Paolo Cognetti: Nyolc hegy | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Pietro és Bruno gyerekként ismerkednek meg a granai hegyen, egy alig lakott falucskában, amely a romlatlan világot testesíti meg a városi élet kompromisszumaival szemben. Barátság, idill, remények. De a hegy amit ad, azt könyörtelenül el is veszi. Paolo Cognatti gyönyörűen megírt regénye sokat tud erről a veszteségről.
Jelenkor, 251 oldal, 4299 Ft
Ritkán találkozom olyan íróval, aki úgy szeretné a hegyeket, mint Bodor Ádám. A „szeretni” nem is igazán jó szó ide, mert inkább turistákhoz illik, és az ő számára a hegy minden csak nem turisztikai látványosság. De nem is pusztán a regények helyszíne, hanem az ott játszódó történetek rejtett motorja és felhajtóereje: egy igazi Bodor-féle szöveg nem is nagyon játszódhat másutt, mint a hegyek által közbezárt, kissé levegőtlen rezervátumban. A száműzöttek és menedéket keresők körzetében, ahol csak részben érvényesek a civilizáció elpuhult szabályai. A hegy ugyanis maga diktálja a szabályokat, és a hegyvidékre érkező egyik legbölcsebb döntése, ha felismeri és engedelmeskedik ezeknek.
Az olasz író, Paolo Cognetti számára hasonlóan megkerülhetetlen a hegy, a Nyugati-Alpok, egész pontosan a Monte Rosa nevű hegyvonulat Svájc és Olaszország határán, amelynek neve nem a rózsára, hanem a gleccserre utal. Annyi különbséggel Bodorhoz képest, hogy a hegyvidék itt a fullasztó városi lét alternatívája, és az ide való menekülés inkább megérkezés: visszatérés abba az idillbe, amit sehol másutt nem lehet megtapasztalni, ahol az életmód még őriz valamit a régi autentikusságából, és ahol a természet nem dekoráció, nem állandó hivatkozási alap, hanem magától értetődő közeg, amely egyszerre tölt fel és alázatra tanít.
A természet kifejezést egyébként, ahogy azt a regény egyik szereplője nagyon találóan kifejti, csak a városi ember használja, mert az, aki benne él, patakokról, erdőkről, mezőkről beszél.
Pietro, a történet elbeszélője szemében a hegy egyszerre jelenti az apja örökségét, egy harmincéves barátságot, ami talán élete legfontosabb emberi kapcsolata is egyben, és pótolja a szerelmet, vagy legalábbis a tartós párkapcsolatot, mert láthatóan sokkal jobban boldogul a szurdokok, gleccserek és legelők csendjében, mint a szívügyek kusza rendszerében. A csúcsok és hófödte világ iránti vonzódását a szüleitől örökli: árva apja számára is menedéket jelentett a hegy („Az ember azért megy fel oda, mert lent nem hagyják békén”, magyarázza egyszer, hogy miért élnek ilyen zord körülmények között is emberek), de Pietro anyjának szerelmét szintúgy ennek a vidéknek köszönheti, illetve itt érte az életét nagyban befolyásoló tragédia is. A hegy tehát egyik kezével ad és a másikkal elvesz – eme ismert és egyszerű igazság körül forog maga a Nyolc hegy szinte minden fordulata, de ezt messze nem cinikusan mondom.
Inkább csak a mű letisztultságát és egyszerűségét próbálom érzékeltetni (Nádor Zsófia fordítása). Azt, hogy mennyire nem regényes regény ez: a történet olyan magától értetődő természetességgel gördül elő, mintha a tábortűz körül ülnénk, szinte alig érezni benne az írót. Maga a szöveg is költőien tiszta és mentes mindenféle cifrázástól, ám ettől a mondatok nem kopognak szárazon, sőt! A Nyolc hegy nyelve igen kidolgozott, sűrű és finom anyag, olyan, amilyenre általában több kötetnyi kísérletezés után talál rá az író. Cognatti első regénye (amelyet ifjúsági művek és novelláskötetek előztek meg) viszont szinte fürdik ebben a magabiztosságban, abban, hogy miként kell uralni és formálni a nyersanyagot. A hegyvidék és az ottani életforma részletes leírása számos giccses csapdát rejteget, könnyen belefulladhatnánk a „komor és kietlen szépségbe”, amit a bércek árasztanak, ám Cognatti képes tudatosan ellentartani, s legfeljebb némi melankóliát engedélyez, ám ez sosem csap át szentimentális védő- vagy nagy tanulságokat rejtő példabeszédekbe. (Felix Van Groeningen szemgyönyörködtető képekkel vitte filmre a regényt.)
És mindezen átüt a személyesség ereje. A regény felkínálja az életrajzi olvasatot is, de ennél sokkal fontosabb, hogy a regény minden ízében érezni, hogy mennyire megélt történetről van szó.
A Nyolc hegy egyszerre szól Pietro és Bruno harminc évet átölelő barátságáról, sőt, ennél szorosabb kapcsolatról, már-már testvériségről, amely a hegyen kezdődik gyerekkorukban és ott is ér véget. De olvashatjuk úgy is, mint egyetlen személyiség két verzióját: egyikük nyughatatlanként a világot járja, dokumentumfilmeket forgat, s a Himalájára is eljut, míg a másik alig mozdul gyermekkora színhelyéről, az alig lakott hegyi faluból, és így teljesíti be az apai álmot: a romlatlan életet, amelyről csakhamar kiderül, hogy ugyanolyan illúzió, mint minden más. Mert igen, a Nyolc hegy ugyanúgy aparegény is, a korán elhunyt példakép, ám végül megtagadott apa regénye.
Részlet Felix Van Groeningen azonos című filmjéből
A könyv egyik legerősebb része, amikor Petro és Bruno az apai örökségként hagyott romból felhúzza azt a házat, amelyikben talán mindig is szeretett volna lakni, ha el tud szakadni a gyűlölt, de elhagyhatatlan várostól. Ez az a pillanat, amikor mindkét életpálya eléri a lehetséges boldogság zenitjét, amikor mindketten úgy érzik: helyük van és lehet a világban. De a Nyolc hegy nem egy lányregény, így ez a boldogság is illékony, hiszen mint már említettem, ilyen szempontból a hegy könyörtelen: ha ad valamit, azt máshol, máshogyan visszaveszi.
Paolo Cognetti (akinek második regénye, A magányos farkas boldogsága is olvasható nemsokára magyarul) olyan jóleső felfedezés lehet a magyar olvasó számára, mint nemrég Donnatella Di Pietroantonio (A visszaadott lányról itt, a Halásznegyedről pedig itt olvashat kritikát) felbukkanása volt. Mindketten gyönyörű nyelven mesélnek az elbeszélés ősrégi erejével és hitével, amelyet mindig jó hallgatni hegyen és lapályon egyaránt.
