyokat, a politikai helyzetet és a főbb szereplőket.
Az egyik legizgalmasabb fejezetben (Királyok, művészek és parvenük között) például az ő szemén keresztül láthatjuk az udvar nem egy illusztris vendégét. A brazil császár például úgy kocsizott végig a városon, hogy a szolgája nem a bakon, hanem mellette ült, mert előbbiből Don Pedrónak semmi haszna sem származott volna, hiszen ő tudni akarta, hogy mit lát, ha kinéz az ablakon. Vagy amikor a perzsa sahra a kiállítás megtekintése közben rájött a köphetnék, de mivel ezt illetlennek gondolta a császárné előtt, odasétált az ablakhoz, és ott ejtette meg a dolgot. Az összegyűlt, uraságokat váró publikum bánatára. A brit Viktória királynő kapcsán pedig azt jegyzi le, hogy „Valéria főhercegnő inkább megijedt a látványától. Még soha nem látott ilyen erős alkatú embert.”
Ám az is tanulságos, amit Wagner és Liszt kapcsán ír le. Először persze kicsit szörnyülködik előbbi kiállhatatlanságán és kicsinyességén. Szinte felfoghatatlan számára, hogy ilyen jellemhibával hogyan lehet ilyen csodás zenét írni. Majd nem kevés kritikával jegyzi meg: „Kár, hogy a felséges pár semmit nem tesz ezekért a nagy emberekért, és hogy uralkodói magasságukban oly kevés művészi érzék fejlődött ki.” Pedig e tekintetben azért tápláltam némi nagymamás illúziót…
A napló három nagyobb időszakot ölel fel: 1871 és 1884 között folyamatos, majd megszakad, hogy 1904 és 1907 között ismét visszatérjen hozzá, végül pedig az első világháborús eseményekkel kapcsolatos benyomásait rögzíti 1917-ben és 1918-ban. Mindmáig nem tudni, hogy a hiányzó könyvekkel mi lett: ellopták, megsemmisítették vagy elkallódott. Azért is fájdalmas a hiány, mert így egy igen kényes időszakról, a Rudolf trónörökös rejtélyes halálát megelőző és azt követő napok kapcsán semmit sem tudunk meg a bennfentes forrásunktól. A magyar olvasó a megmaradt, amúgy igen bőséges anyagnak is csak egy részét veheti most kézbe. A közreadók ugyanis úgy vélték, hogy a tíz kötet mintegy kétezer oldala még a legelszántabb rajongót is visszarettentené, ezért kiválogatták a legérdekesebb, legizgalmasabb részeket és azokat rendezték tematikus fejezetekbe, hogy minél áttekinthetőbb és élvezetesebb legyen az amúgy nem könnyen megfejthető anyag. Ez is magyarázza, hogy miért csak most olvashatjuk az egykori udvarhölgy gondolatait.
A régies folyóírással lejegyzett, központozás nélküli, nem egész mondatokkal dolgozó szöveget előbb igen körültekintően fel kellett dolgozni nyelvileg, hogy érthetővé váljon. Mivel a grófnő túlnyomórészt németül fogalmazott (csak néhány bekezdést írt magyarul, vagy franciául és angolul) Meyer Beatrixre és Gudula Walterskirchenre várt a szöveggondozói feladat (a magyar verzió a rutinos Nádori Lídia érdeme). A fejezeteket felvezető vagy a bejegyzések közti jól adagolt kommentárok is igen sokat segítenek abban, hogy pontosabb képet alkothassunk.
Igazi kuriózummal felszerelkezve várhatjuk hát a következő karácsonyt, amikor majd Romy Schneider mosolya ismét felvillan a tévében.
Addigra már igen sokat megtudhatunk a császári udvar intrikáktól kusza viszonyairól, az Európa-szerte tett utazásokról, a politika örvényeiről, de leginkább a császárnéról, aki például idegen földön sem mulasztotta el, hogy felkeressen egy-egy tébolydát, mert erősen vonzódott az efféle intézmények iránt. És nem utolsó sorban Festetics Máriáról, származásáról és életéről, az udvar szemében időnként kényes magyarságról, és arról, hogy milyen mélabú telepedett rá és milyen új szolgálatba kezdett, amikor szeretett úrnője Genfben merénylet áldozatává vált.
