Bill O’Reilly – Martin Dugard: Az SS kiiktatása | Falusi Dóra ajánlója
1945. május 7-én Reimsben a német katonai vezetés aláírta az azonnali kapitulációt, és a második világháború ezzel hivatalosan befejeződött. Az SS kiiktatása című könyv ott kezdődik, ahol a tanrend szerinti események véget érnek: a nácik utáni hajtóvadászat ugyanis csak ekkor vette igazán kezdetét.
A háború lezárását követő napokban az immár békés, bár még nagyon kaotikus Európa országai között megindultak a menekültek, a fel- és kiszabadultak, a hontalanok tömegei. (Az új világ első és a Harmadik Birodalom utolsó hetéről a Nyolc májusi nap beszél bővebben, a könyvről itt olvashatnak.) Ezt a rendezetlenséget használták ki a korábbi SS tagok és nácik a menekülésre. A háborús bűnökért való felelősségre vonást nem minden náció katonasága helyezte előtérbe, az amerikaiak például inkább alkut kötöttek azzal, akit elfogtak, hogy a szovjetek ellen szervezzék be őket.
Tudták ezt a németek is, és ha már elkerülhetetlennek látszott, igyekeztek amerikai fogságba esni. Néhányuk annyira biztos volt a saját jelentőségében, hogy önként fedte fel magát. Heinrich Himmler és Hermann Göring az elfogásuk után csak azt követően nyúltak a ciánkapszulához, miután azonosították magukat a szövetségesek előtt, és kihallgatásuk során egyértelművé vált számukra, hogy nem kerülhetik el az igazságszolgáltatást. Elképesztő optimizmus, gondolhatnánk, de Az SS kiiktatása című könyvből megtudhatjuk, hogy nem is volt ez olyan alaptalan, mint hinnénk.
A menekülésben gyanútlan segítő volt a svájci állam és a Vöröskereszt, ugyanakkor tudatosan készült rá és szervezte meg az a gazdasági háttérgépezet, amely Hitler és az NSDAP hatalomra jutásának anyagi bázisát szolgáltatta már korábban is. (Erről bővebben Éric Vuillard Goncourt-díjas könyvében, a Napirendben olvashatnak itt.) Ez a jelentős tőkével bíró gazdasági réteg a háború után is igyekezett kicsempészni a nácikat Európából, sok esetben sikerrel.
A felelősségre vonás kérdése azonban társadalmi szempontból sem volt olyan egyértelmű. Sokan nem ítélték el egyértelműen a tömeggyilkosokat. Komolyan felmerült kérdésként annak a „dilemmája”, hogy úttörő orvosi kísérletként, vagy az emberiség ellen elkövetett bűnként kell-e tekinteni a náci orvosok (jelentős mértékben a koncentrációs táborokban végrehajtott) kísérleteire. A nürnbergi halálos ítéletek ellen elvileg nem lehetett fellebbezni, de 1951-ben az egyház, a média és a német politikusok nyomására több halálraítélt háborús bűnös ítéletét börtönbüntetésre változtatták, pár év múlva pedig a nyugatnémet kormány már politikai foglyokként kezelte őket, és többségüket szabadon engedte. Az aktuálpolitikai okok között – főleg a német közigazgatásban – egy egészen megdöbbentő szempont is közrejátszott: ha valamennyi bűnrészes vagy kompromittálódott bírót, rendőrt és hivatalnokot felelősségre vonják, összeomlik az új államigazgatás.
Mind az amerikai hírszerés, mind az egyház (különösen XII. Piusz pápa) nácikkal szembeni szerepvállalása a mai napig vitatott. Utóbbi – hitvallásával szembeni – stratégiája meglehetősen egyszerű volt: annak érdekében, hogy a latin-amerikai országokba is terjeszkedhessen, elég sok mindenkit hajlandó volt segíteni, ha azok vállaltan antikommunisták és katolikusak voltak. Ennek alapján papírokkal és pénzzel is támogatta sok háborús bűnös menekülését. A pápa Otto Ohlendorf esetében még kegyelemért is folyamodott. Az Einsatzgruppen D nevű különleges alakulat irányítója a – nemkívánatos zsidó és cigány – civil lakosság mobil gázkamrával történő hatékonyabb elpusztítását vezette be. Tárgyalása során mindent bevallott, megbánást nem tanúsított.
A szerzők többször is idéznek a megrázó bírósági jegyzőkönyvekből és a tanuk részletes beszámolóiból mindarról, ami egy koncentrációs táborban történt a transzportok érkezésétől a megsemmisítésig. Ezeket a tényeket nem lehet megrendülés nélkül olvasni, akárhányszor is hallunk róluk. Az első „nácivadász” nem véletlenül lett Benjamin (Benny) Ferencz. Erdélyi zsidó famíliába született, családja egyéves korában emigrált az Egyesült Államokba, ahol jogász lett. A második világháborút már amerikai katonakánt harcolta végig Európában. Ő lett a felelős azért, hogy összegyűjtse a haláltáborok hivatalos iratait a nácik elleni bizonyítékként, tehát az elsők között érkezett a felszabadított helyszínekre.
Később a nürnbergi per szóhasználatába nem véletlenül vezeti be főügyészként a – nem sokkal korábban Raphael Lemkin lengyel-amerikai jogász által megalkotott – genocídium szó használatát az emberölés kifejezés helyett. (Amelynek használatát az ENSZ-ben később, az ukránok kiéheztetése kapcsán épp ezen kontextus miatt vétózta meg a Szovjetunió: azt akarták, hogy csak a nácizmus ideológiájához kötődjön a kifejezés. Erről itt olvashatnak bővebben.)
A nácik kimenekítése és bújtatása ettől függetlenül szervezetten és hatékonyan folyt tovább a következő évtizedekben is. A könyv feltárja ennek részleteit, és hogy miként sikerült többségüknek anonimitásban élniük akár még jómódban, demokratikus országokban is. Vagy épp felvállalva kilétüket, jellemzően az amerikai titkosszolgálatoknak dolgozva, amelyek eltekintettek múltjuktól, amennyiben a nekik végzett munkájuk „hasznosnak” bizonyult. A hidegháború idején ennek az érvnek komoly súlya volt még ilyen esetekben is.
A Moszad, az izraeli titkosszolgálat és annak vezetője, Isser Harel, valamint közvetlen és közvetett munkatársainak küldetése ekkor vette kezdetét. A könyvben szinte évről évre követhetjük a – többek között – Adolf Eichmann és a Josef Mengele utáni hajsza állomásait. Megismerhetjük a sikeres vagy épp sikertelen akciók okait és következményeit, a különböző államok hozzáállását, a hivatalos ügyintézések útvesztőit. Nem utolsó sorban pedig azt az elszántságot és bátorságot, amellyel ezek a nácivadászok rendelkeztek. Akár országhatárokon és évtizedeken át is követtek egy gyanúsítottat, amíg beazonosították, majd az elfogás akcióját eltervezték és végrehajtották. Tervüket néha bonyolult emberrablásként sikerült kivitelezni, néha pedig egyszerűen csak bekopogtak az ajtón, és elmondták, amiért jöttek.
Az SS kiiktatása izgalmasan, néhol filmszerűen megelevenítve meséli el a bujkálás és az elfogások, a leleplezések történetét, amely – mint kiderül – versenyfutás az idővel a háborús bűnösök életkora miatt. A nácivadászok azonban nem hagyták, hogy a háborús bűnök elévüljenek.
