Mario Livio: Galilei és a tudománytagadók | Falusi Dóra ajánlója
Az egész emberiség tudományos fejlődését meghatározta Galilei munkássága. Nem véletlen, hogy az asztrofizikus szerző őt választotta annak bemutatására, hogy mi történik, ha figyelmen hagyjuk a tudomány tényeit. A tudománytagadás ma is fenyegető veszélyeit állítja párhuzamba az eretnekség vádjaival, miközben bemutatja a tudós tanait és korát. Mario Livio munkája nálunk ott volt a tavalyi év legjobb tudományos munkái között.
A tudományos ismeretterjesztés korunk egyik nagy kihívása. Nyilvánvalóvá tenni a tényeket, és rámutatni a hangzatos, ám hamis „alternatív tényekre” gyakran nem veszélytelen, akár személyeskedésbe is torkollhat, miközben az egzakt eredmények könnyedén háttérbe szorulnak. Az asztrofizikus Mario Livio, aki több mint húsz évig dolgozott a Hubble űrteleszkópot működtető csapat tagjaként, arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem volt ez másképp négy-ötszáz évvel ezelőtt sem, amikor mind a tudományban, mind a társadalomban radikálisan új eszmék vertek gyökeret.
A Galilei és a tudománytagadók című könyvének célja, hogy a tudós életét és munkásságát bemutatva felhívja a figyelmet a jelenkori tudománytagadás veszélyeire, amelyről már a svéd Asa Wikforss, a Nobel-díj bizottság tagja is értekezett filozófiai szempontból (erről itt olvashat többet, a szerzővel készített interjúnkat pedig itt találja). Galileo Galilei munkássága az egész emberiség tudományos fejlődését meghatározta. Elsőként fogalmazta meg a szabadon eső testek mozgástörvényeit, a dinamika fogalmi rendszerét, és az elsők között használt távcsöveket a csillagászatban, amelyek segítségével számos úttörő felfedezést tett. Livio választása nem véletlenül esett rá: Galilei személye és munkássága tökéletesen alkalmas arra, hogy rajta keresztül megvilágítsa a világnak, mi történik akkor, ha a tudományosság elveit figyelmen kívül hagyjuk.
Galilei alkotta meg a ma is érvényben lévő tudományosság kritériumait, amiért Albert Einstein „a modern természettudományok atyjának” nevezte őt.
Megfigyelés, kísérletezés és érvelő okfejtés: „ez lett az egyedül elfogadható módszer, amellyel tanulmányozhatók a világ tényei, és új természeti törvények fogalmazhatók meg”. A kor azonban, amelyben élt, még nem állt készen a napjainkban már evidensnek számító kutatási elvek elismerésére és elfogadására.
Livio pontos és lényeglátó kultúrtörténeti korrajzot ad: bemutatja azt a társadalmi közeget, amelyben Galilei dolgozott, majd azokat a meghatározó filozófiai és természettudományos eszméket, amelyek korszakalkotó meglátásait inspirálták, illetve akadályozták. Forrongó korszak volt a 16-17. század. Egy egészen új társadalomlélektani folyamat indult el, amelynek alapja az individualizmus volt. Nemrég fedezték fel a könyvnyomtatást, 1517-ben Luther Márton deklarálta a protestantizmus alapjait, rá pár évre pedig az ókor óta érinthetetlennek gondolt természettudományi törvényeket cáfolták meg mind az anatómiában, mind a csillagászatban.
Előbbiben Andreas Vesalius Az emberi test működéséről, utóbbiban Nikolausz Kopernikusz Az égi pályák körforgásairól szóló, 1543-ban megjelent műve mutatott új irányt a fejlődésnek. Ebben bizonyította be részletesen, hogy az 1. században élt Klaudiosz Ptolemaiosz geocentrikus kozmológiai elképzelése téves: nem a Föld a világegyetem középpontja. Kopernikusz a Kr. e. 3. században élt Pontoszi Hérakleidész és Szamoszi Arisztarkhosz tanai alapján dolgozta ki heliocentrikus modelljét, és ezzel megalapozta Galilei, majd Johannes Kepler és Isaac Newton (akiről ide kattintva tudhat meg többet) munkásságát is.
A korabeli katolikus egyház azonban ezt nem tűrte. Azt, hogy mit jelentett ezekben az időkben szembefordulni a vallási dogmákkal, jól példázza a Kepler életútját szemléltető Ulinka Rublack A csillagász és a boszorkány című könyve is. A kíméletlen és minden természettudományi bizonyítást mellőző, ám évekig tartó perek egzisztenciákat, életeket, kapcsolatokat romboltak szét, és jellemzően halálos ítélettel végződtek. A helyzet súlyosságát mutatta Giordano Bruno máglyahalála is 1600-ban, de még ez sem tántorította el az ekkor harminchat éves Galileit attól, hogy a kopernikuszi tanokat már ne csak mint matematikai modellt, hanem mint a valóság helyes értelmezését hirdesse.
A Galilei és a tudománytagadók olvasmányosan ismerteti a tanait, miközben képet kapunk a tudós személyes életében és a munkásságában bekövetkező drámai fordulatokról is (Pataki János és Megyeri Andrea fordítása, valamint Leiszter Attila szerkesztése). Részletesen elemzi Galilei perét, így aztán hüledezhetünk az ellene felhozott, gyakran minden értelmet nélkülöző vádakon.
Livio könyvét még izgalmasabbá teszi, hogy párhuzamba állítja és összeveti az akkori és a jelenkori tudománytagadó gondolkodást.
Milyen hatással volt a közgondolkodásra az információforrás (könyvnyomtatás és internet) radikális változása a 16. és a 20. században? Milyen összefüggések fedezhetők fel az akkori és a mostani tudománytagadók között? Hogyan lehetett és lehet ma ez ellen a jelenség ellen fellépni? És milyen szerepet vállalt ebben Galilei?
Nem győzzük méltatni a tudományos ismeretterjesztés minden olyan könyvét, amely rámutat a tények és azok megismerésének jelentőségére. Ilyen Mario Livio műve is. Az ismeretterjesztés, ha nem enged a tudományos alaposságból, a leghatékonyabb módja a közvélemény informálásának világunk valós helyzetéről. Megérné átvenni azt a fajta felszabadultságot, amellyel az angolszász tudományos életben nyúlnak a hasonló témákhoz, mint például – a már említett szerzőkön túl – David Attenborough vagy Stephen Hawking (az ő életéről itt olvashat bővebben). Amikor egy előképzettség nélküli olvasónak sem kell megijednie a lábjegyzetektől, mert azok gördülékenyen egészítik ki a szöveget, miközben kutatói szemmel olvasva is remek forrásanyagokat jelölnek meg.
És hogy mondta-e valaha is Galilei, hogy: „eppur si muove” (vagyis „mégis mozog”)? Nagy valószínűséggel nem. Könyveit végül betiltották, őt pedig élete végéig házi őrizetben tartották. Livio művét olvasva azonban nem marad kétségünk afelől, hogy ez az elhivatott és bátor tudós ezerszer szabadabban élt és gondolkodott, mint kora.
