Christopher Hogwood: Händel | László Ferenc kritikája
Egy újabb hiánypótló monográfia kerülhet fel a zenerajongók polcára az utóbbi években kiadott Chopin- és Schubert-életrajz mellé. Az angol karmester elegáns tartózkodással és a nagyotmondásokat mellőzve festi fel a barokk zeneszerző pályáját és zsenijét. Az alapos könyvben pedig arra is magyarázatot találunk, hogy Händel az elmúlt negyven évben miért lett világszerte ismét népszerű és nagy kedvvel játszott zeneszersző.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
Mióta az eszemet tudom, sőt ameddig csak az Arcanum és a Szaktárs adatbázisok segítségével nyomon lehet követni a múltban visszafelé haladva ezt a jelenséget: a magyar zenei könyvkiadás legégetőbb feladata mindig is a hiánypótlás volt. Ez a helyzet ma is, hiszen számos nagy zeneszerzőről váltig nem lelni magyar nyelven monografikus összefoglalást, alapos és modern szemléletű biográfiát: legyen elég itt mindössze Brahms, Mendelssohn vagy épp Rossini nevét megemlíteni e fájó hiányok körvonalazására.
A tendencia mindazonáltal biztató, hiszen az utóbbi pár évben több fontos életrajzi munka is megjelent, gondoljunk csak mindenekelőtt Christopher H. Gibbs Schubert-, illetve Alan Walker Chopin-kötetére, azok 2018-as és 2020-as hazai kiadására. Ezek megjelentetője természetesen a Rózsavölgyi és Társa volt, és most e szépmúltú és sokérdemű cég bocsátotta közkézre Händel ugyancsak régóta nélkülözött biográfiáját is, méghozzá a historikus mozgalom 2014-ben elhunyt brit nagysága, a karmester Christopher Hogwood tollából.
Úgy hiszem, több okból is remek választás volt a kiadó részéről épp ezt a munkát fordításra és megjelentetésre kiválasztani az immár könyvtárnyira duzzadt nemzetközi Händel-irodalomból. A legnyilvánvalóbb oknál kezdve a méltatást: azért, mert Hogwood kötete mindent megad, amit egy időszerű hiánypótlástól elvárhatunk. Vagyis imponálóan informatív és jól kiegyensúlyozott áttekintést nyújt, amely egyrészt szolid és biztos alapot kínál a tájékozódni vágyó olvasó számára, másrészt lelkiismeretesen felmutatja azokat a témákat és kérdéseket, amelyek régen vagy ma, netán régen és ma is viták tárgyául szolgálnak.
Azután a Rácz Judit magyarításában is mindig szabatosan fogalmazó szerzőnek van egy olyan erénye is, amelyet vásott nemzetkarakterológiai közhelyek nyomán angolosnak nevezhetnénk: az elegáns tartózkodás. Hogwood ugyanis nem kíván mindent tudni, tehát rendre lemond a sarkos megállapításokról minden esetben, ahol ehhez nem áll a rendelkezésére elegendő adat. Nem (vulgár)pszichologizál és éppígy nem válik Händel-apologétává sem. Pedig ezt a két csaliösvényt rendszerint vajmi ritkán képesek elkerülni a máskülönben mégoly tudós életrajzírók.
Továbbá van még történeti érv, amely okvetlenül jó döntésnek jelzi, hogy 2021-ben épp a Hogwood-kötet reprezentálja magyar nyelven a Händel-irodalmat. Az eredetileg 1984-ben megjelentetett, majd 2007-re részlegesen átdolgozott életrajz ugyanis egyszerre volt jele, bizonysága és érdemi faktora annak az immár majd’ négy évtizede tartó trendnek, amely a zeneszerző műveinek, főleg operáinak újrafelfedezését, átértékelését és éppen nem mellesleg: világszerte játszottá és népszerűvé válását hozta el.
Nem mintha addig ne tekintették volna a nagy parókás komponistát korszakos barokk mesternek és egyszersmind kedélyesen harsány zenetörténeti zsáneralaknak. Nagy tenorok mindig készséggel elröcögtették a Xerxész félreértett Largóját, a britek gyakorta több ezer résztvevőt felvonultató monstrumkoncerteken szólaltatták meg az oratóriumait, a Vízizene pedig zenemű és anekdota formájában egyaránt széles körben ismertnek számított.
De a születési bicentenárium (1985) táján megindult folyamat mégis valóságos Händelomániát hívott életre, továbbá radikálisan átformálta a Händel-képet.
Egyszerre mutatta fel a barokk showbiznisz üzleti érzékkel is megáldott géniuszát és az öntörvényű mestert, aki művészi választásaiban meglepő gyakorisággal döntött merészen a közönségízlés ellenében.
Händel persze, ahogy az Hogwood könyvéből kiderül, korántsem csupán ezzel a kettősséggel képes frappírozni az utókort. Hanem például és kiválólag azzal is, hogy a nemzeti hovatartozás dolgában eltéríti az életét vizslatókat a vágyott egyértelműség terepéről. Vagy ahogyan nagyüzemi mennyiségű motívumkölcsönzésével megbillenti a zsenit és az eredetiség követelményét (legalább a romantika óta) szigorúan összekapcsoló tanítóbácsis képzetet. Merthogy Händel innen is, onnan is rendre kilóg a kategóriákból, a személyisége váltig talányos marad, s a kutatás újabb és újabb eredményei a megnyugtató kategóriáktól egyre távolabb mutatják „a kedves szász” alakját. S ő közben csak egyre közelebb kerül mihozzánk.
