Robert Capa: A tetten ért halál | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Igazi kuriózumot tehet fel a könyvespolcra Capa hazai rajongója: a spanyol polgárháború első évét dokumentáló album majdhogynem nyolcvan év után érkezhetett meg a magyar olvasók asztalára. Ekkor vált világhírűvé a fotóművész, s talán ekkor szállt el minden remény, hogy megmaradhat a béke Európában. A reprint kiadás jobb minőségben ugyan, de a megszólalásig hasonlít az eredeti könyvre, amelynek ritka példányai ma már kincsnek számítanak.
Sokan a spanyol polgárháborút tekintik a történelem első médiaháborújának. Olyan értelemben, hogy sok fotóriporter és újságíró „közvetlenül a frontról tudósítva maguk is harcoltak”, és olyan értelemben is, hogy például az Egyesült Államokban a lapok között is éles szakadék húzódott a köztársaság ügyét felkaroló baloldaliak és liberálisok, illetve a jobboldali, befolyásos katolikusok fórumai között, amelyekben Francót Spanyolország megmentőjeként látták és láttatták. Viszont sok tekintetben utolsónak is számított. Talán ez volt az utolsó olyan háború, amely még ma is romantikus képzeteket vonz magához (már amennyiben egy háború lehet romantikus).
A demokratikusan megválasztott kormányért, a szabadságukért és országukért küzdő köztársaságiakhoz számos önkéntes csatlakozott a világ minden tájáról (köztük 1200 magyar, a fele nem is élte túl a harcokat). Hemingway, Orwell, Capa, Lorca és Picasso (híres festménye, a Guernica révén) neve végérvénesen összefonódott a küzdelmekkel, és tette halhatatlanná az eseményeket. Robert Capa legendás fotója (és egész ottani munkássága) paradox módon egyszerre járult hozzá a polgárháború romantikus olvasatához (mint minden legenda és mítosz), illetve tűpontosan mutatta be, hogy a nemes érzelmek paravánja mögött nagyon is aratott a halál, és tort ült a szenvedés.
Az 1938-ban megjelent könyv maga is legendássá vált az évtizedek alatt. Bár nem fogyott túl sok példány belőle, és – ahogy a fotós ügynöke, Peter Köster fogalmazott – „szégyenletesen rossz minőségben jelent meg. Semmit sem retusáltak, a képek tompák, élettelenül szürkék.” Bizonyos szempontból érthető is: a megjelenés idején sem André Kertész (a könyv tervezője), sem Capa nem volt még világhírű.
Előbbit akkoriban még csak Párizsban tartották nagyra, új hazájában még nem volt állandó jövedelme, rossz angol tudása miatt nehezen kereste meg a kenyérre valót. S bár Capát A milicista halála már elindította a hírnév felé, de önmagában még nem volt képes eladni egy könyvet, amelyet ráadásul részben arra is szántak, hogy az amerikai közvélemény szimpátiáját a köztársaság ügye felé billentsék.
Nem volt könnyű: az általános kommunista-ellenes hangulat nem kedvezett a Franco erőteljes támadásait és bombázásait (és mögötte két nagyhatalom, Németország és Olaszország) elszenvedő védőknek.
Az antikommunista láz odáig fajult, hogy számos írót, színészt, de még vallási vezetőt is megbélyegeztek és feketelistára tettek, amiért védelmébe vette a köztársaság ügyét. Így nem csoda, hogy A tetten ért halálból nem lett bestseller.
Kultkönyv viszont annál inkább. Hiszen az eltelt évtizedek alatt igazi ritkasággá nemesedett, az eredeti példányok ára az egekbe szökött, és a jó állapotú, a védőborítót is megőrző darab igazi kincsnek számít. Miközben külföldi kiadók sora jelezte, hogy szívesen megjelentetnék fordításban. Így született meg a mostani reprint kiadás, amely a megszólalásig hasonlít az eredetire, annyi eltéréssel, hogy a fotók minősége ma már nem hagy kivetnivalót, illetve képjegyzék és Cynthia Young remek áttekintése is kiegészíti. Ebben bemutatja a szereplőket, tisztázza a szerzőséggel kapcsolatban felmerült problémákat, a korabeli hangulatot, a könyv keletkezéstörténetét és utóéletét is.
A képeket hárman, Capa mellett annak kollégája és szerelme, Gerda Taro és a lengyel származású Chim, készítette (Chim 13, Taro 24, míg Capa 111 képet mondhat a magáénak).
Azt, hogy a háborús tudósító élete nem volt fenékig tejfel, mindhármuk sorsa jól példázza.
Tarót még ott Spanyolországban tiporja halálra egy tank 1937-ben, így esélye sem volt, hogy megérje az album kiadását, Chimet a szuezi válság idején éri halálos lövés, míg Capa Indokínában lépett aknára.
A képanyag a polgárháború első évét mutatja be testközelből. Azt a folyamatot, hogy miként szerveződött a demokratikus kormány mellett kiálló, a lázadó fasisztákat legyőzni kívánó emberekből hadsereg, hogyan vettek részt a nők a háborúban, és miként mentették ki a műkincseket a pusztulás torkából. Mint ahogy megrázóak a Madridban zajló küzdelmek. A Capa által megfogalmazott képaláírásokból kiderül, hogy „Európa legújabb, legnagyszerűbb egyetemének” campusában, ahol csak két évig folyhatott tanítás, most halottak hevernek. „Arra várnak, hogy éjszaka, vagy ha csöndesedik a fegyverropogás, elvigyék őket” (Lukács Laura fordítása). És azt is feljegyzi, hogy „Madridban ez ember villamossal megy a frontra”.
Igazi kuriózumot tehet fel hát a könyvespolcra a Capáért rajongó magyar olvasó, vagy az, aki a legendák mögötti szenvedés minden romantikát mellőző pillanataira kíváncsi. Amely oly pontosan előlegezi meg a világra pár év múlva rászakadó válogatott borzalmakat.
