Molnár Piroska: Kvittek vagyunk | Falusi Dóra ajánlója
Egy magával ragadó hosszú beszélgetés, amely úgy kezdődik, hogy „soha nem szerettem magamról beszélni”. Bármilyen önellentmondásosan hangzik is mindez, a végeredményen nem változtat: a Molnár Piroskával készült interjúkötetet nagyon nehéz letenni.
Egy ilyen jellegű könyvnél adja magát, hogy az ember csak úgy belelapoz, amikor van egy kis ideje, azonban Molnár Piroska a vele készült Kvittek vagyunk című könyvben úgy mesél pályáról, színházról, magánéletről, hogy közben az olvasó is megszólítva érzi magát. Mert olyan szépen, és a szó legnemesebb értelmében vett egyszerűséggel beszél szenvedélyről, fájdalomról, életről, hogy az megérint még a betűkön keresztül is.
Ennek ad keretet a beszélgetőtárs és színésznő Bíró Kriszta értő és érzékeny figyelme, vagy ha kell, hallgatása. Jó páros, hiszen végig érződik a kettőjük közötti tiszteletteljes bizalom. Ez valószínűleg elengedhetetlen is volt ahhoz, hogy Molnár Piroska így megnyíljon a kérdezőnek, mert mint kiderül, amennyire szenvedélyesen tud szeretni, éppannyira nem egy bizalmas típus.
Viszont senkit és semmit nem kategorizál, nem ismer olyat, hogy legjobb vagy legrosszabb, és nincsenek kedvencei. Az élet szeretete és tisztelete valahogy épp ezekből a gondolataiból köszön vissza ránk: mindent úgy fogad el, ahogy van, ahogy kapja. És ami a legfontosabb – és egyben ennek a feltétele is –, mindenki felé nyitott. Igaz ez a kapcsolataira is: bár a hozzá legközelebb állók a pályatársai közül kerültek ki.
Ahogy mondja: „rengeteg civil barátom van szerintem, a hentestől a nem tudom, kicsodáig.”
És miközben alázattal végzi a munkáját a színházban (mert azt leszögezi, hogy a rá bízott feladat elvégzésével nem büszkélkedik, az számára kötelesség), még a sminkesnél is a maga útját járja: nyugodtan megvárja, amíg fellépés előtt a bőrét mattítják, majd miután a segítői elmentek, finomít rajta, mert „az a jó, ha csillog, az az élet.” Vagy itt-ott átírja néha a szövegeket (szigorúan csak a könnyedebb műfajokban), ahogy erről nekünk is mesélt a vele készült interjúnkban.
És bár a Színművészeti Főiskolán színészmesterséget nem, csak művészi beszédet tanított (ennek oka is kiderül a könyvből), a Kvittek vagyunkban beszél a mesterségéről is: „Nagy színész lehet bárki, de művész csak jó ember lehet. De a jó ember fogalma nem keverendő össze az ártatlan emberével. Ártatlan emberből nem lehet jó színész.” De még a túlzások sem feltétlenül ártalmasak, csak az nem mindegy, hogy az ember vadul kergeti-e az általa szükségesnek vélt tapasztalatokat, vagy egyszerűen csak hagyja, hogy az élet megtörténjen vele.
Ő maga szerepet soha vissza nem adott, inkább hozzácsiszolódott. És bár azt vallja, hogy az már régen rossz, ha ízlésről, tiszteletről, büszkeségről kell tanulnia valakinek, mert az vagy van, vagy nincs, önmagával szemben maximalista. Az önszeretet kérdésénél sokkal fontosabb – és mindennapi feladatának inkább ezt tekinti –, hogy nevelje magát és tanuljon a vele megesett dolgokból. Jobbnak lenni – nem pedig önmagát jobban szeretni.
Amellett, hogy beszél a gyermekkoráról, családjáról, életének drámai döntéseiről, szerelemről, a kötetben a hazai színházi élet elmúlt ötven évébe is bepillantást enged. Megtudhatjuk, hogy politizáltak-e a színészek a legvidámabb barakkban vagy a rendszerváltáskor, milyen volt a kaposvári színházból Budapestre jönni játszani (majd vissza). De ott lehetünk vele a Katona Színház megalapításánál Zsámbéki Gábor lakásán 1982-ben, és a Nemzeti kapcsán szó esik Alföldi Róbertről és Vidnyánszky Attiláról is.
A könyv végére pedig még inkább meggyökerezik bennünk az, amit már korábban is leszűrtünk vele kapcsolatban: Molnár Piroska gondolatai akkor is hozzánk tesznek valamit, ha csak egyszer láttuk őt játszani színpadon vagy filmben.
